A country fenegyereke - A NYUGHATATLAN (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2019-12-14 | Szombati Zoli

Kifejezetten kedvelem az életrajzi filmeket, mivel ezekben egy rendező kreativitása nagyon jól megmutatkozhat. A színészi alakítás(ok)nak jó esetben perfektnek kell lenni, hiszen nem elegendő az adott személyiség puszta lemásolása, mindemelett szinte soha nincs ellenemre az átlagostól általában hosszabb játékidő sem (a theatrical cut ez esetben közel 140 perces tartama szerintem ideális, egyébként teljesen rendben van a mozis verzió, emlékeim szerint az extended változat sokat nem tesz hozzá). Persze mindig ott lehet a dilemma, hogy milyen legyen a dramaturgiai irány, hiszen többféle megközelítési mód adódhat. Gyakoribb talán az az eset, amikor egy teljesebb kép kialakítására törekszik a rendező, és ilyenkor nagyon nehéz elkerülni a felszínességet némely vonatkozásban, vagy pedig egy bizonyos esemény, élethelyzet van kiragadva, és csak az kerül fókuszáltan bemutatásra. Valószínűleg az átfogóbb verzió a definitívebb műfaji megközelítés, jelen film esetében is ezt alkalmazza James Mangold, aki egyértelműen a "megbízható" rendező kategória: érdemes rá odafigyelni mindig, nem készít gyenge filmeket, igaz sorozatban felettébb egetrengetőeket sem. Úgy gondolom épp ez a biopic volt eddig a legjobbja (igaz még nem láttam a legújabb, Az aszfalt királyait). Mint emlékezhetünk, a '90-es évek derekán a Copland volt az a zsarufilm, amellyel először felhívta magára a figyelmet Mangold, és amelyben az esendő karaktert játszó Sylvester Stallone egyik legjobb alakítását láthattuk.

A Johnny Cash mozifilm két főszereplőt is felvonultat. Mindkettejük karaktere egyaránt kiemelt, mindegyiküket neves színész játssza, nagy formátumú alakításokat felmutatva. Amikor a casting lezajlott még élt a Cash-házaspár, így ismerhették a karaktereik megszemélyesítőit, és nagyon meg is voltak elégedve a választással. James Mangolddal már hosszabb ideje tartották a kapcsolatot, mert a rendező régóta lobbizott a stúdiónál, hogy ő szeretné megcsinálni a filmet, de mint mindent, ezt is folyamatosan halasztgatták. Joaquin Phoenix egy évet készült a szerepre, és ez meg is látszott a végeredményen: ahogyan átveti a vállán a gitárt, az maga Johnny Cash. Reese Witherspoon okozta az igazi kellemes meglepetést számomra, aki June Carter szerepében frenetikus volt, és megérdemelten nyert Oscar-díjat. A színészi működés egyik legnagyobb erénye, hogy az összes dalt ők énekelték és játszották, mégpedig rendkívül hitelesen, sőt kifejezetten élvezhetően. Mindezeken túl összecsiszoltan működött a két színész közt az a bizonyos kémia is, bár a kiszivárgott információk szerint a hosszú felkészülési időszak sokkal inkább veszekedéssel telt, és csak a forgatás során történt meg az egymásra hangolódás. Volt egyébként jópár improvizatív jelenetük is. Amiben leginkább bravúros A nyughatatlan az az, hogy a szerelmi szál a legerősebb, és ez nagyon kevés filmről mondható el. Hiszen az esetek jó részében fel szokott bukkanni a cukormázas sziruptenger, így a végeredmény könnyen egy hatásvadász, és hiteltelen vacakká silányulhat. Ezzel szemben itt egy nagyon is mély, nagyon is hihető kapocs érezhető a két karakter között, sőt Reese Witherspoon van annyira jó, hogy nem tudok a film végére kicsit nem belezúgni. A film legnagyobb erénye, hogy felettébb működőképes és tartalmasan szórakoztató, de mindezt tehát nem művi eszközökkel éri el, hanem kifinomultan, sőt elegánsan. 

Mondanom sem kell, hogy a film zenéje remek, a stílusos előadóként hírnevet szerzett Cash legemblematikusabb és jobbára legismertebb dalai lettek kiválasztva, mindemellett a híressé vált börtönalbumainak is emléket állít a film (Folsom, San Quentin). A színészpáros énektanár általi felkészítése féléves intenzív munka eredménye volt. Ha már a technikai részletek felmerültek: külön fejezetet képeznek a filmben a színpadi felvételek, tehát részben egy igényes koncertfilmet is kap a néző. Ezekben a jelenetekben gyakoriak a hosszú snittek, a kézikamera, és a premier plánok használata, ráadásul a görög származású Phedon Papamichael operatőr ezeket fényképezte a legbravúrosabban, és a színpadi fényekkel is feltűnően ügyesen bánt. Életrajzi filmek esetében (főleg ha zenés), ahol a dramaturgia megkívánja vannak gyorsabb, olykor klip-szerű jelenetek is, ezekben fontos szerep jut a vágásnak, amely dinamikusabbá teszi ezeket a részeket, ilyen is előfordul a filmben. Mangold nagyon jó egyensúlyt teremtett, amikor balanszálta Cash életének és egyéniségének a bemutatandó elemeit. Gyerekkortól kezdődik a történet, hiszen meghatározó eseményeket hordoz, sőt egyenesen determinisztikus, majd a történések fő vezérfonala a zenei karrier a szerelmi szállal, és a mindezekkel legalább részben közvetlenül kapcsolatos gyógyszer- és drogfüggőség, a keretet pedig maguk a koncertfellépések és a turnék változatos eseményei jelentik. Mindvégig nagyon jó rendezői megközelítésnek éreztem! 

A storyline (néhány rövid flashback, és a nyitójelenet kivételével) teljesen kronologikus: az arkansasi gyapotföld és a szegényes családi miliő bemutatása, az apa (Robert "T-1000" Patrick játssza kiválóan) durva, italozó életmódja, és J.R. testvérének felkavaró tragédiája. Megemlékezik a történet az európai katonai szolgálatról, a memphisi kezdetekről, a korai házasságról, és az első lemezfelvételig eltelt nehéz időszakról, melynek során a feleséggel már messze nem felhőtlen a viszony. Cash lemezt vesz fel a Sun Records-nál, majd beindulnak az egyre kicsapongóbb turnék, azaz a rock 'n' roll hajnalának bemutatása is megjelenik. Az igazi siker, mely az '50-es évek második felétől indul be igazán, Cash átigazolása a Columbia Records-hoz, a '60-as évek csúcskorszaka, közben a hullámzó kapcsolata a feleségével és a turnékon részvevő June Carterrel, aki Cash valódi szerelme. Mindkettejük személyiségét nagyon szépen kibontja a film, mely fókuszál a botrányokra is, és bemutatja, hogy miképp volt képes a zuhanást megállítani Johnny és June együtt. Mint kiderül, ez egy életre szóló szerelemnek bizonyult, mely nem ismert akadályokat, igaz nem egykönnyen ért révbe (nyálasnak tűnhet, de nagyon elegánsan és giccsmentesen van felvezetve, majd kibontva). Mivel életrajzi film, így a helyszínek jelentősége kiemelt szereppel bír. Értelemszerűen déli államokban zajlott a forgatás, elsősorban Tennessee-ben, mégpedig túlnyomórészt Memphis és Nashville környéki helyszíneken. A legérdekesebb, hogy az egykori birtokon, a tóparti Hendersonville-ben készültek el az adott helyszín felvételei (azóta sajnos volt egy jelentős tűzeset, de az újjáépítés megtörtént, mivel ez zenetörténetileg is egy legendás helyszínnek minősül). A börtönszcéna belső jeleneteit ugyanott vették fel, ahol a Halálsoron néhány részét (Old Tennessee State Prison, Nashville). Ezenkívül forgattak még Mississippi és Arkansas államokban is - utóbbit a gyerekkort felidéző szekvenciákhoz vették igénybe, Dyess városka körzetében.

A film Mafab oldala