Celluloidvászon az örökkévalóságnak - AT ETERNITYS GATE (2018) kritika

Házimozi ajánló | 2020-03-05 | Lubianker Dávid

A nagy művészeket, különösen a korukat meghaladókat, gyakran nem ismerik el életükben. Vincent van Gogh pedig az egyik, ha nem a legnagyobb volt. Keserves nélkülözésben kellett alkosson, testvérére, Theo-ra támaszkodva remélve, hogy művei az örökkévalóságnak szólnak. Minden festményében nyomot hagyott önmagáról az utókornak. Így szelleme tovább él bennük, tükrözve életének megpróbáltatásait és szépségeit. Méghozzá nem is akármilyen életről van szó. A meg nem értett zsenik vízióit sok év távlatából tanulmányozva is mindig új dolgokra, eszmékre bukkanhatunk.

Van Gogh zsenije és hétköznapinak nem nevezhető élete számos róla készült filmet inspirált. Vincente Minelli és George Cukor közös rendezése, A nap szerelmese (1956) Kirk Douglas főszereplésével, illetve Robert Altman, Vincent és Theo-ja (1990), melyben Tim Roth játszotta a híres művészt talán a legismertebb életrajzi alkotások. Mindkettőben a van Gogh testvérek önzetlen kapcsolatát állították a középpontba. Vincent életéről ugyanis szinte lehetetlen mesélni testvére, Theo nélkül, olyan szorosan összeforrt életük. Valamint van Gogh élete hiába bővelkedik csúcspontokban és jól megragadható momentumokban, az ezeket összekötő évek filmkészítői szemmel mondhatni eseménytelenek. A magát művészetének szentelő alkotó, majd az idővel eluralkodó őrület erős elemei az At Eternity’s Gate-nek is. A film mégis többre vállalkozik az életrajz stílusos felmondásánál. A festészet lélektanát jeleníti meg.

Julian Schnabel rendező több érzelmes remekművet alkotott, mint a Mielőtt leszáll az éj (2000) és a Szkafander és Pillangó (2007). Ezekhez hasonlóan jelen filmjében is fontos szerephez jut a képi megformáltság, a stílus eluralkodása a történeten. Noha megvalósításában nem olyan radikálisan nyúl vissza az eredeti festmények képi világához, mint a Loving Vincent (2017), mely az animáció eszközével tudta mozgóképekké varázsolni van Gogh műveit. Schnabel és a szürrealista modern filmek vezető forgatókönyvíró alakjaként is ismert Jean-Claude Carrière olyan történetet alkottak, ami meg sem próbálja szétválasztani az alkotót és művészetét. Éppen ezért gyakran úgy érződhet, hogy a film nem nyújt elég kapaszkodót a nézőnek, és a képek nem a halovány történetet, hanem a festmények szellemiségét tükrözik. Ami valójában maga a történet.

Az At Eternity’s Gate egy művészi kinyilatkoztatás pontos filmes adaptációja. Vizuális stílusával azt igyekszik kifejezni, ahogy van Gogh látta a világot, melyet festményeiben örökített meg. A feszes vágásokkal megszakított, radikálisan mozgó kézikamera a maga nagy mélységi beállításaival, Vincent festészetéhez hasonló erőteljes, gyors, nyers képi megformáltságot eredeményez. A tökéletesen komponált, szimmetrikus, jól bevilágított és hosszan kitartott képek pedig hagynak időt a gyönyörködésre. Mintha egy kamerával festett celluloidvásznat néznénk.

A film több időt szentel a gondolatiság és a forma megformálására, mint a klasszikus értelembe vett cselekményépítésre. Ezáltal könnyen elidegenítheti az egyszeri nézőt. Nem beszélhetünk hagyományos életrajzi filmről, az alkotók részben számolnak is az előzetes tudásunkkal van Gogh életéről, vagy legalábbis művészetéről. Természetesen a film e tudás nélkül is érthető, és még egy-két valóban megmosolyogtató jelenettel is kecsegtet. A Vincent életét ért tragédiákat nem dramatizálja túl, meglepően visszafogottan, filozófiai mélységekbe hajlóan, merengve mesél. Mindez Willem Dafoe visszafogott, de érzelmekben gazdag játékával lesz igazán teljes. Egyszerre lágy és odaadó megformálása szimpatikus és azonosulható karaktert eredményez akinek, ha motivációi gyakran még maga előtt is ködösek, akkor is képes megértést kiváltani a nézőkből.

Az At Eternity’s Gate van Gogh-ja mindenki kedvenc festőjévé teszi a művészt. Nem is különlegessége, vagy tehetségének hangsúlyozása miatt. Hanem azáltal, hogy közel hozza a karaktert a nézőhöz, hogy úgy érezze, már évek óta ismeri. Teszi ezt a különleges képalkotás és a felemelő színészi játék hatására. Az érzelmek és gondolatok megjelenítésén túl viszont nem épít fel hagyományos történetet és kiegyensúlyozott cselekményt a film. Igazi rétegmoziról van szó, ami ha nem is tartja fent folyamatosan a feszültséget elég különleges ahhoz, hogy ne csak van Gogh rajongók élvezhessék.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala