Látszat-posztmodern - DEVS (2020) sorozatkritika

Házimozi ajánló | 2020-03-30 | Szabó Dárió

A szöveg az első öt rész alapján készült.

Féltem Alex Garlandot, mert a Devs – a rendező első sorozata – az a típusú alkotás lett az eddigiek alapján, amelyik nem azért kiszámíthatatlan, mert bravúros, hanem pusztán azért, mert az expozíció óta nem történt semmi. Így amikor végre történik valami, (cinizmussal élve) mikor végre leszakad például egy polc, a dolog máris eseményértékűvé válik. Végéhez közeledve is még bármerre kiköthet, de nem a dramaturgiai erényei miatt.  Olyan, mintha Garland rögtön belesüppedt volna a még teljesen ki sem forrott kultuszába. Ki tudja, mi zajlik a Devs-részlegen? És ki tudja, mi zajlik Garland fejében? Egy biztos, a történetet/cselekményt nélkülöző posztmodern hozzáállásnak továbbra is csak akkor van tétje, ha egy alkotás vagy önreflexív, vagy hardcore módon filozofikus. A Devs egyelőre utóbbinak csak tűnni akar.

A Karl Glusman által játszott Sergei az Amaya vállalatnál dolgozik, ami technológiai fejlesztésekre szakosodott. Vannak persze extrémen kísérletező munkaprojektjei, csoportjai a cégnek, ilyen a Devs fejlesztőrészleg is, amiről senki nem tudja, mi zajlik a berkein belül, még dolgozóinak többsége sincs tisztában azzal, amit épp csinálnak, az hogyan lesz hasznosítva. Sergei számára esély adatik, hogy belépjen a projektbe, ám ezt követően sötétbe burkolt (igaz, nem sok) rejtélyek várnak megoldásra – szóval nem is spoilereznék –, amiket szintén a cégnél dolgozó párja, a Sonoya Mizuno minimalista játékában megtestesülő Lily kell megvilágítson.

 

A gondolatiság felől nézve az a sorozat problémája, hogy szimplán vékony és önismétlő. Előránt olyan analitikus filozófiai és elméleti fizikai fogalmakat, metafizikai dilemmákat, mint például az ok-okozatiság, a szabad akarat, a szabadság, de terminusai nincsenek gondosan definiálva, nincsenek egységes logikai kontextussal mélyítve – például az ok-okozatiság és szabad akarat kapcsán jócskán opció lenne nyelvfilozófiai távlatokat is nyitni, felvillantani, hiszen a nyelv az az alapvető logikai séma, melyen keresztül egy személy hozzáfér a világhoz és önmagához is. (Magyarul, az ok-okozatiság nem a nyelv illúziója? A szabad akarat kérdésessé válása nem azért áll fenn, mert a szándékaink is nyelvbe burkoltak?) De az is járható út lenne, ha azt fejtegetnék, az ok-okozatiság és a szabad akarat ellehetetlenülése hogyan befolyásolja a világról szerezhető emberi ismereteket.

A néző a karakterekkel együtt kíséri a narratíva hömpölygését, azt a hömpölygést, ami rendkívül jó alkotói módszerként tud funkcionálni, ha néha meg-meg szakítja egy-egy gondolatébresztő és vitaindításra, világképeket megkérdőjelezésre (a nyelvfilozófiai vonal pont ilyen lenne…) okot adó párbeszéd. (Ennek a narratívának Az ifjú pápa című sorozat az egyik nagy mestere, igaz, folytatása, Az új pápa már ingadozó erősségű volt ebben.) A Devs lendületét egyelőre a párbeszédek sem dobják fel, vagyis túl keveset ad és közben aránytalanul sokat bíz a befogadóra. Mintha ez most valami új trend lenne, hiszen a nemrég véget érő A kívülálló is azon csúszik el, hogy meditatív hangneméhez nem párosul épp semmi, amit rágcsálni lehetne, mert például a lélektanisága is mélytenger helyett maximum járdán lévő cipőtalpig érő tócsa. Összességében nehéz megértenem, miért hiszik azt mostanában az alkotók, hogy ha egy lassú narratívát alkotnak, az máris elég, hogy a gondolatiság felől nézve dörzsölt legyen a végeredmény. A Devs azt kívánja, hogy a néző töprengése adjon neki lendületet, csak épp ezt nem tudja kellőképpen kiváltani.

Garland az Ex Machinában (remekmű) és az Expedícióban (stílusgyakorlat) is megjelent motívuma itt is jelen van, sőt ezidáig itt a leginkább árnyalt, leginkább jelentős. A rendező sci-fijeiben fontos, hogy ökológiailag is értékelhetők. Garland-nak védjegye, hogy az emberi fejlődés nem a természet és természetesség ellen történik, hanem amellett, ahhoz képest, mi több azzal teljes harmóniában. Ábrázolásában komoly hangulati és stíluselem (akár tartalomerősítő is), hogy a növényi világ, az erdők, a zöld szín ugyanakkora térhez jutnak, mint a technikailag konstruált, szabályos, szimmetrikus, geometriai világ a szürke és fehér árnyalatokkal. A kettő játékba is tud kerülni egymással, hiszen a természet szabálytalan formái és a teremtett világ „merevsége” valahol azt is kifejezi, hogy a szubjektivitás és az objektivitás egymás mellett, egymást erősítve kell létezzen, nem egymás ellenére. Ez a fő látványelem nyomatékkal tudja ellátni a szabad akaratról szóló témát is, vagy legalábbis képileg megágyaz neki.  

Megágyaz, noha egyelőre a lepedők még csak meg sem gyűrődtek. Kivárunk, hátha mégis… De azt gondolom, Garland jelenvaló koncepciója még a film műnemében is nehezen tartana ki egy hosszabb játékidőt nézve, a sorozatforma nem áll éppen jól neki.

A szerző felhasznált nélkülözhetetlen, említésre méltó szegmenseket, amelyeket korábban a Filmválasz blogon közölt pilotkritikájában is említett már.

Képek: TMDb, IMDb