A megtisztulás forradalma – V MINT VÉRBOSSZÚ (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2020-02-23 | Szombati Zoli

A disztópikus (negatív utópia) típusú jövőképet felvázoló filmtémák általában vagy a társadalmi/politikai berendezkedés anomáliáját vizsgálják, vagy pedig a valamilyen fatális katasztrófa nyomán előálló, többnyire menthetetlen, ezáltal visszafordíthatatlan folyamatot, és persze annak az emberekre ható, nem túlzottan szívderítő következményeit. Ebből adódóan a disztópiák jövőképe legtöbbször nem mondható futurisztikusnak, hiszen pont egy vagy több retrográd tényező áll a középpontban. Nem túl meglepő módon ezek a filmek többnyire depresszív töltetűek, viszont igen magas tud lenni bennük a drámai potenciál, így szinte minden esetben ígéretesnek mutatkoznak (és akad is több remek alkotás a palettán). Bár a V mint vérbosszú némileg kihagyott ziccernek érezhető - hiszen akár fajsúlyos remekmű is születhetett volna belőle -, azonban igen hangulatos tálalásban vonultatja fel gondolatébresztő történetét, egy igen karizmatikus karakterrel a középpontban. Ennélfogva a DC Comics égisze alá tartozó politikai thriller azon kevés képregénymegfilmesítés egyike, melyet szeretek. Azonban hangsúlyozni szeretném, hogy a készítők érzésem szerint nem mentek kellően messze, azaz többnyire a kommersz mezsgyéjén igyekeztek tartani a történetmesélést. Noha kétségtelenül igen stílusosan tették, ám az embernek hiányérzete maradhat a katartikusabb jelenetek mellett, ez pedig vegyes összképhez vezet, amit viszont nem ártott volna elkerülni még bátrabb hozzáállással. A mozgóképi interpretáció tartalmi változtatásai - történeti szál, bizonyos karakterek személyiségrajza - miatt az angol szerző, Alan Moore gyakorlatilag hallani sem akart a filmről, és a zárókrediteknél sem engedélyezte nevének használatát. A képregény eredeti illusztrátora, David Lloyd viszont kiválónak nevezte a forgatókönyvet, és sokkal megengedőbbnek mutatkozott a változtatások kapcsán: ő kedveli a filmet, mert szerinte nem feltétlenül kell az írott művet pontosan a vászonra vinni. Alan Moore egyébként eleve berágott már megelőzően Hollywoodra, a korábbi feldolgozások kapcsán is folyamatosan méltatlankodásának adott hangot. (Hogy ezúttal pontosan mi verte ki nála ennyire a biztosítékot, a tartalmi felvezetésénél még szóba hozom feltétlenül).

(F)

A Wachowski-testvérek neve feltételezhetően sokak számára ismerősen cseng, hiszen a Mátrix-trilógiával az ezredfordulón világhírnévre tettek szert, amit később megismételni ugyan nem tudtak, de időnként jelentkeztek érdekes koncepciójú filmekkel a későbbiekben is (a V mint vérbosszú a legnagyobb közönségkedvenc ezek közül). Jellemző rájuk, hogy a disztópikus világlátás gyakran felbukkanó elem, és a forgatókönyveiket maguk írják (ezúttal tehát képregényről adaptálva). Az a megfigyelés, mely szerint innen-onnan vett ötleteket hajlamosak egybegyúrni vagy rájuk utalásokat tenni helytállónak tűnik (a Mátrix kapcsán is tettenérhető volt). A V mint vérbosszú szintén tartalmaz félreismerhetetlen párhuzamokat, például George Orwell disztópiája, az "1984", aztán Dumas kalandregénye, a "Monte Cristo grófja", illetve Webber musicalje, "Az operaház fantomja" művekből. A script ötlete már a Mátrix-trilógia előtt foglalkoztatta őket, a jogokat ugyanis a '80-as évek végén - a képregénysorozat elkészültének évtizedében - megszerezték Joel Silver producer révén (ebből következően a Warner Bros. gyártotta le, igaz jóval később). A filmet viszont közvetlenül nem ők rendezték, hanem a velük ekkoriban első rendezőasszisztensként dolgozó ausztrál James McTeigue volt az, akinek felajánlották (egyéb igazán figyelemreméltó megmozdulása nem volt azóta sem). A frissen avanzsált rendező hozta a filmbe a legnagyobb sztárt, Natalie Portmant, hiszen ismerték egymást a második Star Wars-epizód ausztráliai forgatásáról. A fiatal lány, Evey karakterénél azonban sokkalta izgalmasabb a forradalom lángpallosául szolgáló, V álnéven működő anarchista-terrorista személye, kinek maszja mögött Hugo Weaving volt nem látható :) Hozzátartozik az igazsághoz, hogy a forgatást nem vele kezdték meg, hanem bizonyos James Purefoy volt a jelmezben egy rövid ideig: a váltás valódi indokát nem igazán árulták el a későbbiekben sem, mindenesetre Weaving kiváló orgánumára mutatkozott szükség, és gondolom szintén sokat nyomott a latban, hogy Wachowskiék jól ismerték, hiszen ő volt a Mátrix-trilógia Smith ügynöke. Az államhatalommal kapcsolatos fontos mellékszerepekbe egytől egyig brit színészeket castingoltak. A végletekig korrupt és hataloméhes Sutler kancellárt John Hurt játssza, aki a sors furcsa fintoraként pont szerepelt az 1984-ben is, bár abban nem antagonistaként. Szintén érdekesség, hogy Natalie Portmannel három közös filmet is jegyzett a 2017-ben elhunyt színész.

