A könyörgés ideje lejárt – AZ ERŐSZAK VÖLGYE (2016) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-03 | Szabó Dárió

És nem csak a könyörgésé, a westerné is? Nem mondhatnánk. Mert annak ellenére, hogy sokan sokféleképpen temették már ezt a műfajt, azért – még ha különösebb elsöprő újhulláma egyelőre nincs is – majdnem évről évre elkészül mind a mai napig egy-egy múltidéző és egyúttal jelenben is helytálló darab. Egyébként ki nem halt, rendre megjelenik más műfajok vazallusaként (például sci-fi), talán ezúton is épp csak átalakulóban van. Mindemellett látszik, hogy helyét leli mégiscsak a kortárs befogadói szokások között is. A címben jelölt film egy olyan western, ami nem szerelmes saját magába, nem szerelmes saját műfajába, mégis odaadó. Mondhatnánk azonnal, hogy na, hát akkor a westernkultuszban kevésbé jártas szűz szem számára is teljesen fogyasztható lehet.

De az a helyzet, hogy talán épp ellenkezőleg. Ti West filmje annyira következetesen ihletődött az amerikai western és a spagettiwestern hagyományaiból, és olyan módszerességgel bontja is le ezt az ihletett állapotot szatirikus – erősen posztmodern alkotói gesztusú – humorral, ami beletörődik, hogy újat ugyan már nem fog tudni mutatni, ugyanakkor mindazt, amit a néző/rajongó már jól ismer, elénk tudja tárni kiforgatva, néhol kínos cinizmussal is. Összességében Az erőszak völgye kimondottan az a film, ami nem lesz mindenki számára élvezetes, de aki élvezni fogja, az emócióin túl még esztétikai értéket is fellelhet benne.

Ethan Hawke, vagyis Paul, kutyájával, Abbie-vel Mexikóba tart, hogy új életet kezdjen – Paul személyét már az is épp eléggé árnyalja, hogy voltaképpen családja iránti szeretetéből és felelősségtudatából választotta a magányt. Útjukat Denton kisvárosa keresztezi, ahol némi pihenőidőt remélnek, hogy aztán folytathassák menetelésüket. Aki látott már westernt, az viszont máris jól tudja, az efféle barangolásokban nem az utazás vészterhes, hanem pont az, ha betérsz egy kisvárosba, ami úgyis valaki gőgjének és kicsinyességének a játszótere. Ez Dentonban sincs másképp. Természetesen belekötnek Paulba, méghozzá a békebíró (John Travolta) fia, Gilly (James Ransone), akinek alapvetően is beszélő neve van, hiszen a szót „pöcsnek” is lehet fordítani. Gilly viszont ebből a p betűs fajtából nem az a forma, akire azért illene a szó, mert mindig fel tudja mérni, mikor indíthat hadjáratot valaki ellen és mikor nem, amit aztán könyörtelen célratöréssel tökéletesen le is tudna zárni.

Nem, Gilly inkább az a fajta p betűs, aki a bajt könnyen és mesterien megcsinálja, de utána teljességgel impotenssé válik, butaságával koreografálja meg saját végzetét. Annyira teszetosza a férfiak világában, hogy csak patriarchális helyzetekben tud igazán pragmatikus lenni, érthetjük ezt úgy, hogy ha arról van szó, hogy van két keze, amivel felpofozhatja terhes párját (Karen Gillan), akkor meg is fogja tenni, vagy épp, ha nem azt, akkor kislányokat riogat. Az a baj, hogy Paul nem kislány. Paul is tud „pöcs” lenni, csak ő a skála másik vége: hidegvérű maximalizmussal űzi ezt az ipart, ráadásul még a kiállása is megvan hozzá.

Már-már romantikus szélsőségeket testesítenek meg a karakterek, ami a szatirikus és egyéb humorelemek számára jó táptalaj, ennek ellenére a szereplők alaptermészetén túl is kifejtésre kerülnek figurák, legalábbis Paul mindenképp. Látjuk őt kutyaszorítóban kiszolgáltatva és meghunyászkodva, látjuk őt (minimálisan) vonzódni, betekintést enged magányába és annak okába, még az ok előzményébe is – és ezutóbbi persze, amellett, hogy rajzol róla egy morális képet, még újabb erkölcsi kérdést is képes felvetni vele kapcsolatban. Már önmagában az is bír némi minimális jellemszimbolikával és egyfajta civilizációkritikával, hogy a háborús megpróbáltatások utáni ember már nem is választja társként a fajtáját, hiszen Paul Abbie-hez, a kutyájához kötődik.

Elmondható tehát mindez alapján, hogy a film egyáltalán nem igyekszik romantizálni a férfiakat és a maszkulinitást. Hiszen az egyik „keménycsávónk” (Gilly) csak egy csávó, szó szerint csávó, aki még nem is felnőtt és már soha nem is lesz az. A másik csávónk pedig bár kemény, a maszkulin mítosz megkapja a maga dekonstruálását, amelyen keresztül Paul inkább a szó szoros értelmében vett emberként ismerszik meg a sztereotípiák leválása közben, mintsem valamiféle kötelező motívumként – őt nem pusztán a miliő hangulata láttatja életszagú személyként, valóban húsvér azáltal, hogy jellem és nem motívum. Erre a kettősségre játszik rá egyébként nagyszerűen a cím is, amiben az erőszak szó a maszkulinitás eleme, míg a völgy mint termékenységi jelkép – vagyis az élethez köthető, ami szemben áll az erőszakszülte pusztítással – ennek szintén árnyaló szegmense.

Ti West filmje azért is stílusos, mert egymásba hajtogatja az amerikai- és a spagettiwestern hagyományos motívumait, de közben nem markol túl sokat, ráadásul még a kliséket is kiforgatja, emellett pedig humora nem kölcsönöz komolytalanságot a látottaknak. Inkább minden csak tűnik valamilyennek West koncepciójában, amit ha kontextusba helyezünk más szegmenssel a filmből, bonyolultabbá válik az egyszerűnek tűnő képlet. Ez a kettősség egyébként önmagában is kellően reflektál a két műfajra, hiszen mind az amerikai vonal mítoszépítő/mítoszjellege benne van („valamilyennek tűnés”), mind az olasz szcéna realistább felfogása árnyaló tényezőként.

Adott például egy kiábrándultnak tetsző sivár világ, amelyben a kötődések és az érzelmek leginkább csak értelmüket vesztik/haszontalanná válnak/hátrányként lennének jelen, mi több a nők nemhogy alig gyakorolnának hatást a cselekményre, még történetük sem igen lenne. West filmjének realizmusa viszont Taissa Farmiga Mary Anne-jének dramaturgiai szempontból is komoly szerepet szán, arról nem is beszélve, hogy az érzelmi sivárságot minden porcikájában hangsúlyozó ábrázolt világban ő az egyetlen, aki emocionálisan is elmozdul valamerre.

És ha Mary Anne kapcsán mindez még nem lenne elég, annak ellenére, hogy egyszerre naiv és koraéretten cserfes habitusa szépen épülget a zord és mozdulatlan vidék tisztaságot és elevenséget megformáló szimbóluma felé, a történet egy adott pontján (szinte a legvégén) meg is kérdőjeleződik ez a szimbólum. Viszont az árnyalásnak itt sincs vége, mert a szerelem eszménye még az ezzel kapcsolatos dilemmáinkat is tovább csűrheti-csavarhatja. Mindemellett például Paulról is szinte eldönthetetlen (vagy nehezen eldönthető), hogy a moralitás és immoralitás közti képzeletbeli skálán melyikhez helyezhető közelebb. Az efféle kettősségek komótosan, ám annál nagyobb jelentőséggel bontakoznak ki az események folyásában, és talán épp ezek a realista komponensek azok, amik West filmjének lényegét szolgáltatják. Az alkotás nem kommentálja a dilemmákat, a befogadóra bízza nem csak a végső, a kezdeti ítélethozást is a karakterek erkölcseivel kapcsolatban.

Az erőszak völgyében nem a pénzsóvárság, nem a materiális jutalmak iránti vágy a szereplők hajtóereje. Nemesegyszerűséggel arról van szó, hogy találkozik egy férfi és egy fiú, és teljesen fölösleges csetepaték kisebb sorozata után mindketten bosszút akarnak állni egymáson. A retorzió mindkettőjüknél becsületbeli ügy lesz: az idős esetében a motiváció mögött komoly indíték áll, míg a fiatalabbnál komolytalan. Ez a generációs feszültség pedig nem csak kritikája a céltudatosság nélkül tengődő fiatalságnak, de mintha a két műfajt a két jellemben érhetnénk tetten ezáltal, így azok szatirikus egymáshoz dörzsölése is még jobban kikerekedik a történetbéli, karakterek közti konfliktus miatt.

Képek: TMDb