Szárnyaszegetten – KÉNYSZERLESZÁLLÁS (2012) kritika

Házimozi ajánló | 2019-11-09 | Szombati Zoli

Jelen állás szerint az évtized filmtermésének - dráma kategóriában - számomra egyik legkedveltebbje a Kényszerleszállás, méghozzá több okból is. A rendező, Robert Zemeckis nagy pillanata volt ez a forgatás, hiszen aki olyan filmet jegyez, mint mondjuk a Forrest Gump, attól tűkön ülve várja bármely filmkedvelő ember, hogy mivel  rukkol elő közel tizenkét évnyi hallgatás után. Márpedig a Számkivetett (2000) óta ez volt az első élőszereplős mozifilmje (ma már elmondható, hogy a Kényszerleszállás utáni munkái inkább csak közepesen sikerültek). Pedig Zemeckis mindig is afféle csodagyereknek számított Hollywoodban (akit maga Steven Spielberg is méltán nagyra tart), és ezeknek az elvárásoknak igen jól meg is felelt az ezredforduló előtti két évtizedben. Időről-időre egészen zseniális filmeket jegyzett, bár az 1994-es említett mesterművét már szinte biztosan nem fogja tudni meghaladni, hiszen az a filmtörténelem egyik legkiemelkedőbb, ikonikus alkotása. A másik fő ok természetesen maga a főszereplő, hiszen Denzel Washingtont még nem nagyon lehetett azon kapni, hogy rosszul játszik. Ő a kedvenc színészeim egyike, két okból is: egyrészt nagyon sok filmje nemcsak megüti azt a bizonyos mércét, hanem kifejezetten értékes, és egyben szórakoztató is. Másrészt azon kevesek közül való, akik szinte mindig átütő erővel vannak jelen a vásznon, így még esetleg kevésbé jó filmeket is egymaga elvisz a vállán. Whip Whitaker szerepében ezúttal Washington karrierje egyik legnagyobb alakítását nyújtotta (nálam csak a Malcolm X előzi meg biztosan). Harmadik okként a repülési témát jelölném meg, mint lényegi történeti elemet, hiszen repülésrajongóként eleve kiemelt várakozással töltött el a film. Utóbb említett történeti szekvencia egy személyes drámának szolgáltatta a keretrendszerét, hiszen a film elsősorban az addiktív életmód húsbavágó következményeiről szól (a magyar cím ezúttal kivételesen találó, igaz nagy fantázia nem kellett hozzá).

Zemeckis tehát több mint egy évtized eltelte után ült a rendezői székbe egy olyan téma kedvéért, melynek ő maga nem csak a rajongója, hanem a művelője is: képzett pilótáról van szó. Egy biztos, hogy a forgatókönyv kiválósága miatt vállalhatta el hosszú idő után a rendezést. Denzel Washington pedig azonnal igent mondott, amint megtudta, hogy Zemeckis-szel dolgozhat. Mindketten a szokásos gázsijuk tizedéért vállalták a munkát a film aránylag szűkös büdzséje miatt (Zemeckis egyik legkisebb költségvetésű filmje, mióta befutott sztárrendezőnek számít, mindez a minőségen egyáltalán nem látszott meg). A másik addiktív karakter főszerepét egy angol színésznő, Kelly Reilly (Nicole) kapta meg, aki egészen remekül élt a lehetőséggel a kemény drogokról lejönni akaró fiatal nő szerepében. Három főbb karaktert kell még kiemelnem, mindhármat nagyszerű színészekre osztotta a rendező, akire kifejezetten jellemző, hogy remek időzítéssel tud poénokat ültetni akár komoly drámába is. Ezen karaktereinek segítségével időnként kicsit ellenpontozandó a drámai feszültséget, melynek ezúttal John Goodman volt a felelőse, aki kiválóan oldotta meg a feladatát. Sikerült a filmbe toborozni két olyan karakterszínészt, akiket nagyon kedvelek, és bár mindketten alakítottak már főszerepet is, leginkább arról nevezetesek számomra, hogy milyen mennyiségű jó filmben játszanak. Ők Bruce Greenwood (Charlie Anderson szakszervezeti vezető) és Don Cheadle (Hugh Lang büntetőjogi ügyvéd).

Whip Whitaker a (természetesen fikciós névvel illetett) SouthJet légitársaság tapasztalt, rutinos kapitánya, aki Atlanta felé repülve másodpilótájával egy hirtelen fellépő fatális műszaki hiba következtében szinte megoldhatatlan vészhelyzetbe sodródik. A fedélzeten százkét ember élete a tét, Whitaker azonban hatalmas bravúrral lehozza a gépet, de az eset még így is hat fő életét követeli, köztük van két stewardess is, többen pedig komolyan megsérülnek. A heroikusnak is simán beillő tett szépséghibája, hogy a pilóta alkoholista, és ezen a bizonyos napon sem volt józan, sőt hogy egyenesbe rakja magát, reggel még pár kokaincsíkot is felszippantott (ami minimum nehezen interpretálható a valóságra, valljuk be, pilóták részéről érte is bírálat a film ezen állítását). Egyfelől ünnepelt hőssé lép elő, de a perbefoghatósága nagyon is reális, hiszen a halálesetek büntetőjogi retorzióval járnak. Ugyan nincs közvetlen felelőssége, de mégis ott az NTSB kezében a toxikológiai lelete, amely pozitív. Két ember azonban mindvégig kiáll mellette: egyikük a régi barát, a szakszervezeti vezető, aki tud az alkoholizmusáról, és vele együtt húzott le a Haditengerészetnél jópár évet. A másik a Charlie Anderson által odahozott ügyvéd, aki megpróbálja a toxikológiai jelentést jogi manőverekkel érvénytelennek minősíttetni, ami sikerül is. Whitaker kapitányon hatalmas a nyomás: a családja már régúta kiközösítette, nem tudja teljesíteni ebben a kényes időszakban az absztinenciára vonatkozó nyilvánvaló alapelvárásokat sem, a sajtó pedig folyamatosan a nyomában liheg. Időleges menedéket apja egykori farmján talál, ahová Nicole, a heroinfüggő lány is vele megy, akivel a kórházban ismerkedett meg. Ugyan van vonzalom is köztük, de sokkal inkább egyfajta egymásba kapaszkodás jelleget ölt a kapcsolat. Közeleg a szövetségi nyomozással felérő NTSB meghallgatás ideje, melyben az esetet rekonstruálják, és ekkor a nyomozást vezető Ellen Block (Melissa Leo) várhatóan kemény kérdésekkel fogja szembesíteni Whitaker kapitányt...

A filmdráma történetvezetésében, a színészi játék tekintetében, drámaiságának súlyában, illetve a nívós dialógusok vonatkozásában egyaránt erős alkotás. Szerintem zseniális húzás volt a kétféle dramatikus szálat összevegyíteni, mert a repülőgépkatasztrófa, és annak következményes relációjában nézni az elmélyülő egyéni drámát, és vele a felmerülő morális problémákat sokkalta izgalmasabb. Emlékszem anno meglepett engem, hogy sokan pont ezzel nem tudtak mit kezdeni, és fanyalogtak. Gondolom katasztrófafilmet vártak (annak ellenére, hogy ez a történetrész is erős), csak valamiért nem vették észre, hogy a film főképp nem arról szólt, hanem az egyén drámájáról, és Zemeckis tudatosan vitte el a filmet ebbe az összetettebb szituációs irányba. Valóban egy kissé merész húzás, de egyértelműen nagyszerű! Ritkán látni ennyire intelligensen, és nyilvánvalóan tudatosan megszerkesztett dramaturgiai törekvést, mely a katarzisig visz, és tanulságokat is megvon. Hiszen a konklúzió lényegi elemét jelenti a közbizalommal felruházott egyén felelősségének vizsgálata, mely a katasztrófa keretrendszerében értelmezhető, és ami különösen ügyes, hogy egy végletekig meghasonlott szituációt teremt, hiszen egy példátlan hőstettet állít szembe egy lejtőre került, ámde értékes ember moráljának kettős megítéltetésével, aki mégiscsak elárulja a közbizalmat, miközben 96 ember köszönheti neki az életét. Ez a morális dilemma, és a felelősség kérdésköre a film lényege, és láthatólag ennek a felszínre hozása, majd részletes kibontása volt a rendező célja. Zemeckisre amúgy is nagyon jellemző az önmagát legyőzni, sőt meghaladni képes egyén ábrázolása, különféle kontextusokban. Denzel Washington egészen nagyszerűen játssza a saját démonaival küzdő, és a tagadási fázis után azokkal szembesülni kényszerülő alkoholistát. (Alig látni hitelesnek vélhető alakítást a témában, hirtelen rajta kívül csak Nicolas Cage jut eszembe. A Las Vegas, végállomás talán a legjobb, alkoholizmussal foglalkozó filmdráma). A színész technikai részletekre való felkészülése is jól sikerült, a Delta Air Lines biztosított egyébként szimulátort a stáb érintett részének az eljárások és vészhelyzeti szituációk begyakorláshoz. 

A rendező a szokásosnak mondható stábjával készítette a filmet, köztük Don Burgess operatőrrel, akinek a szakmai kvalifikáltságához kétség sem férhet. A forgatás szinte teljes egészében Georgia államban zajlott, méghozzá Atlantában, és annak közvetlen környékén (például St. Regis Hotel, Marriott Hotel, St. Joseph's Hospital, Atlanta First United Methodist Church helyszínek), ám ezúttal szerintem kivételesen érdekesebb a stúdiómunka. Ugyanis maga a katasztrófa rendkívül profin volt tálalva, a helyi Screen Gems Studios területén szakértők segítségével felépítettek egy hidraulikus rendszerekkel mozgatható repülőgép-törzskeretet, melyet a valóságnak megfelelően alakítottak ki az ülésekkel, folyosóval, pilótafülkével, a kívánt realisztikusság igényével. Maga a zuhanás egyértelműen az Alaska Airlines 261-es járatának katasztrófáját idézi meg, melynek során a vízszintes vezérsík magassági kormánya alkatrészhiba miatt beékelődött, és ez vezetett irányíthatatlan zuhanáshoz. Annál az esetnél is megpróbálták a pilóták a hátára fordítani a gépet, de sajnos nem sikerült a katasztrófát elkerülni, és a Csendes-óceánba zuhantak. (Ha jól emlékszem még az akkori rádióforgalmazásból is merítettek a készítők). Ráadásul az MD-80 típuscsalád is egyezik: a filmben az MD-88-ast használták (a 261-es járat pedig MD-83-as altípus volt), mely a legutolsó verziója volt. Egyébként három kiselejtezett gépet is felhasználhatott a stáb.

Kiemelt kép

Képek: 1,2,3,4

A film Mafab oldala