(F)

Ahhoz képest, hogy grafikus novella képezi a film történetének alapját, meglepően húsbavágó felvetésekkel operál, bár sajnos bizonyos vonulatok élét tudatosan elvették vagy tompították (pl. a szerelmi szállal). 2032-ben járunk Angliában, ahol egy nyíltan diktatorikus rezsim szállta meg egy ideje orvul az államot, a társadalmat propagandaalapú médiauralommal, kijárási tilalom elrendelésével, cenzúrával és a megfélemlítés legkülönfélébb eszközeivel tartva pórázon. A médiabirodalom, a titkosrendőrség és a hadsereg feje végső soron ugyanaz a személy, Sutler kancellár, aki autokratikus hatalmát az elnyomó apparátust használva, kemény kézzel igyekszik fenntartani. Azonban a V álnéven működő - az egykori legendás ellenállóra, Guy Fawkesra hajazó maszkot viselő - forradalmár borsot tör a rendszer orra alá, így ő az elsőszámú közellenség. A titokzatos fegyveres nem teszi meg azt a szívességet, hogy hibázzon, így nem képesek hozzáférni, viszont a társadalmi nyomást fokozzák minden akciója után. V szándéka nem más, mint a népet megtenni ismét a hatalom forrásának, úgy, hogy maga a nép vívja ki az általa hathatósan megkezdett forradalmat, melynek gyújtóbombáját előre eltervezetten, következő év november 5-én szándékozik bevetni a zsarnoki rendszer korrupt szimbólumaként szolgáló Parlament épülete ellen. V az egyik éjszakai portyája során kimenti a londoni kijárási tilalmat megszegő Evey-t az őt éppen megerőszakolni készülő rendőrkopók karmai közül. Az események úgy hozzák, hogy hamarosan földalatti titkos bunkerében látja a lányt vendégül. Evey a beszélgetések során egyre jobban megismeri V megsebzett múltját, motivációit, és jövőbeni tervét is. Kettejük sorsa, akarva-akaratlanul, egyre inkább összefonódik... Az eredeti szerző, Alan Moore leginkább a politikai töltetű szál tónusvesztettségét, és eltérő irányvonalát kritizálta, meg úgy egyáltalán a romantikus szál meglétét. Szerinte sokkal élesebben, szatirikusabb formában kellett volna a V által képviselt forradalmár attitűdöt szembeállítani a fasizmus ideológiájával (nem az amerikai neoliberalizmus és neokonzervativizmus Bush-kormányzatot érintő ellentéteire reflektálni), ráadásul a figurát nem afféle szabadságharcos forradalmárnak írta meg, hanem kifejezetten anarchiára törő, igen ambivalens szereplőnek, aki ártatlanokat is simán öl, ha céljai éppen megkövetelik. Tehát problémásnak találta a karakter(ek) önkényes megváltoztatását is, a nyilvánvalóan kommercializációra való törekvés mentén. (Evey például eredetileg nem egy szép, fiatal lány, hanem a társadalom peremén élő prostituált, és V nem mindig bánik vele sem kesztyűs kézzel). Kétségtelen, hogy az elkészült formában nagyobb tömegek számára is könnyebben értelmezhető, befogadható, és szórakoztató módon lett tálalva a történet, melynek megvan egyébként a maga nagyszerű feelingje, dinamikája, stílusa, a kitűnő monológjai, de a mélysége csorbát szenvedhetetett, és a végére sajnos némi giccs is becsúszott.

(F)

A film legizgalmasabb pontja ezúttal egy olyan személy, melynek céltudatosságánál csak a titokzatossága nagyobb, s akit Hugo Weaving úgy vitt vászonra, hogy a színész zömében a jellegzetes maszkot viselte (és amennyiben nem, akkor sem látható számottevően az arca). Ám mindezek ellenére mégis nagyon érdekes és markáns tudott lenni a karakter, melyet zseniálisan jelenített meg, ráadásul az álnevéhez köthető szimbolika egész frappáns - V betű, egyúttal az 5 római számmal írva -, melyekre számtalan utalás található (az alliteráló monológ sziporkázó). V a képregényben nem ugyanolyan maszkban található mindvégig, ám a megfilmesítésnél ellenkező döntés született, így ráerősítve az állandósult szimbólum vizualitásának kifejező erejére. Nem véletlenül jelenik meg napjaink tüntetésein is szerte a világban a Guy Fawkes-maszk, mely jóval többé vált, mint egy funkcionális tárgy. A különböző tónusú jelenetekben igyekeztek az aktuális hangulathoz igazítani magának a maszknak a megvilágítását, vagy épp árnyékolását. A színész hangja csak utószinkronosan kerülhetett a filmre, mert bárhogyan próbálkoztak is a mikrofonos megoldásokkal, azok nem vezettek megfelelő eredményre. Ez a "turpisság" azonban szájmozgás híján abszolút nem érzékelhető, sőt még kifejezetten javasolt is eredeti nyelven nézni, hiszen Hugo Weaving hanghordozása egészen remek, sokat hozzá tud tenni az élményhez. Fontos tény, hogy az akciójelenetekben a Wachowski-testvérekkel gyakorta dolgozó nívós kaszkadőr David Leitch helyettesítette, s ha már a név felmerült, akkor adódik Chad Stahelskié is: bizony, a kiváló stuntman szintén szerepelt egy igen veszélyes jelenetben. (Mindkét kaszkadőr a Mátrix-trilógia alapembere volt, első rendezésük pedig a John Wick lett, innen lehetnek ismerősek). Natalie Portman hozta a kötelezőt, sőt a színésznő nagyon örült, hogy végre "poénból" egyszer csaknem kopaszra nyírták a haját, amit már szeretett volna kipróbálni (nem példátlan, hiszen pl. Sigourney Weaver, Demi Moore vagy éppen Charlize Theron is megtette már főszerep kedvéért). Portman kedvelte a filmet, hiszen a Léon, a profi karaktereivel érzett párhuzamot. Bár a történet a közeljövőben játszódik, maximum a retro-futurisztikus jelzővel illethető a közege, melyben alapvető technikai változások nem érhetőek tetten napjainkkal összemérve, ami szerintem kissé zavaró. A robbantásos részekhez 1:10 kicsinyítéssel készítettek számos makettet, ezen jelenetek fényképezése speciális szaktudást igényelt. Ezért is esett a választás a veterán Adrian Biddle operatőrre, aki sajnos pont a premier előtt kapott szívinfarktust, az utolsó filmje volt. Ahogyan a stáb zöme az öreg kontinenshez tartozott, úgy maga a forgatás is európai helyszínekkel bírt. A stúdiófelvételeket a berlini Babelsberg Studiosnál rögzítették, a legkomplexebb set a V búvóhelyeként szolgáló Shadow Gallery volt. Két londoni lokáció az, amely nagyon érdekes még. Ezt megelőzően hasonló volumenű forgatás sosem történt a kormányzati negyedben, a Parlament tőszomszédságában: csak a szervezése  kilenc hónapos munkát igényelt előzetesen. Kedvenc helyszínem a metróalagút, amely nem díszlet volt, hanem valódi! Bár 1994-ben bezárták a londoni állomást (Aldwych Tube Station), még működőképes, így nem kellett a stábnak a szerelvénnyel bajlódni.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala