Jó bornak és filmnek nem kell cégér - KERÜLŐUTAK (2004) kritika

Házimozi ajánló | 2020-03-28 | Szombati Zoli

Ezekben a meglehetősen vészterhes időkben az ember szívesen néz olyan történetet, amely magával ragadó, hatásosan vonja be a nézőt a cselekménybe, és nyilvánvalóan további pozitívum lehet, hogy a frappánsan elővezetett filmnyelvi közlés eredménye elgondolkodtató, jól átérezhető tartalom. Megfigyelésem szerint Alexander Payne komikus drámája (melyben az előbbi komponens a súlyozottabb) nem túlzottan közismert, az egyöntetű kritikai siker volt sokkalta jelentősebb a közönség elismeréséhez képest: így azon ritka esetek közé tartozik, amikor az ítészeknek bizony igazuk volt. Méltatásommal remélem, hozzájárulhatok ahhoz, hogy ezt a remekművet minél többen megismerhessék, és hozzám hasonlóan jelentős filmes élményként emlékezhessenek rá. A legjobb kiindulópont, ha eleve kedveljük a dramedy műfaja által felkínált stílust, a maga fanyar, keserédes humorával és nem ritka helyzetkomikumával, itt-ott drámai mélységével. Payne kifejezett mestere a kesernyés poénok színrevitelének, mert jópár filmjében alkalmazza, sőt rendezői munkásságának ez a fő csapásiránya (a Schmidt története vagy az Utódok kiváló például szolgálnak erre). Jellemző rá, hogy a történetei mögött mindig feszül egy érzelmi vonulat, legtöbbször az egyén drámája, a félresiklott, vagy szánalmat ébresztő élete. Furcsamód, legtöbbször éppen ez a humor egyik forrása is ezekben a filmekben. És persze a rendkívül igényesen megírt, teljesen életszagú dialógusok: nem véletlenül szinte minden nagyobb díjat megnyert a szezonban Payne ezzel az adaptált forgatókönyvvel. Hozzá kell tenni, hogy az ő olvasatában sokkal inkább a kaliforniai borvidéket egy hét alatt bejáró barátok története ez (road-movie jelleggel), míg a szerző, Rex Pickett eredetijében elég sok a szürreális jelenet és a cím is egy LSD-tripre utal, míg a filmben ilyesmiről szó sincs. A rendező a film legvégének kicsengését is megváltoztatta, de szerencsére nagyon frappánsan, ráadásul az általában megszokott happy end törekvésekhez képest némileg ellentétes irányba.     

(F)

A rendező tudatosan nem akart nagy sztárokat szerepeltetni a filmjében, így például George Clooney-t is visszautasította (aki hosszan lobbizott Jack karakteréért, később viszont dolgozott a rendezővel az Utódok kapcsán), mert nem akarta általuk elemelni a történetet a hétköznapi realitások talajáról. Így fordulhatott elő, hogy egy olyan - egyébként egészen remek - karakterszínész, mint Paul Giamatti főszerepet kaphatott, ő játssza a lúzerebb Miles-t. Alakítása számomra úgy tűnt, hogy egészen hiteles és felettébb zseniális, ám érthetetlen módon őt nem jelölték Oscar-díjra: a film az öt jelöléséből csak a forgatókönyvért járót tudta díjra váltani, ennél érzésem szerint többet érdemelt volna. A baráti páros másik tagja Jack, akit végül Thomas Haden Church játszott el. Nem túlzottan ismert név, alakítása mégis fergetegesen jó. Poén, hogy a - többnyire tévés szerepeket vállaló, egyedi orgánummal rendelkező - színész éppen ekkoriban vonult vissza egy időre, Payne azonban behívta a válogatásra azok után, hogy az előző filmjében (Schmidt története) bár a finishbe eljutott, végül mégsem kapott lehetőséget. A két színész között annyira jól sikerült az összhang a remek történeti ívnek megfelelően, hogy teljesen életszerűen jelenítették meg az egymást folyton zrikáló baráti párost. Az útkeresésről szóló történet ugyan viszonylag banális, egyszerű, ámde kétségtelenül nagyszerűen van feltálalva: két, egykori San Diego-i egyetemi haver egyhetes borkóstolós autós túrának vág neki Kalifornia legígéretesebb pincészeteit, azaz Santa Barbara borvidékét megcélozva. Jack éppen esküvőre készül, egyhetes utazása afféle vidámkodó legénybúcsúnak szánt kirándulás. Legjobb barátja Miles, az irodalomtanár és önjelölt író, aki rajong a borokért, sőt a téma szerelmese. (Érdekesség, hogy Giamatti egyébként nem kedveli a borokat, és a színésznek lövése nem volt róla a szerepet megelőzően). Jack, a folyton vidámkodó, levitézlett, nagydumás színész mindenképpen ki akar rúgni a hámból. Miles inkább csak egykedvű, hiszen képességei és elhivatottsága ellenére mégiscsak lúzer a mindennapokban, és ezt a válása óta ő is tudja. Érkezésüket követően összefutnak Mayával, a csinos pincérnővel (Virginia Madsen), akit Miles már régebb óta ismer, azóta tetszik is neki. A bájgúnár Jack pedig időközben viszonyt kezd Stephanie-val (Sandra Oh, ekkoriban egyébként a rendező felesége), aki történetesen Maya barátnője, így a kavarodás garantált...

(F)

A történet szinte antidepresszánsként alkalmazható, amennyiben észrevesszük benne azt a megkapó bájt, meghittséget, emberközeli atmoszférát amely jellemzi, annak ellenére is, hogy a fő karakterek - Payne többi filmjéhez hasonlatosan - meglehetősen elcseszettek. Miles ugyan a mindennapokban vesztesnek számít, de szenzitív figura, így a borkóstolókon, a Pinot Noir palackok közelében igencsak elemében érzi magát. A nézőre egyszerűen átragad a rajongása, mégcsak nem is kell szeretnünk vagy ismernünk ennek megéléséhez a borokat, ráadásul a bejárt tájak igencsak hangulatosak. Jack pedig mindenáron be akar csajozni, szertelen viselkedése és számos baklövése kiegészíti Miles időnkénti enerváltságát. A sztori egy pillanatra sem ül le, pedig jó kétórás a film. A tovatűnő ifjúságon merengő és az élet nagy kérdéseit megtárgyaló karakterek önmagukban is, de főképpen az interperszonális kapcsolatok dinamikája révén szolgálnak a film fő humorforrásaként. Ez egy brilliáns dramedy a maga szenvedélyes és személyes stílusával, jó poénjaival, azonosulható karaktereivel és magas színvonalú, néhol metaforikusan is értelmet nyerő történetvezetésével. Bátran választható annak, aki nem ijed meg attól, ha két poén közé némi kesernyés dráma is vegyül, az igényes kikapcsolódás épp így lesz tökéletes. Mindezek mellett olyan minőségű könnyed, ám mégis hangsúlyos, néhol érzékelhetően improvizatív színészi játékot kapunk mindkét páros részéről, melyre kevés példa akad (eredeti angollal javaslom). Klasszikus olasz filmek hangulati világa juthat róla eszünkbe, de Woody Allen stílusától sem áll távol. Phedon Papamichael kamerája folyamatosan napsütötte, szép tájakon pásztáz, mely további segítség az önfeledt hangulathoz. Természetesen autentikus környezetben zajlott a forgatás. A felbukkanó éttermek nevei megegyeznek a valós helyszínekéivel (Santa Barbara County, Santa Ynez Valley térségéről van szó). A forgatáshoz használt kisebb városok - például Solvang, Buellton, Los Olivos - neveit ki is írják, szóval nem árulnak zsákbamacskát. A szállásadó motelként szereplő Windmill Inn Buelltonban található, ma is működik, de már felújítva, Sideways Inn néven :) A környéken a film hatására egyébként megnövekedett a borok forgalma és a turizmus egyaránt. Csattanóként egy remek érdekesség: a Los Angeles-i ház, ahol Jack leendő feleségének családja él, tehát a kiindulási helyszín éppen szemben található azzal az épülettel, amelyben a hírhedt O.J. Simpson-gyilkosságok idején a futballsztár lakott (Brentwood, North Rockingham Avenue).

Kiemelt kép

A film Mafab oldala