Nem látni a fától az elmét – ESZMÉLET (2014) kritika

Házimozi ajánló | 2020-03-19 |

Az Eszmélet egyszerre bizarr és józan látlelet a személyiség/szubjektum széteséséről és annak miértjeiről, jeleiről, folyamatáról, végső soron az én újrafogalmazódásáról. Érdemeit az csorbítja, hogy a kicsit több mint másfélórás játékidőt nem kontinuitás jellemzi, helyenként inkább túlírt és önismétlő a fabula. A látványvilág pedig nem tud hangulatot átadni annak ellenére sem, hogy a film rejtett és nem rejtett motívumokkal kiválóan terhelt – ezekkel is talán épp az a baj, hogy túl sok jelentéshez kapcsolhatók, így egy értelmezésben gyakran tudnak sugallni mindent és semmit is egyszerre.

Festői őszi tájkép bevillanások a halál és elmúlás hasonlataiként, egy tó/víz a megtisztulás szimbolikus eszközeként az élet fája mellett. Carol Morley lányiskolás tematikájú, de nem épp lányos, ellenben összerakottság tekintetében egészen iskolás (vagyis modoros) filmje az ilyen és ezekhez hasonló erőteljesen metaforikus, mégis túl általános és klisés elemeket csúcsra járatva építkezik – nem talál fel témájához új toposzokat, nem teremt a pszichológiai tárgykörbe új, jól beilleszthető metaforákat. A film meglévő képeit gyakorta asszociációs jelleggel adagolja az aktuális események kommentárjaként, költői és pszichológiai hasonlataként a bevillanó mozaikokat. Az Eszmélet montázsai bár a befogadás során aligha foghatók fel tudatosan, mégis következetes előre- és visszautalásokat tartalmaznak a cselekményre, a személyiségre és lelki állapotokra vonatkozóan. A film többé-kevésbé sikeresen a tudatalattit hivatott vezértémává tenni, és Morley montázsai megfelelőek arra, hogy a néző tudatalattiját is megpiszkálja, még ha nem is eredeti hasonlatokkal.

A Trónok harcából ismert Maisie Williams személyében kiválóan megtestesülő Lydia és Abbie – akit Florence Pugh alakít első nagyjátékfilmes szerepében meggyőzően jól, izgalmasan – elválaszthatatlan barátok. Noha jellemük merőben eltér egymásétól: Lydia kissé szürke, alkalmazkodó, így motivációi felől nézve még titokzatosnak is mondható, már amennyiben nem arról van szó, hogy még nagyon is kiforratlan; míg Abbie egy amolyan közhelyes „különc”, aki cserfes és bevállalós, az életet nem szemlélni, megtapasztalni szereti testközelből. Már kettősük által is finoman ütköztetésre kerülnek ellentétpárok, hiszen Lydia a spirituális társadalmi szimbólum, míg Abbie a materiálisé. Voltaképpen kettőjük összefonódása és elválaszthatatlansága teremti meg a világ rendjét, egyensúlyát – a papírlap kétoldalai, nem lehetnek egymás nélkül. Így hát, amikor barátságuk egy váratlan tragédia miatt megszűnik, az kiterjed, és amellett, hogy Lydia hatványozottan elszenvedi, mintegy teljes identitásválságként éli meg, magában a világban is rendellenesség üti fel a fejét: egy rejtélyes spontán ájulásroham veszi kezdetét Lydia környezetében. A kötelékük nem csak valós, de szimbolikus volta miatt tehát kollektív okozatot is tapasztalhatunk. Lydia számára a trauma ahhoz vezet, hogy az addig egyáltalán nem független szubjektumát és világképét – amit az Abbie-vel, ellentétpárjával ápolt barátság határozott meg – megtanulja függetleníteni, azaz a szubjektuma egy trauma következtében kap helyet a társadalomban a személyes építkezésre: énjének mindaddig nem volt helye.

A filmben persze a társadalmi és pszichológiai kontextus közül utóbbi a direktebb és erőteljesebb, valamint a látottakon következetesen végig ívelő. Ebben a képletben óriási szerepe adódik a szexualitásnak, a testiségnek, a vágyközpontúságnak – az iskola, mint az események főbb/többségi helyszíne, mely egyfelől a szocializáció helye és a felnövéstörténet/felnőttéválás szimbóluma is, ekképpen a vágyak elfojtásának terévé is válik. Az ájulás mint eszméletvesztés hol egyéni, hol pedig már-már szertartásszerű közösségi élményként jelenik meg, amely amellett, hogy kifejezi Lydia Abbie-hez való kötődését, egyúttal rámutat pszichológiai jelentésként arra is, hogy Lydia egyrészt, menekül a valóság elől és ezzel együtt az identitásválság és felelősség elől is, másrészt összeroppan a társadalmi követelmények alatt, harmadrészt, és talán ez a legfontosabb: az ájulás/eszméletvesztés kiszolgáltatott állapotba taszítja őt, ez pedig rímel arra is, hogy a lány mennyire védtelen identitásának hiánya felől nézve, ugyanakkor énje mennyire kiszolgáltatott Abbie-vel való társas kapcsolatának. Mindez arról is referál, hogy nem egyértelmű, Lydia melyik nemhez vonzódik, rendszerint úgy tűnik, még számára sem egyértelmű, vagyis a felelősség elől való menekülés esetében az önismeret elől való menekülésként is érthető, mely szexuális elfojtással is jár, ami fokozza belső feszültségeit – könnyen lehet, hogy szerelmes volt Abbie-be.   

Az ájuláson kívül fontos visszatérő eleme az Eszméletnek a fa és a falkapárás is. E kettőhöz talán kicsit rossz ízléssel nyúltak az alkotók, mert előbbi kicsit lerágott csont, mégis végigkíséri az elbeszélés szövetét, míg utóbbi szuggesztívebb és kevésbé reflektált, de sajnos a film sem meri igazán hangsúlyossá tenni, túlhasználni, pedig kétségkívül eredetibb színezetet/allegóriát biztosított volna az eseményeknek, ha több jelenetben és több montázsban, asszociációban kap helyet. A fa sok mindent jelent szimbólumként, motívumként és metaforaként is. Morley jelen filmjében talán az a legcélszerűbb, ha amolyan önismereti jelképként tekintünk rá. A törzs alatti rész, a gyökér a család, a származás, a szocializáció, a tudatalatti szintje; a törzs és annak közvetlen területe a jól látható, az anyagi és testi világ, a hétköznapi és elsődlegesen megtapasztalható dolgok, adott tényezők berke; míg a lombkorona, melyet az ágak alkotnak, de ami az ágakat is takarja/elrejti egyben, a tudatos én.

Az, hogy Lydia a film végén felmászik a fa tetejére, némileg giccsesen és szájbarágósan azt hivatott kifejezni, hogy már felkészült arra, hogy önismerethez jusson és önmagáért felelősséget vállaljon, megalkossa független identitását, szubjektumát összeillessze. Persze, Morley produkciójában itt a fent-lent oppozíció nem válik következetesen kifejtetté, de Lydia teátrális póza, melyet felvesz a lombhoz érve egy ágon, arra utal, hogy a lány mivel térben fent van, és addig még egyszer sem láthattuk a filmben, hogy odafent lenne, így egyfajta hatalmi relációba jutott önmaga fölött. Mind a tudatalattihoz képest, mind a materiális szinthez képest olyan pozícióba jutott, amelyből már objektívebben szemlélhető a világ és ezzel együtt vágyai is.

A sajnos kevésbé használt falkaparós allegória kettős és szintén nagyon fontos: a kaparó mozdulatok egyrészt az önkielégítést is, az én önmagával gyakorolható intimitását is kifejezik, másrészt, a fal „megnyitása”/beszakadása egyértelműen analógia a szüzesség elvesztésére, vagyis, hogy a mentális traumát egy testi traumának is követnie kell. Mindez nincs sajnos további jelentési mezőket nyitó fallikus szimbólumokkal kísérve. Talán annyi jegyezhető még meg e ponton, hogy a fal töredezettsége, az anyag sérülékenysége és repedezettsége párhuzamba állítható Lydia elméjével/személyiségével – sajnos azonban ez sincs a narratíva bizonyos pontjain poétikusan kísérve, kontrasztba állítva a látottakkal.

A fényképezés és az operatőri munka szép, de sajnos a színvilág, a pszichedelikus hatásokat eredményező effektek és filterek nélkülözése inkább azt éri el, hogy a film látványa jobbára tinisorozatok és tinidrámák hangulatát, stílusát idézi, ami nem illeszkedik jól a komplex témához, el is képes bagatellizálni azt, lecsupaszítja. Kár ezért a kihagyott ziccerért, mert kétségkívül fokozható lett volna az én töredezettsége hatásosabb vizuális megoldásokkal is.

Carol Morley Eszméletre keresztelt filmje komoly pszichoanalízises dolgozat, de nem tökéletes; nem él túl sok eredeti megoldással, inkább csak a meglévő és ismert motívumok apparátusát mozgatja, de azok közül sem biztos, hogy mindig jól vagy jó arányban válogatva. Ettől függetlenül, még, ha nem is mindig élvezhető a film, türelemmel párosítva sok mozaikot nyújthat a különféle további értelmezések számára. Az Eszmélet központi karakterének pszichológiai mélységeibe nem ad meghatározó betekintést a nézőnek, a folyamatok nem a stíluson és nem is a szereplő lélekrajzán követhetők végig, inkább a történeten és a motívumokon át. Vagyis a film voltaképpen leteszi a voksát amellett az előfeltevés mellett is, hogy egy szubjektum belső folyamataiba nem kaphatunk közvetlen betekintést, maximum a környezetére adott ingereken keresztül – ájulás – férhetünk hozzá kívülről.

Képek: TMDb, IMDb, Mafab