Show/élet – FOSSE/VERDON (2019) sorozatkritika

Házimozi ajánló | 2020-04-08 | Szabó Dárió

Semmi olyat nem dolgoz fel ez a sorozat, amit már ne láttunk volna milliószor. Szerelem, megcsalás, öröm, bánat, csillogás, leépülés, elválaszthatatlanság. Itt viszont mindezen témák annyira érzékenyen és elegánsan vannak szemléltetve, hogy ennek révén mind a szenvelgést, mind a klisét száműzni tudták a készítők az alkotás teréből. A Fosse/Verdon minden bizonnyal a tavalyi év – toronymagasan – egyik legjobb sorozata. Voltaképpen „írni sem kéne róla”, nem igényli, hogy valaki más beszéljen helyette, köszöni szépen, anyanyelvi szinten tud szólni a nézőkhöz.

Egy show tiszta, tökéletes, megcsinált, eleven, csupa pompa. Az élet nem tiszta, nem tökéletes, nem lehet megkoreografálni, tehetetlenséggel teli, csupa lehangoltság. A show a szervezettséget, fegyelmezettséget szimbolizálja, mely az életből az ösztönösség és spontaneitás miatt hiányzik. Az élettel pedig együtt jár az a kiábrándultság, ami szükségképpen a tökéletesség hajszolása felé taszít minket, a show felé. Csakhogy egy show tökéletessége nem változtatja át magát az életet is tökéletessé. Mi több, egy show tökéletességéhez vezető út épp csak még kártékonyabb a hajszoló életére nézve. Ahogy például a rajongás sem léphet a szeretet helyére. Thomas Kail és Steven Levenson sorozata, a Fosse/Verdon, az imént taglalt show-élet ellentétet szemlélteti, méghozzá mesterien. Bob Fosse az amerikai színháztörténet egyik legkiemelkedőbb alakja volt, párja pedig, Gwen Verdon, korának egyik legnagyobb színpadi sztárja, aki a 20. század második felétől egyértelműen uralta a Broadway-t. Kail és Levenson a két ikon kötelékén keresztül tár elénk egy gyakran nagyon feel-good, gyakran nagyon elégikus valóságot.

Ha azt mondom, a Fosse/Verdon egy életrajzi drámasorozat, némileg sematizálok és hazudok, mert az alkotók sokkal realistábban álltak az élet megjelenítéséhez, minthogy csak megrajzolják azt. Már a nem lineáris, de nem is egészen idősík felforgató, hanem sokkal inkább töredékes elbeszélési mód is valósághűbb, mint az egyenesség elve lett volna. Ezáltal nem az idill felől zakatolunk a teljes melankóliáig, hanem a kettő folyamatosan párbeszédbe van állítva, ami nem csak kikerekíti a múlt okozatát a jövőre nézve, inkább egyszer fent, egyszer lent lüktetése miatt sokkal életszerűbbé válik maga az elbeszélés, márpedig ez életrajzi indíttatású alkotásnál realistább módszernek tűnik számomra, mint a sikertől a bukás felé vezető út sémája. Mindemellett ez a módszer arra is reagál, hogy az emberi életet nem lehet teljes biztonsággal és bizonyossággal elmesélni – vagyis a készítők ismerték a műfaj határait. Nem lehet hagyományos narratívába ültetni komoly szándékkal egy emberi életet, mert az szükségképpen úgyis egy egységre törekedő konstrukció lesz, de egy efféle téma esetén nem az egység a cél, nem az, hogy a narratíva megcsinálja saját magát üres helyek nélkül, hanem épp az, hogy a befogadó is bejárja azt a valós lélektani utat, amit a szereplők is. Ezt pedig nagyon jól idézi elő a feel-good és a melankólia folyamatos váltakozása.

Az alkotók olyan elbeszélési módot választottak témájuknak, amiben nem a történet vagy a cselekmény hangsúlyos, sokkal inkább a hangulatok, ami teljes körűen bevonja a nézőt a látottak terébe. Ezt az egészet – sőt ezen túl még a show-élet oppozíciót is – talán a leginkább remekül a 7. epizód használja ki, mely a színpad makulátlanságát és tökéletességét kreatív vágásokon keresztül egy poharakat és tányérokat sem kímélő veszekedéssel helyezi párhuzamba, azaz végső soron ütközteti a kettőt. Ezen kívül is végigkíséri az eseményeket számos poétikus vágás: például a nyitóképnél Fosse egy ajtókilincs felé nyúl, a következő pillanatban pedig hirtelen a múltba kerülünk, ahol kilincs helyett Verdon kezét fogja meg, de szintén idevehető még a tánc és a szeretkezés egymásba hajtogatása, vagy épp az a visszatérő motívum, hogy amikor Fosse ideges vagy zavart, keménycipős sztepptánc hangját hallhatjuk, néha még maga a tánc is láthatóvá válik villanásnyi látomásként. A befogadó számára a két lélektani állapot közti ingázás könnyen kiválthatja az azonosulást, ami azért is fantasztikus alkotói felismerés, mert a karakterek nem lennének mindig képesek az együttérzés kiváltására. Kicsit mintha maga a lét is töredékessé válna a koncepció által, ahogy az emlékezés (ami ettől realista) és akár még a család, az emberi kapcsolatok is, ami témareflexív. (Azt fontos megjegyezni, hogy a múltba tekintés nem mindig pusztán a karakterhez köthető ebben a sorozatban, azaz nem mindig emlékezés; van, hogy inkább az „elbeszélő” vált idősíkot, nem valamiféle emlékező gesztus.)

Fosse kiváló érzékű koreográfus és rendező, de nem az a szenvedélyes, mániákus alkat, akinek minden koncentrációja a művészetre irányul még akkor is, ha épp nincs rákényszerítve. Flörtölget, múzsákat keres, akik nem őt kísértik meg, hanem ő veti rájuk magát. Mondhatni, a nőügyei is ugyanolyan ideiglenes projektek, mint egy-egy darab, show, film megrendezése. Mindemellett gyakran cinikus, túl nyers, ráadásul az a típusú művész, aki szinte nem is keresi az egyensúlyt család és hivatás között: előbbi esetén hírből sem ismeri a felelősségvállalás szót láthatólag, utóbbinál pedig nagyon is; a Sam Rockwell által kiválóan megformált karakter, mondhatni, komoly rendező, de komolytalan ember. A fegyelmezettség és óraműpontosság, ami produkcióira jellemző, hétköznapjaira a legkevésbé sem.

Verdon – Michelle Williams páratlanul hiteles alakításában – ragyogó sztár, aki, ha szerepel valamiben, azt méltatják, de nem is a darabot, inkább őt, ha pedig nem szerepel valamiben, arról írnak, bárcsak szerepelt volna. Nem ártatlan, nem makulátlan, mégis tiszta és felelősségteljes személyiség esendősége és hibái ellenére is, legalábbis a sorozat terében, Fosse mellett mindenképp így fest. A két karakter némileg (nem teljesen) ellentétjei egymásnak, kontrasztjuk a konfliktusok megjelenésén túl viszont úgy lett megalkotva, hogy egymásmellettiségük ne csak feszültségforrás legyen, hanem adott esetben kiemelje, felnagyítsa a másik személyiségjegyeit, így a két egyéniség inkább egymáshoz képest tűnik jónak vagy épp rossznak, nem eredendően. A sorozat nem moralizál, pusztán felmutat két embert, két élettörténetet, ami, ha azt vesszük, igazából egydarab történet.

A karakterekkel kapcsolatban az az allegorikus olvasat is helytálló kettőjük esetén, hogy alkotó és alkotás viszonya is megelevenedik általuk – ezt semmiképp nem kell tárgyiasító relációként felfogni. Hiszen Fosse és Verdon elválaszthatatlanok, ahogy ezt a szokatlan, perjeles cím is kifejezi, egymásra utalnak, mégis a művésznek folyton tovább kell állnia, ha úgy tetszik, meg kell csalnia főművét és újakat létrehozni. Persze, a főalkotás örökre vele marad. És ezutóbbi a legfontosabb a sorozat kapcsán: Gwen Verdon nem tudja és nem is akarja megváltoztatni Bob Fosse magatartását, egyszerűen csak a legnagyobb természetességgel vele marad, és az alkotás épp ezzel a görcsmentes, érett, magától értetődő másikkal-maradással/odaadással tudja gyönyörűen definiálni, hogy mi az a társ.

Mindezen kívül még a show-élet oppozícióra is lefordítható párosuk: a nő életközeli, például gyereket nevel (még, ha ő sem tökéletesen), míg a férfi inkább egy (materiális, mégis) álomszerű világban tengődik, ahonnan kizuhanva olykor még nagyobbat üt a valóság, ami akkor a legveszélyesebb, mikor észre sem veszi. Nem mellesleg Fosse és Verdon torz családmodellje és életmódja felér egy finom társadalmi és pedagógiai kommentárral is, hiszen kislányuk – Nicole (Blake Baumgartner, Juliet Brett, Chandler Head) – amellett, hogy perifériára szorul, jobbára csak sérül, aminek következtében nem felnövési ívet követhetünk rajta végig, hanem valamiféle visszafogottabb megromlástörténetet.

A kislány perifériás helyzete pedig még beszédesebb is, mint elsőre tűnne, hiszen Fosse és Verdon között nincs számottevő konfliktus abból adódóan, hogy különválásuk után esetleg egyikük kevesebbet láthatja majd a gyereket – ennek az üzekedésnek a hiánya mindennél jobban kifejezi, hogy a showbiznisz és a család mennyire összeférhetetlen viszonyban állnak. De például Verdontól sem azért kap folyamatos jelenlétet Fosse, hogy ezzel legalább kislányuk számára egyfajta idillillúziót alakítsanak, a nő is pusztán magáért teszi, még ha a természetesség miatt nem is jelenik meg önzésként ez.

Noha poháremelgetések, cigarettázás, hosszú beszélgetések, valamint folyamatosan visszatérő énekkel és tánccal díszített jelenetek viszik előre az eseményeket hol lassan, hol kissé felgyorsulva, mégsem válik monotonná a sorozat. Mi több, azt is érdemes külön megemlíteni, Rockwell és Williams öregítésénél vagy épp fiatalításánál milyen tűpontos, igényes munkát végzett a stáb. Mivel a Fosse/Verdon egy laza narratív térben tartja befogadóját, amihez a hangulat tesz hozzá igazán koherens érzetet, valamint a lélektani hullámvasút, így a történet végéhez érve is eleven élmény marad a sorozat, a hatása alatt tudja tartani nézőjét sokkal a zárást követően is.

 

Képek: TMDb, IMDb