Egy árva kézfej magányos kóborlása – KERESEM A TESTEM (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2020-01-29 | Ben Palmer

Az animációs filmek biztos befektetés – gondolhatja magában minden laikus moziba járó, akik számára egy mesében elmondott történet csupán a gyermeki fantázia kielégítésére szolgáló gyűjtő fogalmat takarja, mely által, ha kritikailag nem is minden esetben, anyagilag semmiképpen nem lehet bukni. Részben ezeknek az embereknek igazuk is van, hisz a Pixar, Disney, vagy akár Dreamworks stúdió címeire rendre tódulnak kicsik és nagyok egyaránt, igaz, nem véletlen, ám ezen nagy halak mellett időről-időre felbukkannak olyan ismeretlen, és később feledésbe merülő gyöngyszemek, amik bőven megérdemelnék, hogy emlékezetünkbe véssük őket, ráadásul ezen darabok túl is mutatnak egyszerű meséken. Ilyen volt egykoron az Anomalisa, A vörös teknős, vagy éppen a Loving Vincent, és ezen művek sorát erősíti mai kritikai alanyunk is, a Jérémy Clapin – Guillaume Laurent kettőse által megalkotott Keresem a testem, ami mű egy egészen különleges és megrendítő felnövéstörténetet tár a gyanútlan néző elé egy csodálatos rajzolt mese keretein belül.

Történetünk főhőse Naoufel, aki egy, a világot kíváncsian fürkésző, örök álmodozó, ám kissé különc fiú, ami nem is csoda hiszen idealista és remek művészi vénával megáldott szülők gyermekeként látta meg a napvilágot, és nevelkedett egy ideig, míg aztán egy tragikus balesetben el nem veszít mindent, amit egykoron szeretett. Naoufel ezek után részben, - mert magát is hibáztatja a történtekért – olyan misszióba kezd, mely által méltó módon büntetheti magát a baleset miatt, így nem éli meg gyermekkori vágyait, de többek között azért sem, mert nem igazán tudja magáról, hogy kicsoda is valójában. Mindennapjait motoros pizzafutárként tengeti, keresetét minden alkalommal leadja gyámjának, szürke, visszahúzódó életet él, míg nem egy nap meg nem ismeri egy különös véletlennek köszönhetően az angyali hangú Gabrielle-t, mely „találkozás” után már soha többé nem lesz ugyanaz főszereplőnk élete, mint azelőtt.

Amit rögtön leszögeznénk már elemzésem elején, hogy a Clapin-Laurent páros munkája egyáltalán nem gyermekeknek való animáció, sőt a Keresem a testem nagyon is megköveteli a kiforrott elmét a nézőjétől, mert hát maga a történet egy kőkemény dráma és egyben felnövés történet is, ami egészen szokatlan szemszögből meséli el mondanivalóját. Igaz, néhány esetben a sztori sokkal közelebb áll műfajilag a horrorhoz. Ez köszönhető a nem mindennapi nézőpontnak, és a néhol rettenetesen sötét atmoszférának, ami miatt összeszorult gyomorral, székünk karfájába görcsös ujjakkal kapaszkodva fogjuk követni az eseményeket, ahogyan egy elárvult, gazdájától elválasztott kézfej kétségbeesetten igyekszik visszatalálni „otthonához”. Ám, ha meglátjuk ezen szemszög mögött a történet szimbolikáját, akkor egy sokkal tragikusabb szembesítés elé állit minket a film. Ennek a látképnek az üzenete pedig az, hogy felnőni fáj és sok esetben borzasztóan nehéz, viszont egyfajta megkönnyebbülés is, mikor már a bizonytalan fantáziálást magunk mögött hagyva végre szilárd talajon találjuk magunkat a felnőtté válás valóságában.

A Keresem a testem nyugodtan kijelenthető, hogy teljes mértékben egy introvertált közeget teremt számunkra, köszönhetően többek között a gyönyörű zenének, (érthetetlen, hogy maradt le Oscarról) amely által egyfajta pulzáló hatást keltve fogja megérinteni a nézőt Naoufel drámája, aki semmi másra nem vágyik ezen a világon, csakhogy megtalálja önmagát. Ennek a létkérdésnek a megoldása érdekében kerül a képbe Gabrielle, akinek először csak hangját hallhatjuk, de már az első beszélgetés alapján leszűrhető, hogy főhősünk számára elmozdult valami a lelkében a lány miatt, aki teljességgel megbabonázza az életébe már teljesen belefásult fiút. Ezen a ponton lehetőségünk lesz végre felengedni nekünk is a melankóliából, amely jól fog jönni, hisz mire elérünk erre a pontra a történetben, már olyan mélyen leszünk a főszereplővel egyetemben, hogy semmi másra nem fogunk vágyni, csak arra, hogy végre ez a kóbor lélek leljen feloldozásra minél hamarabb.

Tisztában vagyok vele, hogy ezen sorok elrettentően hathatnak így kívülről nézve, de megnyugtatok mindenkit, hogy Clapin rendezésének nagyon is nagy erénye, hogy érzésfilm. Ez az alkotás ugyanis hatni akar a nézőjére, és ehhez nincs szüksége hatásvadász elemekre, vagy éppen giccsre, a Keresem a testem szövegnyelve és stílusa több esetben is meglepően nyers és igazinak hat, ám a szimbólumok megjelenítése esetében se válik egy pillanatra se túlzóvá. Továbbá a szereplők is nagyon jól megírtak, minden karakternek a megfelelő hang képezi a lelkét, a Gabriellenek személyiséget adó Victorie du Bois beszédében például olyan gyönyörű és kifinomult minden egyes diftongus, hogy ténylegesen elég csak hallanunk hozzá figuráját ahhoz, hogy rögtön beleszeressünk, de nincs ez másképpen Naoufel esetében, ugyanis Hakim Faris minden egyes sorában ott van a bizonytalanság, a szürkeség.

Azt is mondhatnám, hogy egy tökéletes munka, és ami a lelki illetve tartalmi részét képezi, elvitathatatlanul az is, ám bizonyos problémák azért szembeötlőek. Az animáció például nagyon szép rajzokkal operál, és sokszor csodaszépen ábrázolja üzenetét, ám előfordul a szereplők esetében, hogy zavaróan darabos a mozgásuk, valamint rendelkezik több karakter is jellegzetes külső személyiségjegyekkel, amikről hajlamosak voltak néha megfeledkezni a készítők, ez pedig egy ilyen típusú műalkotás során (főleg, úgy, hogy Oscarra jelölt darab) igen nagy mulasztás. Ezt leszámítva azonban csak magasztalni lehet a Clapin-Laurent duó munkáját.

Összegezvén azt mondhatom, hogy egy megrendítően érzelmes és érett felnövéstörténetet elmesélő, egyedi atmoszférával rendelkező animációs művet kaptunk, melynek szó szerint lelke van, és érző lélegző szíve. Torokszorító, könnyfakasztó pillanatok, valamint egy visszafogottan művészi, mégis katartikus finálé (már, ami az érzelmi részét illeti a filmnek) jellemzi a Keresem a testem című művet, mely egy újabb fájó vesztese lesz az idei gálának, de ettől még abszolút megérdemli, hogy emlékezzünk rá, és magunkkal vigyük tanulságát az életünkben.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala