Nem embernek való vidék… – ORSZÁGÚTI BOSSZÚ (2014) kritika

Házimozi ajánló | 2020-01-19 | Szabó Dárió

…És mégis az embertől származik.

Egy film, amely naturalisztikus ábrázolásmódját azzal fokozza, hogy a zenét zajra váltja, egészen biztos, hogy nem érdektelen alkotás. David Michôd az Országúti bosszúban (The Rover) egy olyan világot tár a néző elé, mely a legkevésbé sem embernek való. A dolog pikantériája, hogy ezt a világot viszont a legemberibb ösztön formálja: a túlélés iránti vágy. Michôd végtére is azt mondja, az ember pont azok miatt az erények miatt nem tud igazán emberi környezetet teremteni, melyek emberi mibenlétét alapjaiban meghatározzák. Sőt, az ausztrál rendező filmjében két, egymásnak ellentmondó műfaj is összjátékba kerül.

Bizonyos ironikus tekintetben a néző is túlélésre kényszerül az Országúti bosszú megtekintésekor, hiszen a film mindent megtesz az elidegenítésért. Adott az ingerszegény, félsivatagi Ausztrál panoráma, hosszú vágásokkal, sok vérrel, még több porral, egyhangúan egyenes autóúttal, egy központi karakterrel, aki nem beszél (Guy Pearce), valamint egy mellékszereplővel, aki noha félkegyelmű, alkalmatlan bármiféle sajnálat kiváltására (Robert Pattinson). És különben is, egy bizonyos összeomlás után járunk tíz évvel, már nincs társadalom, már nincsenek konvenciók, így a magyar címben elejtett bosszú szó abszurddá válik a film kontextusában.

Mivel Michôd egy posztapokaliptikus világot tár elénk, amely kifordítja, próbára teszi a valóságunkban ismert társadalmi bizonyosságainkat, az elbeszélés terében semmiféle erkölcsi kérdésnek, vívódásnak nincs táptalaja, azaz a bosszú eszménye, mibenléte értelmezhetetlenné válik, jelentését veszti. Ennek révén a film dobja a posztapokaliptikus téma egyik legnagyobb kliséjét, a moralizálást, kicsit nihilistán áll inkább ehhez a szegmenshez. Ha bármiféle jelentőséget akarunk adni a bosszú szónak, maximum az állapítható meg, hogy a film dekonstruálja ezt a fogalmat (amennyiben a látottakat szorosan retorzióként értjük), hiszen a végkifejlet nem vezeti át katarzisba sem a főszereplőt, sem a befogadót.

Nincs szájba rágva, mik az új világ trendjei, viszonyai, felállásai, de ez egyáltalán nem zavaró, mert a karakterek motivációi és döntései épp elég látleletet szolgáltatnak arról, milyen helyen járunk. Emiatt alapvetően is működik vendégműfajként a western az Országúti bosszúban, de pl. még azért is, mert Eric – Guy Pearce figurája – a zsáner antihős archetípusát idézi: keveset beszél, de annál többet és annál durvábban cselekszik. Érthetjük ezt egyfajta hiánypótlásként is, az ausztrál filmgyártásban ugyanis a western nem igazán lelhető fel. És ha már a műfajoknál tartunk, Michôd műve ebből a szempontból a legérdekesebb. Noha minimalista alkotásról beszélünk, sok műfajt működtet egyszerre letisztultan, némelyiknél pedig érdekes lehetőségekre bukkan, amikor annak határterületére ér.  

Mondhatjuk, hogy az Országúti bosszú (fő)műfaja szerint elsősorban road movie, de nem klasszikus értelemben az. Az utazás gyakorlatának központi szerepe van, viszont a sajátos világból adódóan ez a toposz és egyben szimbólum nem tölti be hagyományos funkcióját, nem származik belőle karakterfejlődés, sem abból származtatható megtisztulás, sem személyes tragédia. Ez nem hiba, sokkal inkább indokolt és logikus, hiszen nincs sem társadalmi, sem etikai kontextus, amiben (vagy amihez képest) fejlődni lehetne. Road movie-nak sajátos még amiatt is, hogy az előbbiek értelmében nem kenyere témává tenni a társadalmat, inkább az egyének ösztöneire helyezi a hangsúlyt, ezen keresztül pedig megmutatja, hogy végső soron nem is olyan kiábrándult és reménytelenül nihilbe fullasztott a világképe, mert egyértelművé teszi, hogy még ha nem is beszélhetünk társadalomról, alapvető késztetés mentén is kialakulhat kötelék két ember között: Pattinson karaktere – Rey – voltaképpen mentoráltja Ericnek. (Ez nyomokban sem olyan bensőséges viszony, mint amilyen pl. a szintén posztapokaliptikus drámában, Az út [The Road] esetén tapintható apa-fia kapocs.)

Mindezzel együtt mégis képes a film a zárlatnál megalkotni egy társadalmi kommentárral felérő kikacsintást. A történet vége felér egy állásfoglalással is amellett, hogy ember az embernek sosem lehet egyénértékű társa, inkább akkor lesz a leglátványosabb a szó szoros és leghétköznapibb értelmében vett emberség, amikor mondjuk egy állathoz viszonyulunk. Egyébként is… Eric és Rey kapcsolata komplexebb az ember-ember relációnál, mert utóbbi gyengeelméjű, és van abban szintén valami kifejezőerővel bíró groteszkség, hogy az ábrázolt világban normális ember nem cinkosa a másik normális embernek. (Persze, relatív Eric normálissága, annyira pragmatikus, hogy társadalmi aktusok felől vizsgálva ő sem ép.)

Miközben Michôd rámutat a road movie műfajának határaira, érdekes kísérletig is eljut. A film annyira homogén közeget ábrázol mind a táj, mind az emberi viselkedés tükrében, hogy bár az utazásnak köszönhetően folyton haladunk valamerre, mégis mindig olyan, mintha ugyanoda érkeznénk, vagy mintha el sem indultunk volna. A tágra nyílt világ egyben szűkös is, és ez az ellentétpár jól árnyalja, hogy az Országúti bosszúban a road movie egyfajta kamarakiterjesztéssé válik. Magát a filmet egyébként nem is az eszmeisége, ez teszi igazán nyomasztóvá.

Mert hiába a végtelen táj, amit Natasha Braier kifogástalan eleganciával tár elénk operatőri munkájával – az ember olyan mértékben elveszik a lakatlan, természetes, monumentális panorámában, hogy a szélsőségesen végtelen és homogén vidék paradox módon „klausztrofóbiás” érzetet is kelt. Így a road movie égisze alatt áttétesen még a dráma is fellelhető. A táj kietlensége hol az emberi értékek pusztulását rajzolja meg, hol valami olyan ürességet, érintetlenséget, ami nem is utal rá, hogy valaha találkozott volna emberrel ez a környezet.

Hazai címével ellentétben az Országúti bosszú nem a retorzió ellenállhatatlan, mégis meddő és önpusztító pszichéjének elérésére törekszik. Inkább, társadalmi konvenciók híján, a karakterekre koncentráltan a személyes rendre való törekvést hivatott bemutatni. Azt a koncepciót, amelyben az értékek is „csak” személyesek tudnak lenni. Egy olyan világot tár elénk, ami úgy mond el nagyon sokat a társadalomról, hogy közben annak hiányáról tanúskodik.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala