A szerelem próbatételei – HIDEGHEGY (2003) kritika

Házimozi ajánló | 2020-02-29 | Szabó Dárió

A Hideghegy egy nem túl mély, de tisztességesen összerakott óda a vonzalomhoz, amelynek sekélyessége ezúttal sajátos módon inkább erény. Mert az önmagukba visszahajló pszichés fejtegetéseket a rendezés stílusa és az alkotás hangulata is megsínylette volna. A Sting és Alisson Krauss közreműködésével készülő You Will Be My Ain True Love című betétdal pedig érthetetlenül elfeledett, hiszen költői hömpölygéssel képes kísérni és más dimenziójában kifejezni az elbeszélést is, amikor feltűnik. Ugyanakkor önmagában is helytálló zenei darab, értékkel bíró daltermése a kétezres évek eleji filmvilágnak, mi több mára sem vesztett minőségéből a Hideghegyhez hasonlóan. 

A sajnálatos módon korán eltávozó Anthony Minghellának olyan filmeket köszönhetünk rendezőként és forgatókönyvíróként, mint pl. Az angol beteg és A tehetséges Mr. Ripley, vagy épp producerként A felolvasó, de a direktor még színészként is kipróbálta magát a Joe Wright által készített Vágy és vezeklés című remekszabású kosztümösfilmben. Minghella Hideghegy című alkotása nem tökéletes (viszont, ha el is választja valami az igazán jó filmtől, akkor az a valami nem olyan sok, mint azt néhányan állítják), de vontatottsága és a helyenként mutatkozó, néha még indokolatlan giccsmáz ellenére is érzéki, idealista lírája a nagybetűs és indokokat sem kívánó emberi romácnak. 

Amellett, hogy idilli festmény a szerelemről, minimálisan, de kontrasztként erőteljes, akár háborús filmeket is megszégyenítő képekkel, kamerabeállításokkal, látványvilággal szemlélteti a háttérzajként felhasznált polgárháborús kontextust. Igaz, hogy Amerika még adós a nagyközönségnek egy mindent elsöprő, igényes és koncentrált polgárháborús tematikájú mozival, de talán nem a Hideghegyen kell elkezdeni ennek számonkérését, mert Minghella produkciójának vállaltan más a fókusza. 

Ada, akit Nicole Kidman testesít meg, egy minden bajtól és bonyodalomtól féltve őrzött tiszta (és kissé üres) fiatal lány, aki egy karakteréhez illő, csakugyan eldugott és érintetlen kistelepülésre költözik a hegyek árnyékában. Kidman karaktere némiképp egy felületes szimbóluma annak a sértetlen világnak, amelyet még nem mocskolt be a politika, a polgárháború szele. A lány szinte rögtön szerelembe esik a Jude Law játékában megszemélyesülő Inman-nel, aki mindig is Hideghegyen élt, lokálpatrióta, ács és ezermester. A két fiatal vonzalma aztán elszenved egy traumát, ugyanis hamar el kell válniuk, Inman a háború kellős közepébe száműztetik, Ada pedig remény és reménytelenség között ringatózva otthon várja őt. Minghella mozijának e ponton sokan félreértik, üresen kongó ellenszenvtől vezérelve bagatellizálják a hajtóerőit.  

Nem a kapocs hogyanja és miértje meghatározó, sokkal inkább annak ténye, megléte, és hogy a két szerelmes közti kötelék egyfajta pozitív eszközként manifesztálódik. Hiszen, amint Ada és Ingman elválnak, azonnal egy zordabb világgal szembesülnek mindketten. A szerelem egy olyan hajtóerőként jelenik meg, amely nem csak segít számukra túlélni a bonyodalmaktól hemzsegő napokat, még a világot is jobbá hivatott tenni kicsit, hiszen Inman besorozott katonaként megelégeli a háború borzalmait, érzelmi sivárságát, az öldöklést, és leteszi a fegyvert. 

Épp ezért a történet margójára pszichológiai olvasatot is lehetne gyártani. Mindkét szerelmesnek klasszikus értelemben vett – már-már mesebeli – próbákat kell kiállnia, hogy végül méltóvá váljon a végső egymásra találásra. A szerelmesek együttléte a biztonságot és nyugalmat szimbolizálja, míg egymástól való távolétükben a világ veszélyei jutnak jelentéshez. Ilyen értelmezői térben kissé minden szimbolikussá válik, vagyis nem hiba, hogy a polgárháborús kontextus nincs csontig kifejtve az elbeszélés terében, hiszen a háború Inman esetében nem csak fizikailag érthető, hanem lélektanilag is, ami jóval fontosabb a Hideghegyben. 

Jude Law karaktere független férfiból elkötelezetté kell váljon, ami egyfajta pszichés próbatételként is jelen van, lélektani háborúként, hiszen egy ponton terítékre kerül a megcsalás is. Inman-nek meg kell világosodnia szándékaival kapcsolatban, ahogy Adának is meg kell erősödnie nőként, ehhez a lány számára Renée Zellweger karaktere asszisztál mentorként, Ruby Thewes. Zellweger figurája különben a film legjobb eleme, nem csak a parasztidillbe illeszkedő humort rántja az eseményekbe, a színésznő játéka (noha nem szeretek ezzel a kifejezéssel élni) lemossa a vászonról Kidman és Law működését. 

Bár utóbbi kettő esetén a halovány vagy épp gyatra jelenlét ugyanolyan mértékben a forgatókönyv és a rendező hibája, mint amekkorában a színészeké is. Rosszul megírt karaktereik vannak. Ada egyszerűen sekélyes és olyannyira alárendeli magának a szépség és tisztaság ideája, hogy nem hagy teret Kidman számára a kibontakozásra, de a színésznő sem leli helyét a karakterben. Law Inmanje pedig hol kevés, hol túl sok, hol szótlan macsós, ami a színésznek nem áll túl jól, hol pedig őrülten szenvedélyes hősszerelmes, amit Law kissé túltol – mentségére váljon, a furcsa jellemrajz miatt túl nagy szélsőségek között kellett ingáznia.

Mindazonáltal Minghella Kárpátokban forgatott, ám Észak-Karolina megidézésére hivatott filmjének bájos hangulata képes arra, hogy a nézővel maradjon. És, habár sem esztétikailag, sem műfajilag nem bizonyul kiemelkedően újszerű alkotásnak, „univerzumának” atmoszférája és idealizmusa mégis csábító kikapcsolódásra invitálja a nézőt, annak ellenére is, hogy a történet pár helyen túlírt. Valahol pedig sorsszerű, hogy egy lokálpatrióta épp abba a nőbe szeret bele ok nélkül, aki imádott településéhez hasonlóan az érintetlenség metaforája.  

Képek: TMDb

A film Mafab oldala