Rabszolgafelszabadítás kicsit másképp - DJANGO ELSZABADUL (2012) kritika

Házimozi ajánló | 2020-01-05 | Szombati Zoli

2009-et követően három évet kellett várnunk Quentin Tarantino újabb mozifilmjére, ami szám szerint immár a hetedik rendezése volt. Hollywood fenegyereke már régóta dédelgette azt a tervét, hogy westernt készítsen, persze amolyan sajátos stílusban, tehát a zsánert általában jellemző szokványos stílusgyakorlatról szó sem lehetett. Mint utóbb kiderült, ez a mozija került addig a legtöbbe, ez volt akkor a legnagyobb anyagi siker is, és ha már a legeknél tartunk ez rendelkezett a leghosszabb forgatási időtartammal. A rendező fejében az a gondolat, hogy a rabszolgaság témakörében készítsen filmet 1997-ben fogant meg először, amikor Spielberg kijött az Amistad című rabszolgadrámájával. Természetesen az sokkal inkább egyfajta történelmi tabló volt, az alapötletet mindenesetre Tarantino számára a film eleji lázadásjelenet hordozta. Jó egy évtizeddel később készítette tanulmányát Sergio Corbucci olasz rendezőről, aki mint ismeretes a spagettiwestern műfajának egyik ikonikus rendezője volt. Tarantinót mindig is vonzotta a műfaj, betéve ismeri az összes említést érdemlő darabját, így nem meglepő, hogy sajátos látásmódja mentén ő is akart készíteni egyet. Ekkortájt támadt az az ötlete, hogy az amerikai polgárháborút közvetlenül megelőző időszakba helyezzen egy rabszolgáról szóló felemelkedéstörténetet, és az egészet a western műfajával "házasítsa össze". Már csak azt kellett kitalálnia, hogy melyik spagettiwestern karaktere legyen a hivatkozási alap, és elképzeléseinek Corbucci 1966-os klasszikusa, a Django felelt meg leginkább, mindemellett komoly hatással volt rá az 1975-ös Mandingo is, mely rabszolgák egymás közötti vérre menő küzdelmeiről szól. A rendező jellemző módon az elkészült filmjét egyébként nem is westernnek, hanem sokkal inkább southernnek titulálja, a közönség pedig egyszerűen csak "Tarantino elszabadul" hivatkozással hajlamos illetni :) Kétségtelenül megnyilvánul a képkockákon egy letűnt filmes korszak iránti rajongás, tisztelet, és persze nosztalgia, ám mindezek mellett éppen annyira modern és formabontó is, mint amennyire klasszikusokat megidéző: ennek a fajta kombinációnak pedig éppen Tarantino talán a legnagyobb mestere. 

(F)

Maga írta a forgatókönyvet is, melyért egyébként a második Oscar-díját zsebelte be ebben a kategóriában a Ponyvaregény után. Jó szokásához híven a legtöbb karaktert konkrét színészre írta, neki nem igazán kell attól tartania, hogy a kiszemelt majd elutasítja a szerepet, leginkább csak az ütemezési konfliktusok jöhetnek szóba, melyek meghiúsíthatják az együttműködést. Nos, ebben az esetben ez a kivétel is megtörtént, mivel Will Smith a címszerepet visszadobta azzal az indokkal, hogy Django a történetben "nem kellő mértékben hangsúlyos" főszereplő. Érdekes érvelés, így viszont megnyílt a lehetőség mások előtt - Denzel Washington az életkora miatt már nem lehetett ideális választás, aztán jött a képbe Jamie Foxx. Az ő kvalitásairól a 2000-es években már többször is meggyőződhettünk, amit a 2004-es Ray című biopic filmben nyújtott Ray Charles szerepében az például lehengerlő volt. Tarantino esetében rendkívül erős a karakterek kidolgozásának, és a köztük húzódó kapcsolódási viszonyulásoknak a minősége, így nem meglepő, hogy Djangón kívül még további két főszereplőnk is akad. Dr. King Schultz szerepét kifejezetten kedvencére, az osztrák Christoph Waltzra írta, aki az alakításával immár zsinórban másodjára kapott Oscar-díjat (a "supporting actor" kategóriába ment a jelölés, így jelenleg ez a leghosszabb vásznon töltött idővel rendelkező díj a kategóriában, hiszen jóval egy óra feletti). Hans Landa megismételhetetlennek tűnő karaktere után Tarantino egész mesterien rá tudta szabni ismét az újabb szerepet. A kimért, cicerói körmondatokban fogalmazó, kicsit pozőr figurák rendkívül jól állnak neki, amire zseniálisan érzett rá ismét. Érdekesség, hogy a forgatásra való felkészülés során a színészt komoly baleset érte, ugyanis leesett a lóról és medencetörést szenvedett, ezért jelenik meg a karakter az esetek zömében lovaskocsin. A rabszolgák életre-halálra menő harcán élvezkedő és nyerészkedő cinikus ültetvényes szerepében Leonardo DiCaprio lubickolhatott, aki nevezetes arról, hogy számos nagy rendezővel dolgozik, és ezúttal került sor először Tarantinóra. Közismert, hogy már 2009-ben szóba került a kooperáció, de végül Hans Landa szerepét Christoph Waltz kaparintotta meg a szerteágazó nyelvtudásának köszönhetően. Teljesen egyértelműnek vélem, hogy DiCaprio eddigi legnagyobb alakítását láthattuk Calvin Candie szerepében. Egészen kiemelkedő amit nyújtott, hangsúlyozva azt is, hogy a karaktere zseniálisan van megírva, márpedig Candie kétségkívül egy példás gazfickó. A sztárszínész egyébként saját bevallása szerint megküzdött a szereppel, mivel nagyon nehezésre esett ennyire negatív karaktert eljátszani, aki a rasszizmusa mellett még igen kegyetlen is. Az a bizonyos asztalra csapós véletlen kézsérülése legendássá lett: a komoly vérzés ellenére a játékát nem szakította félbe, ki sem zökkent, a végén a színésztársak és a stáb állítólag ovációban tört ki, majd irány a sebészet.

(F) 

Tarantino univerzumában a mellékkarakterek sem jelentéktelenek, így a kisebb szerepekben is gyakran találhatunk neves színészeket, sőt nála cameózni is megtiszteltetésnek számít. A legnagyobb poén, hogy Franco Nerót meghívta a filmbe, és az egykori karakterére való visszautalás eszméletlenül frappánsra sikeredett, feltétlenül az egyik csúcspont. Az olasz színész mint Calvin Candie is szóba jött még a kezdetek kezdetén, de erről Tarantino viszonylag hamar letett, és utólag belátható milyen jó döntés volt. Broomhilda von Shaftot, azaz Django rabszolgaszerelmét Kerry Washington formálja meg, aki immár egész szép karriert kezd befutni. Esélyes különben, hogy Jamie Foxx révén kerülhetett be a szereplőgárdába, mert az említett Ray című filmben a feleséget játszotta az ő oldalán (és nem is rosszul). A gonoszkodó "házinégert" ki más személyesíthetné meg, mint a jó öreg Samuel L. Jackson. Ha a brigantyk narrátori ténykedését nem számolom, ekkorra már a negyedik együttműködése volt Tarantinóval. Big Daddy ültetvényest a régen szebb napokat látott Don Johnson hozza egyébként kitűnően, és a karakter alkalmat teremt a rendező számára, hogy korrektül belerugdosson a KKK "mozgalomba", mely a film legironikusabb jelenete. Meglepő módon James Remar - a többnyire rosszfiúkat játszó neves karakterszínész - ezúttal kettőt is eljátszik: ő volt az egyik Speck fivér a film elejéről, és ő Candie embere is, név szerint Butch. A rendező szánt volna egy kisebb lehetőséget Kevin Costner és Joseph Gordon-Levitt részére is, akik ütemezési konfliktusok miatt végül nem tudták elvállalni. Cameoszerepben megjelenik maga QT is a film végén, mint a LeQuint Dickey társaság alkalmazottja :) Bruce Dern, Zoe Bell és Jonah Hill szintén felbukkan néhány pillanatra.

(F)

Tarantino a legjobban ahhoz ért, hogy kiváló mélységben prezentálja a karaktereit, melyeket hitelesen életre tud kelteni a nagyvásznon is a forgatókönyv lapjairól, mindemellett a filmtörténet egyik legszínvonalasabb dialógusírójaként tarthatjuk számon. A történetvezetéssel is többnyire jól boldogul, lássuk ezúttal: az 1850-es évek végén járunk Texasban. Django, a rabszolgavásárt követően a Speck fivérekkel tart - természetesen nem önszántából, rabláncaitól azonban egy véletlen találkozás megszabadítja a szó szoros, majd később átvitt értelmében is. Dr. Schultz, az egykori fogász az, akivel összehozza a jó sors. A doktor azonban immáron fejvadász, aki élve vagy holtan (többnyire utóbbi) szállítja le az igazságszolgáltatás számára a körözött bűnözőket, természetesen jó pénzért. Egy különleges barátság szövődik fokozatosan közöttük, ráadásul kiderül, hogy Django szerelme tud németül, Broomhilda von Schaftnak hívják. Dr. Schultz kötelességének érzi, hogy segítsen Djangónak megtalálni, majd felszabadítani a szerelmét. A következő tervet eszelik ki: a doktor kitanítja őt a fejvadászat minden csínjára-bínjára, egész télen át együtt dolgoznak, tetemes pénzösszeget gyűjtenek össze, majd kellő furfanggal, egy jó terv kíséretében, de mindenképpen visszavásárolják a lányt. Ennek végrehajtásához, és az eladás kieszközléséhez azonban Mississippibe kell menniük, hiszen Broomhilda jó eséllyel a Candyland birtokon sínylődik éppen. Gazdája az az elvetemült Calvin Candie ültetvényes, aki a mandingo harcban, és rabszolgái terrorizálásában leli a legnagyobb örömét...

(F)

A film egyébként a nyers verziójában a végeredményhez képest sokkal erőszakosabb és véresebb volt. Tarantino úgy vélte, hogy valamelyest mérsékelnie kell, így olyan jelenetek maradtak ki, mint Broomhilda megerőszakolása és jópár mandingo küzdelem (utóbbiból a végleges változatba egy harc került be). A rabszolga kutyák általi szétmarcangolásának közvetlen képsorai sem jelentek meg a végső vágást követően, mégis így lett hatásosabb. Tarantino szerint eddig egyetlen megírt karaktere iránt érzett igazán ellenszenvet, ez pedig Calvin Candie, a hétpróbás rohadék. Ha csak egyetlen okot kéne mondanom miért kötelező ezt a filmet megnézni, akkor az mindenképpen DiCaprio játéka lenne az emlegetett szerepben. QT természetesen ezúttal sem hazudtolta meg saját magát, a Django elszabadul stilizált tisztelgés több filmes műfaj összeolvasztásából, melyben ott van a szokásos formabontó kúlság-faktor is a spiccen, de a legnagyobb élményt szerintem a színészi játék és a dialógusok szolgáltatják. A film nagyon szórakoztató, és a western elemmel a néző ismét valami újdonságot tapasztalhat meg a Tarantino-univerzumban. (Apropó: csak egyetlen példa a filmeken átívelő karakterkapcsolódási pontokra. A Kill Bill 2 azon emlékezetes jelenetében, melynek során Beatrix Kiddo kimászik eltemetését követően, a régi sírfeliraton egy bizonyos Paula Schultz szerepel. Nos, ő volna a jó öreg doktor sógornője). A film jellegzetes - néhol szatírára emlékeztető - fekete humora ellenére sem paródia (kivéve egyszer, a KKK jelenetben, amely tényleges gúnyt űz a rasszizmusból). Számottevő szempont, hogy jobbára azért komolyan vehető legyen, ám jóval több egy nyers és naturalisztikus stílusú szimpla bosszúfilmnél. Persze ott vannak a rendező védjegyeiként a direkt túlzások, példának okáért a literszám fröccsenő vér - a kedvencem, amikor az egyik Brittle fivér vére a gyapotra fröccsen -, aztán szerepelnek a jellegzetes töltelékdialógusok, és az olyan technikai megoldások is szép számmal, mint a lassítások, vagy a hirtelenjében arcra zoomolások, sőt ezúttal ismét visszaköszönt a De Palma stílusára emlékeztető rotating shot is (a kamera folyamatos köríven mozog egy hosszabb, vágás nélküli jelenetben). Itt kell kiemelni Robert Richardson operatőr újfent mennyire zseniális, ő az egyik legnagyobb név ebben a szakmában ez kétségtelen, és szerencsére Tarantino állandó stábtagja immáron hosszabb ideje. Kritikai megjegyzésem is akad jelentősebb spoiler kíséretében: a storyline íve elég jelentősen megtörik a film végefelé a két húzókarakter elvesztésével, én ott számottevő ürességet éreztem egészen a film legvégéig, amely persze ezúttal is frappáns tudott lenni (emiatt a közel három órás játékidő picit soknak érezhető). A szinkron egyébként nem sikerült rosszul, sőt Hevér Gábor kifejezetten jó. A zene néhol furcsa, bár összességében erős, és az eredeti Luis Bacalov & Ennio Morricone muzsikából is csendül fel néhány dallam a nyitószekvencia alkalmával.

(F)

A forgatás három államot érintett. A havas tájat eredetileg Kalifornia északi részén tervezték felvenni, ám nem volt elegendő hó, így Wyoming lett végül ennek helyszíne (Jackson Hole). Az ültetvényeken játszódó képsorokat természetesen csak délen lehetett rögzíteni, ennek állama Louisiana volt. A nemzeti örökségként kezelt Evergreen Plantation (Edgard, LA) volt ebből a szempontból a legjelentősebb helyszín: itt volt Big Daddy háza és birtoka. Ami Candylandet illeti, az imént említett ültetvény félreeső területén húzták fel annak főépületét, ami a zárójelenetet figyelembe véve értelemszerűen egy épített set kellett legyen. A nem túl számottevő stúdiómunka, ami szükséges volt a filmhez - főként Candyland interior - azt helyben oldották meg New Orleans területén egy kisebb stúdióban. Kalifornia államból három helyszínt emelnék ki. A nyitójelenet a jellegzetes sziklákkal Lone Pine, Alabama Hills a Sierra Nevada hegység részeként. Daughtrey városka megjelenítésére a Melody Ranch szolgált, mely Santa Clarita közelében található. A westernfilmeket legtöbbször ilyen jellegű forgatási célokra épített korhű díszletben veszik fel, ezek egy része látogatható is az érdeklődő nagyközönség számára, sajnos a tűzesetek miatti kár elég gyakori szokott lenni. A KKK tagokkal való leszámolás robbantásos jelenetének helyszíne pedig a Big Sky Movie Ranch volt (Simi Valley, CA).

Kiemelt kép

A film Mafab oldala