Jégből vagyok, gyorsan el is olvadok – A JEGES ÉLET (2020) sorozatkritika

Házimozi ajánló | 2020-04-02 |

Jó az intró, mi több nagyon jó. Azt tényleg megéri végignézni, akár tízszer is, merthogy tíz részes a sorozat. De minden más égetni valóan pocsék. A néző annál kevesebbet tud meg a tripla axelről, annál többet a triplaszenvedésről.

A jeges élet nem Tonya, inkább csak tunya. Pár motívumában laza kapcsolódási gesztussal idézi az Én, Tonyát, például gondolhatunk az anya és sportolólányai közti különös viszonyra, meg mondjuk arra, a személyiség, élettörténet miképpen zavar bele a szakmaiságba, a jégkorcsolyás témáról nem is beszélve. (Kötelező felmutató jelleggel még a Fekete hattyú önsértés toposza is előkerül.) Egyik téma sem túl eredeti, de következetes forgatókönyvvel mindenképp téttel bíró végeredményt lehet kihozni belőlük. Ez a sorozat annyira felületes, annyira nem ismeri saját magát, hogy jégrétege, még ha gyorsolvadásnak is indulna, esetleg hirtelen beszakadna alattunk, nézők alatt, akkor is pusztán csak bokáig érne a víz, maximum. A jeges élet tucat, amivel nagy baj nem lenne, de tetejében még primitív is. Ezt bezzeg megkaptuk szinkronosan.

Két erénye van a látottaknak. Az egyik a már említett andalgós, retrospektív intró és az azt kísérő zene. A másik pedig pár helyszín kiválasztása: például varázslatos a kisváros mellett tornyosuló síparadicsom esti látványa, ahogy az étterem is, ahol a főszereplő dolgozik. Noha az ezek hangulatában rejlő potenciál nincs kimaxolva, mert a beltéri kamerahasználat nem túl változékony.

Adott egy tehetséges… Na várjunk. Tehetséges? Ez nem igazán derül ki. Először is, ebben a sorozatban egyik sportoló sem igazán tehetséges. Ugyanis, ha valakinek csak egy foltnyi rálátása is van bármiféle sportágra, az jól tudja, hogy ebben az életkorban már, ha valaki igazán alkalmas és igazán profi, hozzáállásban, dilemmákban, nyomástűrésben, személyiségkiforrottságban is jóval előrébb kell tartani annál, mint amit A jeges élet karakterein tapasztalunk – ekképpen elmondható, hogy még szörnyen hiteltelen is a sorozat, még tinidrámának is hibáktól hemzsegő, kevés. Főként, amennyiben profiként, tehetségként gondolunk karaktereire. Adott inkább egy sor amatőr műkorcsolyázó, akik mentálisan még semmire nem készültek fel, nemhogy egy szürke hétköznapra, vagy egy átlagos délutáni edzésre, de még talán arra sem, hogy ha kikelnek az ágyból, megágyazzanak maguk után. Törékenységük a vékonyjég sérülékenységével vetekszik.

A sorozat alapvetően azt akarja szemléltetni, hogy egy műkorcsolyázó (vagy értsük tágabban, sportoló) számára milyen nehéz leválasztani a magánéletbéli hatásokat a versenyzésről és az arra való felkészülésről. Magyarul, azt állítja, hogy nehéz helytállni a munkánkban, mert a munkánk során is érnek minket stresszek, meg egyébként a civil életünkben is. Értjük? Ez egyben a koncepció előfeltevése, állítása, érvelése és még konklúziója is. Ennyi. Mindösszesen annyi, amennyit már az első rész első öt perce is le tud festeni. Egy ponton még arra is rájön a sorozat, hogy az egyéni sportszám és páros sportszám között van némi különbség, ezt erőltetett módon az egyik szereplő szájába is adják gyorsan, hogy a gyerek legyen nevén nevezve, de utána ez is csak felmutatott marad, nincs mélyítve, még akkor sem, ha a történet úgy halad tovább, hogy lehetne ezt is dimenzionálni akár a psziché felől. Ez is egy olyan sorozat, amiből mostanában egyre több van: filmként sem lett volna erős, de mindenképp jobban járt volna mindenki, ha „csak” egy filmet készítenek belőle.  

Szinte mindenki mindenkivel konfliktusban áll, még önmagával is, de mindez mit sem számít, ha a karakterek papírmasék és emiatt nem lehet a konfliktusok drámai feloldására építeni. Az anya és lánya vezérvonal mindvégig erőltetett, mesterkélt, a tetejében még hiteltelenné is teszi a casting. Az anyát alakító January Jones játéka nem csak halovány (még a szinkronja is erőtlen, tompa, oda nem illő ahhoz, amit vélhetőleg az alkotók meg akartak jeleníteni a „jellem” által), egyszerűen a színésznőre nem illik az archetípus. Jones szép és kedvesarcú, aligha képes egy pillanatra is elhitetni a nézővel a benne csapongó szeszélyt. Például egy rejtett mimikájú, de annál szúrósabb tekintetű Rosamund Pike tökéletesen tudna hozni egy ilyen karaktert – remélem, egyszer láthatjuk majd így őt. A jó casting amúgy alig hozott volna rendbe pár dolgot, mégis sokat segített volna a nyűglődő produkció felszínességén, mert még ha egy karakter tipikus is és papírmasé is, van az a színészi fenomén, izgalmas kisugárzás és rugalmas mimika, amire rá lehet tapasztani a kamerát, és ami beszél a dialógusok és monológok helyett is szavak nélkül. A főszereplőt alakító Kaya Scodelario is rémesen elveszik a díszletben, nem képes a vállán cipelni a sorozatot.

Akadnak a szereplőknek olyan lélektani pálfordulásaik, amik sajnos nemhogy egy részen belül, voltaképpen két percen belül összecsapottan és ad-hoc módon lezajlanak. Ezek olyan dolgok, amiket ha akár egy egész részen át következetesen kifeszítenek, vagy teszem azt több részen át, akár az évad végéig is bontogatják, nem csak értékelhető fókuszt, némi izgalmat is csempésztek volna a látottakba, így viszont még a lokálisan fellépő feszültséget is kilöki magából a pillanat. Gondolok itt arra mondjuk, hogy a főszereplő eldönti, abbahagyja a korcsolyázást, ezután konkrétan két perccel később rájön, hogy amúgy mégsem; ahogy például arra is, hogy az üres-gazdag-srác – Evan Roderick – eldönti, hogy még nagyobb tahó lesz, aztán másnap reggelre egy kis kérdőre vonás után – ami eddig nem is jött be nála soha – hirtelen rájön, hogy inkább mégsem lesz tahó.

Valamiféle dráma akar ez lenni, meg valamiféle belsőkonfliktusdráma is amellett, hogy általánosabb konfliktusdráma is, de a készítők mintha még hallomásból sem ismernék azokat a műfaji/műnemi elemeket, amikre építgetni próbálnak. Pedig, ha legalább ezt az egy dolgot jól megszervezik, a lélektaniság megvalósulása által az elbeszélés is ritmust kapott volna, meg a karakterek is azonosulható figurákká változnának.    

Képek: TMDb, IMDb