Kuroszava még ma is érti a világot – A VIHAR KAPUJÁBAN (1950) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-07 |

Akira Kuroszava még ma is érti a világot és a közönséget, mondhatnánk, mert A vihar kapujában című – nem is csak filmje, inkább – filmtörténelmi eseménye és klasszikusa nem csak egykor volt fontos, hogy a nyugati befogadóközeg tekintetét a keleti mozgóképgyártásra irányítsa, vagy, hogy némileg fogódzót adjon a Japán népnek a második világháborús kollektív trauma feldolgozására. A világháború következtében a világot és az alapvető emberi egzisztenciális fogalmakat is újra kell építenie a társadalomnak, így az igazságot is. A vihar kapujában állva még ma is úgy érezhetjük, aktuális gondolatokkal szembesülünk.

Hiszen a film az igazságról szól, annak természetéről, megfoghatatlanságáról – és egy ilyen téma mikor, ha nem most, a média uralmának korában nyerne újra jelentőséget. Vagy épp a posztmodern után, amikor is minden objektív igazság meginog, minden nagy narratíva megkérdőjelezésre kerül és a szubjektivitással való magyarázat az új dogma, miképpen az erkölcs is végtelenül szubjektívvá válik: Kuroszava filmjének pedig nagyon fontos eleme az, ahogy az erkölcshöz viszonyul – azt mondja, ha az igazság személyes, akkor a moralitás megszűnik, mert az igazság úgy torzul, ahogy az épp azt birtokló személy csak akarja.

A történet összességében kicsit vagy nem is kicsit érthetetlen, de ezzel semmi gond, mind Kuroszava, mind a színészek elmondták annak idején, hogy még ők sem értették a saját sztorijukat. No persze ezt nem érdemes elbagatellizálni, ez inkább módszere és kifejezője annak, hogy van a tudat, ami egyéni, szubjektív, hozzáférhetetlen mások számára, csak az egyén birtokolja, és van a valóság, meg annak jelenségei. A kettő között pedig szakadék tátong, ami fölött, ha valaki elkezd hidat építeni, szükségszerűen olyan hidat alakíthat ki, amiről nézve a valóság – itt inkább értsük igazságként – természete más, mint például az épp mellette lévő hídról nézve. A vihar kapujában ugyanis egy mese, ami arról szól, hogy egy erdőben tétlenkedő hírhedt bandita megkíván egy épp arra járó nőt, aki egy szamuráj felesége. A szamurájt holtan találják az erdőben, halálának oka pedig rejtély; leginkább azért rejtély, mert az igazság úgy forgatható át hazugsággá – amit igazságként lehet eladni ha elég hitelesek vagyunk –, ahogy épp az egyénnek érdeke.

A történetet három szereplő háromféleképpen meséli el, a történetek különbözősége pedig végső soron mindent megkérdőjelez: az igazságszolgáltatást, a morált, a valóságot, a retorikát, a világot. Ezáltal egy olyan „ideológia” (félig-meddig látomás) tárul a szemünk elé A vihar kapujában játékidőjének előre haladtával, ami pont azt mutatja meg, hogy az erkölcs csak egy illúzió, amit hiába az emberek „találtak fel” a civilizáció (saját maguk) fenntartására, egyszerűen ők maguk szét is bombázzák azt.

Maga az elbeszélés legtöbbször úgy pörög, hogy a kortárs legvadabb akciózsánereket is bealázná tempóban, valamint a vágások ritmusában (egyébként 420 darab vágás van a filmben), és ez még így is lesz jó sokáig, talán örökre, pedig egy jelen pillanatban 70 éves alkotásról beszélünk. Ekképpen garantált, hogy le tudja kötni a figyelmet mind gördülékenysége, mind feszessége, ami pedig külön érdem, hogy a gondolati tartalom cseppet sem vékonyodik el emellett a határokat alig-alig ismerő lendület mellett.

A nyitókép lepusztított kapuja nem csak posztapokaliptikus állapotokat idéz. Megörökíti azt is, hogy minden, amit az ember konstruált, véges életű, így például a civilizáció és a morál is abszolútmértékben elpusztítható. A folyamatosan zuhogó eső, ami már belvizet is eredményez, finoman még a bibliai özönvízmotívumot is vendégül hívja, ami remekül passzol az erkölcsi/anti-erkölcsi témához expozíciós miliőként, hiszen a jelentős vízzuhatag toposza a művészetekben (Noé történetéhez visszanyúlva) mindig az erkölcsi megtisztulás jeleként díszeleg, vagy legalábbis költőien felhívja a figyelmet arra, hogy minimum megérettünk a morális alapvetéseink átgondolására. De például hasonló költői kép az is, hogy a mesében többször mutatják nekünk a napot, ami félig-meddig mindig takarásba kerül, tehát a nap, ami megvilágítja a dolgokat, ami az élet előfeltétele és az igazságra is fényt tud vetni, folyamatos zavarást kap a természettől, az erdő- a fák ágaitól, amelyek az emberi tudatot, sőt a természetként az emberi szubjektivitást is szimbolizálhatják.

Annak idején megannyi jelölést kapott a film, sőt a velencei fesztiválon az olasz filmkritikusok díját és az Arany Oroszlán elismerést is elnyerte. Még ma is megéri próbára tenni: helyt fog állni, párbeszédre tud kelni a jelen nézőjével is.

Képek: IMDb