Párbaj, fék nélkül – HAJSZA A GYŐZELEMÉRT (2013) kritika

Házimozi ajánló | 2020-01-22 | Szombati Zoli

Vannak rendezők, akik tehetségüknél fogva képesek nagyszerű dinamizmust kölcsönözni az elmesélt történetnek, ennélfogva a szóban forgó film élvezetes, sodró lehet még akkor is, hogyha dialógusalapú. Hogy mindezt a hatást milyen kifinomult eszközökkel képes a készítő elérni, ebben rejlik az igazi teljesítmény veleje. Hiszen önmagában az, hogy "pörgős" egy film (utálatos kifejezés különben) abból még egyáltalán nem következik az, hogy jó is, hiszen gondolom mindenkinek volt már szerencsétlensége látni ZS-kategóriás tucatfilmeket, melyekben öncélú zúzás zajlik érdemi nívó nélkül, de hogy stílszerű legyek annak nincsen semmi sportértéke. Szerencsére Ron Howard rendező az első csoportból kerül ki annak ellenére, hogy lőtt már bakot többször is. Ellenben, a két legnagyobb mesterművére egyaránt jellemző a nagyon feszes és dinamikus történetmesélés. Ha ezt a két szenzációs mozit vizsgáljuk (jelesül: Apollo 13, Frost/Nixon) láthatunk párhuzamot a most tárgyalt filmmel is, például mindegyiket valós események ihlették. Az Apollo 13 hasonlatos abban, hogy professzionális technikai téma köré épül, a politikai film viszont párhuzamba állítható a rivalizálás tényében, illetőleg abban a vonatkozásban is, hogy két nagy formátumú személyiség csap össze egymással, formálisan hasonlóképpen, mintha ringben lennének. A Hajsza a győzelemért az említett párhuzam mentén lehetett ilyen jó és hangulatos mozi, mert ott van a rendező szakmai múltjában a hasonló tapasztalat, ráadásul ezek a legkiemelkedőbb munkái is szerintem. A filmes famíliából érkező Howard valaha színészként kezdte, jópár karakterszerepet játszott el (például American Graffiti, 1973), emiatt ismeri a filmkészítést a színészi oldalról is, ráadásul forgatókönyvírói próbálkozásai is akadtak, ám a rendezői pályafutása mellett ezek zárójelbe tehetők. Tudvalevő, hogy rajong az autókért és az autósportokért, akárcsak a mentorának megnevezett George Lucas is. Így érthető, hogy amerikai rendező létére vezényelte le a messze legnívósabb Formula-1 filmet, melynek Európában sokkal jobb volt a fogadtatása és elismertsége, mint a tengerentúlon (ez azért különösebben nem meglepő). Pedig viszonylag véletlenül hullott az ölébe a rendezés, mert Paul Greengrass szerepelt a tervekben, de az angol rendező inkább a Phillips kapitány irányában mutatott érdeklődést, mely eredetileg viszont Howard figyelmét keltette fel, így gyakorlatilag elcserélték a kettőt. (Greengrass is megfelelő lehetett volna, hiszen pont egy olyan direktor, aki nagyon érzi a realista megközelítéssel tálalt dinamizmust).

(F)

A sportrivalizálás elég hálás téma tud lenni a biopic kategóriában, hiszen valószínűleg érdekes egy ilyen történet alapból is, ráadásul igényes karakterkidolgozásra teremt filmes szempontból lehetőséget, mely biztosítja akár önmagában is a lendületet - az persze lényeges, hogy a forgatókönyv kiváló legyen. Jelen esetben Peter Morgan követte el a scriptet, aki a Frost/Nixont is jegyzi, mely mondani sem kell, rendkívül nívós. Mivel a felesége osztrák, tulajdonképpen közvetlen kapcsolata volt Niki Laudával, számos alkalommal találkoztak is. Nyilván közismert, hogy a film témája a Lauda/Hunt párharc a F1 aranykorából, ami a '70-es éveket jelenti. A legtöbb Formula-1 rajongó véleménye az, hogy a legszebb korszakról van szó, ám az ezredforduló óta, s főleg manapság egy igencsak túlszabályozott gépezet lett már, a kreativitás és az egyéniség legalábbis sokkal jobban szem előtt volt akkoriban (pilóták és konstruktőrök vonatkozásában egyaránt), így a rajongók számára számottevő a nosztalgikus jelentősége is. Ami viszont negatívum, hogy a biztonsággal kapcsolatosan komoly hiányosságok akadtak, így akkortájt igen sok volt a súlyos baleset. És persze az sem lényegtelen, hogy Lauda az egyik legnagyobb ikonja volt a sportágnak, aki sajnos pont tavaly hunyt el - James Hunt évtizedekkel korábban. Hasonló párharc persze akadt még ezen kívül is, hiszen a F1 jellegéből alapvetően fakad a harcias szellem. Épp így képernyőre kívánkozhatna a Senna/Prost küzdelem, talán elkészül az is egyszer (bár annak a külsőségei vélhetően szerényebbek, így a megfilmesíthetősége kevésbé ziccer). A sportág egyik leginkább legendás szezonja, az 1976-os idény van ezúttal a történet középpontjába emelve mint dramaturgiai csúcspont, de természetesen a párharc elő- és utóéletét sem rejti véka alá Ron Howard felettébb szórakoztató dolgozata.

(F)

Az angol James Hunt, és az osztrák versenyző, Niki Lauda személyiségrajza valóban kifejezetten érdekes, hiszen mindkettő nagy egyéniség volt, sőt mindkettő fanatikus is - bár a vásznon néha túl sarkosnak érezzük az ábrázolást, Lauda mégis nagy elismeréssel nyilatkozott a film atmoszférájáról, és a valóságtartalmát illetően is. A futamok tényszerűnek mutatkoznak, talán érdekesebb filmes szempontból a karakterek egymáshoz viszonyulása. Azt hiszem el lehet mondani, hogy a casting hibátlan lett, bár a legtöbben Daniel Brühl (Lauda) alakítását emelik csak ki, az ausztrál Chris Hemsworth (Hunt) is kétségkívül hiteleset nyújtott, hiszen a színész fizimiskájából egyből adódik a nőcsábász imidzs, és azt, hogy a versenysport csúcsára tör, szintén elhisszük neki. Talán az ő dolga nehezebb is volt, hiszen a megformált karaktere már nem élt (sőt kezdetben az ausztrál sztárnak fogalma sem volt, kicsoda az a James Hunt), Lauda viszont több héten át látta vendégül Bécsben Daniel Brühlt, aki valóban egészen remek a filmben és nagyon ügyesen eltanulta a sportlegenda akcentusát is. Lauda, mint a kiművelt, nagyon racionális osztrák "gépezet" áll szemben a veleszületett tehetségű és vakmerő, az életet nagykanállal habzsoló angol playboy hektikusabb személyiségével, néhol kissé túl élesen is szembeállítva, bár a hitelesség atmoszférája ekkor sem csorbul, egy-két neccesebb jelenet azért akad. A film nagy erénye, hogy egyik karakter sem vágja magát pozőrszerepbe, hanem teljesen természetesnek hat az általuk képviselt érték. Ezáltal a néző úgy érezheti, hogy ketten pontosan kiegészítik egymást, és így áll össze nagy kerek egésszé ez a küzdelem, mely nem csak a pályán, hanem azon kívül is zajlik, miközben mindketten tisztelik egymást. (A valóságban sokkal inkább barátok voltak, Lauda például komoly összeggel többször is kisegítette Huntot, hogy rendbe szedje magát és talpraállhasson). A történeti szál kitér a kezdetekre (Formula-3 osztály, Lauda bevásárolja magát a BRM csapatba, Hunt pedig a Hesketh-nél kezd a Formula 1-ben), aztán jönnek a nagy csapatok (Ferrari & Lauda, McLaren & Hunt), az 1976-os idény, és Lauda csúnya balesete a Nürburgringen, majd a következményes egészségügyi dráma, és a csúcspont a szezonzáró Japán Nagydíjjal. A történet bemutat néhány magánéleti vonatkozást is, ennélfogva két fontos mellékszereplőnk is van Olivia Wilde és Alexandra Maria Lara személyében, így a férfiszemek sem maradnak szárazon :)

(F)

A film fényképezése kellőképp dinamikus, Anthony Dod Mantle operatőr (ez esetben tehát nem Salvatore Totino dolgozott Howarddal) érdekes módon a minimalista megközelítést követelő Dogma-filmekkel szerzett a múltban nagy hírnevet - azaz Thomas Vinterberg és Lars von Trier dán rendezők számos munkáját fényképezte -, itt is elkelt a kreativitása minden bizonnyal, a sokszor extrém kamerabeállításokhoz. A forgatáshoz egyébként zömében F3 kocsikat és korabeli F1 replica autókat is felhasználtak, a CGI csak mint kiegészítő utómunka szerepel (például a balesethez), így a látottak jelentékenyebb hányada valós, ezért jópár autós kaszkadőrt alkalmaztak a versenyjelenetekhez. A film vágása is nagyon hozzá tudott tenni az említett dinamizmushoz, de ez ilyen esetekben alapkövetelmény. A forgatás zöme Angliában zajlott (a stúdiómunka is), több versenypályát is használtak a munkálatokhoz: Cadwell Park Racing Circuit, Brands Hatch Racing Track, Donington Park. A zárójelenetben látható reptér a Blackbushe Airport volt. Németország is szerepelt forgatási lokációként, mégpedig a Nürburgring az egykori rossz emlékű kanyarral, illetve Ausztria is, egy rövid jelenet bécsi helyszíne erejéig.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala