A butaság határtalansága - A NÉGYZET (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2020-03-06 | Gulyás Dominik

Az utóbbi időkben az európai filmesek körében vált ismertté Ruben Östlund neve. A svéd származású rendezőnek olyan a sajátos jegyei vannak, mint például a szemlélődő kameramozgások, a hosszú egysnittes jelenetek, illetve a hétköznapi, de a maga nevében vicces szituációk bemutatása.  Filmjeit mindig egyfajta objektív látásmódra való törekvés jellemezte. Ritka volt az olyan pillanat, amikor premier plánba mutatta volna meg szereplői érzéseit, ezzel is érzékeltetve a néző, mint külső személy jelenlétét. Első komolyabb kisfilmjét a Bankrablást is ez jellemezte. Egy bérlakás 3. emeleti ablakából néztük végig, vágatlanul, egy bankrablás történetét. Ezután jött 2011-ben a Gyerekjáték, amiben egy iskolai zaklatást követhettünk végig, ugyan abból a szemszögből. Majd a 2014-es Lavinával pedig egy párkapcsolati drámába engedett betekintést, amiben már hígított a saját szabályrendszerén, de a megfigyelő szerep, még mindig fajsúlyos szerepet kapott. Sokan emiatt nem tudnak mit kezdeni Östlund stílusával, mivel túlságosan távolságtartó a karaktereivel és csak magára az adott szituációra fókuszál. Épp ezért filmjeiben a reakciók olyanok, mint a valóságban megtörtént események. Ha valami kellemetlen dolog történik a közelünkben, akkor inkább elmennénk onnan, azonban ha valami érdekes, akkor ott maradunk. Míg a Gyerekjáték története egy kellemetlen helyzetbe hozta a nézőjét, így érthető, hogy sokan inkább menekülnének a helyzettől, mintsem átélnék. A lavina cselekménye viszont volt annyira érdekes és egyedi, hogy ott tartsa a nézőjét jó hosszú ideig. Szóval Östlund filmjei a téma alapján úgy működnek, mint az orosz rulett. Ezt ő is érzékelhette, mivel a 2017-es Négyzet már inkább volt egy nagyjátékfilm, mint egy városi szemle.

A film a stockholmi múzeum igazgatójáról szól, aki új kiállításával, egy újfajta irányvonalat akar mutatni az emberiségnek. Koncepciójának a lényege, hogy felnyissa az emberek szemét arra, hogy legyenek empatikusak egymással és segítsenek szegényebb sorsú társaiknak, ezzel is szűkítve a társadalmi szakadékokat. Azonban a kiállítás nem úgy zajlik, ahogy azt ő eltervezte, ráadásul a magánéletében is elkövet egy olyan hibát, ami veszélyezteti a karrierjét. A filmről elöljáróban még annyit lehet elmondani, hogy abban az évben hatalmas kritikai sikert aratott. Megnyerte a Cannes-i Arany pálmát és jelölték a Legjobb idegen nyelvű film díjára (akkor még így hívták) is, mind az Oscaron, mind a Golden Globe-on. Kérdés az, hogy megérdemelten?

Östlund filmje egy szatíra a mai világlátásról. A négyzet azt az álszent, liberalizmust támadja, ami keretén belül az emberek azt papolják, hogy mindenkivel egyenlőként kell bánni, de amikor cselekedetre kerül a sor, akkor kihátrálnak mellőle. Ugyan nem célom a politikai állásfoglalás egy filmes oldalon, de jó látni, hogy Östlund merészen beszól egy olyan ideának, ami a mai világban társadalmilag a legelfogadottabb lett. Mind ezt teszi abban a Svédországban, ami talán a leginkább megfelel a modernkori liberalizmus eszméjének. Példának okáért ott van az a jelenet, amikor a múzeum egy fórum megbeszélésén egy Tourett szindrómás zavarja meg a beszélgetést. Érdekes gondolatokat ébreszt már ez az adott szituáció is. Ha nem foglalkoznak vele, akkor tovább fogja zavarni a beszélgetést, azonban ha megkérik, hogy távozzon, akkor azt sugallják az emberekben, hogy kirekesztőek egy olyan személlyel, aki nem tehet a betegségéről. Már-már South Parki szituációnak vagyunk szemtanúi, azonban már nagyon közel állunk a valósághoz.

A film ugyanúgy nem kíméli a modern művészi köröket sem. Tudjátok, az olyan kiállításokat, ahol, már egy ott hagyott szemüveg is műtárgynak minősül. Ez szolgáltatja a film talán legismertebb és legjobb jelenetét is, a majom performanszt. Felveti a kérdést, hogy a művész meddig mehet el, hogy átadja üzenetének a lényegét és, hogy mi számít művészetnek? Erős kritikával illetve az olyan filmeket, amik provokatív megvalósításukat próbálják művészet címszóval eladni, mint pl. a Saló vagy Szerb film. Östlund okosan ábrázolta ezt a problémát. Nem foglalt állást, csak megmutatta, hogy ez hogyan működik valójában. 

Meg még egy csomó hasonló szituáció van a filmben, amit most nem fogok ellőni, de a nagy kérdés az, hogy a rendező milyen stílussal tudta átadni üzenetét.

Östlund eddigi filmjeivel összehasonlítva, talán ez a legnézőbarátabb mozija. Kevés az objektív kameraszemszög és jobban belelátunk a főszereplő családi hátterébe. Mégis érződik rajta az a sajátos stílus, ami már a Lavinát is jellemezte. Csak annyi történt, hogy a rendező rájött, hogy ezt a témát, nem fogja tudni úgy előadni, ahogy azt eddig csinálta. Ettől függetlenül, amikor a dramaturgia megköveteli, akkor visszatérnek a hosszú, vágatlan snittek. Az egyedüli probléma, ami talán elrettenti a nézőt, az a film hossza. A 2 és fél óra indokolatlan és bőven lehetett volna vágni belőle. Nem lenne probléma a film lassúságával, ha azt a cselekmény megköveteli, de itt ez nem volt érvényes. Sokszor van az, hogy 2 karakter beszélgetését a végtelenségig nyújtják, még akkor is, amikor már a semmiről beszélnek. Lehet, hogy direkt az abszurditásra akartak ezzel rámenni, de a jó szatíra is tudja, mikor kell abbahagyni.

Összeségében A négyzet nem kimondottan hétköznapi film, de érdemes megtekinteni, aki mást is akar látni Hollywoodon kívül. A film hosszúságát sajnos ki kell bírni, de ezt ellensúlyozva egy értelmes és jó szatírát kaphatunk a mi kis világunkról.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala