A filmtörténet ikonikus kalandja – KING KONG (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-11 | Szombati Zoli

Valószínűnek tartom, hogy minden filmrajongónak megvan a maga mozihőse vagy legalábbis annak valamiféle archetípusa, különösen ha kalandfilmről van szó. Bár a műfaj legjobbja szerintem az Indiana Jones és az utolsó kereszteslovag, hogyha karakterről van szó mégis önkéntelenül King Kong jut elsőként eszembe. Ami persze valószínűleg nem más, mint a gyerekkorba visszaregresszáló nosztalgiabomba maradványa, ám felnőtt fejjel is nagy örömmel tudott eltölteni, hogy Peter Jackson - szintén gyerekkori rajongásának engedve - 2005-ben megvalósította régóta dédelgetett tervét, kellően monstre keretek között. 1933 és 1976 után King Kong újra tiszteletét tehette a nagyvásznon, ezúttal (többnyire) pazar látványelemekkel, hiszen az első két film felett ebből a szempontból bizonyosan eljárt az idő. Az a nem túl gyakori eset állt elő ezzel, hogy egy sikerfilm második remake-t is kapott, mely az eredeti verzió történetéhez idomulva követi a cselekményt. John Guillermin '70-es évekbeli rendezése ehhez képest elég sok szempontból zárójelbe tehető, sőt egyáltalán nem is sikerült jól, ám mégis annak nyomán szerettem meg Kongot. (Még bő egy évtizeddel később is játszogatták a magyar mozik, főleg nyári időszakban). A megelőző filmekről persze még ejtek szót a későbbiekben, most azonban érdemes rátérni arra, hogy egyáltalán mi késztette a rendezőt a megvalósításra, és miért épp akkor. Jackson tehát nagy rajongással viseltetett a '33-as klasszikus irányában, nem titkoltan ennek a filmnek a hatására döntötte el azt is, hogy rendező lesz. Már a '90-es évek közepén megfogant az ötlet, és egy elég furcsa forgatókönyv is megszületett (melyet szerencsére a későbbiekben ejtettek), azonban bármennyire is előrehaladott ötletelés zajlott, Jackson neve még nem csengett annyira jól, mint az ezredfordulót követően, ráadásul a Universal - elsősorban a Godzilla premierje miatt - időközben letett a finanszírozásról. Azonban A Gyűrűk Ura trilógia hatalmas sikere, és Peter Jackson sztárrendezővé válása nyílegyenesen ágyazott meg King Kong újbóli eljövetelének.

(F)

A korai vizuális effektusok egy részének kidolgozását a '90-es évek derekán már megvalósították, ami később kapóra jött, ugyanis ezeket fel tudták használni A Gyűrű szövetsége időközben megkezdett munkálataihoz. Amint a Tolkien-trilógia megfilmesítése befejeződött, Jackson szusszant egyet, majd ezt követően bele is vágott a jelentős volumenű feladatok megvalósításába. Mivel mindenképpen ő szerette volna megrendezni a korszak epikus King Kong filmjét, így nem akart kivárni, és az új-zélandi Weta trükkstúdió klasszis színvonala is maradéktalanul megfelelt ekkorra az elképzeléseinek. Nem aprózta el a dolgot, ugyanis több mint kétszázmillió dolláros bekerülési költségével akkor minden idők legdrágább filmjeként került premierre a King Kong, sőt a túlszaladt büdzsét bő harmincmillió dollárral ő maga toldotta meg saját zsebből. A félmilliárd dollár körüli összbevétel ugyan nem számított rossznak, de némi csalódást okozott, hiszen "papíron" nagyobb box office hit várományosa is lehetett volna a film. A mozi világát szinte a megszületése óta foglalkoztatta az óriási lény mint karakter, így King Kong már igen korán a nagyvászonra lépett az egykori RKO Pictures egyik fő attrakciójaként, és ez iránt tiszteleg Peter Jackson filmje. A kor színvonalán az akkori animátori trükkök forradalminak számítottak, ezügyben a legendás Willis O'Brien nevét kell feltétlenül megemlítenem, aki már 1925-ben letette a névjegyét az Elveszett világ című klasszikussal, így a vizuális effektusok egyik atyját tisztelhetjük benne. Jackson az alapsztori jópár elemét, sőt számos komplett dialógust emelt át filmjébe az alapműből. Jellemző a rendezőre, hogy a zárósnitt narrálására a közel százesztendős egykori főszereplőt, Fay Wray-t kérte föl, a hezitáló színésznő sajnos pont a forgatás előtt hunyt el - mindenesetre szép mozitörténeti pillanat lehetett volna. John Guillermin 1976-os alkotására nem érdemes túl sok szót vesztegetni, nem is lett átütő siker. Dino De Laurentiis producer ugyanis "jó szokásához" híven a fogához verte a garast, nem volt elég pénz nívós trükkökre, melyek a kor színvonalán emiatt sokszor gyermetegre sikerültek. A film egyetlen igazán jelentős ténye, hogy Jessica Lange ekkor debütált a filmvilágban, mint a női főszereplő. A karakterek nevei mások voltak ebben és a történet is igen eltérő, a zárójelenet a WTC tornyoknál zajlott és nem a klasszikus helyszínen, az Empire State Building tetején. Egyetlen komolyabb technikai innovációt azért ki kell emelni, mely Carlo Rambaldi nevéhez köthető: ő és csapata egy hatalmas, hidraulikusan mozgatható Kong-kart készített, Rambaldit pedig Oscar-díjjal ismerték el az egyébként tényleg látványos teljesítményéért. 

(F)

A film egyik legalapvetőbb igénye volt, hogy Ann Darrow karakteréhez tökéletesen passzoló színésznő kellett, akiben a kellő nőiesség és báj egyaránt megvolt a kvalitás mellett. Jobb választást nehezen tudnék elképzelni, mint Naomi Watts, aki tökéletesen megoldotta a nem is mindig könnyű feladatot, hiszen sok esetben "vakon" kellett játszania. Azt, hogy a kemény téli mínuszokban mennyire lazán elvolt a lengécske öltözékében az Empire State Building virtuális legtetején, azt viszont még neki sem hittem el csak úgy :) Andy Serkis szerepe megkerülhetetlen volt a produkció kapcsán. Mint emlékezetes, ő alakította Gollum karakterét A Gyűrűk Ura trilógia utolsó két részében, így a kisujjában volt a motion capture technika gyakorlati része. Ezúttal is ő játssza a nem humán szereplőt, és az ő mozdulatai, arckifejezései alapján dolgozhattak a digitális animátorok Kong mimikáján, gesztusain. Ráadásul Ann és Kong közös jeleneteiben a furcsa érzelmi reakciók hitelesítéséhez "normál" színészként is részt vett a Watts-szal közös felvételeken, mindemellett a hajó legénységének egyik tagját is játszotta. Serkis amolyan "csatolt fájl" Peter Jackson filmjeiben, a Hobbit-trilógiában már second unit directorként is közreműködhetett később, de persze más rendezőkkel is szokott dolgozni, napjaink blockbuster filmjeinél szintén számítanak célirányos szakértelmére. Néhány név a többi fontos szerepben: Adrien Brody (Jack Driscoll, az író); Jack Black (Carl Denham, a rendező, karakterét Orson Welles ihlette); Thomas Kretschmann (a Venture teherhajó kapitánya). A zárójelenetben jópár nagy név cameózik, bár én bevallom nem tudom őket egyértelműen kiszúrni a repülőgépekben a takarások miatt: ők Peter Jackson, Frank Darabont rendező és Rick Baker maszkmester. A történet nyitánya vázlatosan, hiszen ki ne ismerné: 1933-at írunk, a nagy gazdasági világválság sokakat sodor igen nehéz helyzetbe New Yorkban is. Köztük van Ann Darrow, aki színházi szerepeivel alig tudja eltartani magát, sokszor rendes fizetést sem kap. Ennek ellenére nem vállal el méltatlan munkákat, azonban egy szép napon találkozik Carl Denham rendezővel, aki éppen női főszereplőt keres. A dolog szépséghibája, hogy a filmet a stúdiófőnökök elkaszálták, így a becsvágyó direktornak semmi felhatalmazása nincsen forgatni. Ám egy titokzatos térképpel a birtokában a fejébe veszi, hogy van Délkelet-Ázsiában egy sziget a ködbe burkolózva, egy ősi és érintetlen civillizáció romjaival, ezért ott helyben akarja leforgatni a filmet. Meggyőzi Annt és felkerekednek a Venture fedélzetén, melynek során az író, Jack Driscoll is velük tart. A Koponya-szigeten azonban minden képzeletet felülmúló ősi lények és velük kapcsolatos események tanúi lesznek, Annt pedig a helyi törzs emberáldozatként felkínálja a hatalmas Kongnak...

(F)

A rendezői változat a maga bő kétszáz percével némileg túlzás, bizonyos jeleneteknél egyszerűen nem tudta a rendező, hogy hol az elég (Peter Jackson "sajátosság"). A pluszjelenetek az önismétlő vizuális orgián kívül semmi különöset nem tesznek hozzá a cselekményhez, mely dramaturgiailag három fő részre osztott: az első harmad a felvezetéssel New York és a hajóút a Venture fedélzetén, a középső harmadban vannak a Koponya-szigeten zajló események (értelemszerűen itt tűnik fel először Kong), míg a végső harmad ismét New York, benne a pazar vizualitású, legendás mozitörténeti pillanatokkal, melynek során King Kongot a biplánok támadják. Ami viszont feltétlenül a rendező nagy érdeme, hogy átsüt a vászonról minden pillanatban a rajongás, az erős elhivatottság, sőt jelentős érzelmi kötődés is, mely néhol sajnos átcsap túlzott szentimentalizmusba vagy éppen megalomán kivitelezésbe. Tartalmát tekintve nem vehető túlzottan komolyan egyik King Kong film sem, amely egy szépség és szörnyeteg parafrázis próbálna lenni, és nyilván nem vonzalmi alapon zajló interakción nyugvó (ehhez képest eléggé túlromantizált az Ann és Kong között létrejövő "kötődés"). Alapként az eredeti, Merian C. Cooper által jegyzett cselekményt használták föl, A Gyűrűk ura kapcsán már bevált Fran Walsh, Philippa Boyens, Peter Jackson trió írta meg a scriptet. A rendező ezúttal sem mozdult ki Új-Zélandról, a trükkháttér kidolgozását és a fényképezést is a szokásos stábjával oldotta meg helyben, egyedül a zeneszerző volt más, ami egyébként meglepő ("kreatív nézetkülönbségek" miatt James Newton Howard ugrott be a végefelé Howard Shore helyére). Az operatőr természetesen Andrew Lesnie lett, és a Weta Digital részéről a két elnyűhetetlen zseni, Richard Taylor és Joe Letteri csapata állt ezúttal is csatasorba. Utóbbi vezetésével kivitelezték a CGI munkálatokat, mely meghatározó mennyiségben járult hozzá a film vizualitásához, hiszen közel 2500 ilyen trükköt számlál, ami rendkívül sok. A film nagyívű zárójelenetéhez két jellemző adat: a kép annyira részletes, hogy New York City látképe kilencvenezer házat tartalmaz, illetve több időt vett igénybe a kidolgozása (másfél év), mint az Empire State Building valós felépítése. A legtöbb trükk valóban bámulatos (bár akad pár kivétel, ami bántóan nem sikerült), Kong kidolgozásával én kifejezetten meg voltam elégedve. A gorillák viselkedését természetesen tanulmányozták állatkertekben és Ruandában is, sőt Michael Apted rendező rendelkezésükre bocsátotta a Gorillák a ködben húsz órányi viselkedéskutatási háttértanulmányát vadon élő gorillákkal, amely alapvetően hasznosnak bizonyult. Andy Serkis kitett magáért, a színésznővel felvett jelenetek után még nagyjából két hónapig ugrálhatott a spéci motion capture gorilla outfitjében, az utómunkálati fázis kiemelt részeként :)

(F) 

A monumentális kalandfilmet teljes egészében Új-Zélandon készítették el, így gyakorlatilag blue screen előtt forgatott stúdiófilm az egész, minimális kivételtől eltekintve. Jellemző, hogy a New York-i utcarészletek, a Times Square kb. 20%-a volt valamennyire megépített, emiatt kellett óriási mértékű CGI-utómunkálattal számolni (a Koponya-szigetről már nem is beszélve). Jackson úgy gondolta, hogy a kor New Yorkját már nem lehet felidézni a valódi helyszínen, így egyetlen percet sem forgattak Manhattanben. Ennek következtében monstre stúdiómunkálatok zajlottak, gyakorlatilag a film elkészítéséhez egy komplett stúdiót húztak fel Wellingtonban a meglévő Stone Street Studios komplexuma mellé, de nem csak ezt a létesítményt használták. A másik jelentős helyszín a miramar-i Camperdown Studios volt, ahol a Venture kikötőjeleneteit és a Skull Island hatalmas falánál zajló jeleneteket rögzítették. A valós helyszínek közt volt a film utolsó harmadában lévő színházi részekhez használt auckland-i Civic Theatre, Ann színpadi jeleneteinek forgatásához pedig a wellingtoni operaházat vették igénybe. A sziget partmenti látványvilágát alapvetően Lyall Bay és Shelly Bay szörfparadicsoma határozta meg, Miramar közelében. A Venture útját a nyílt óceánon Kapiti Island körzetében forgatták (Nature Reserve), Wellingtontól mintegy ötven km-re északra.  

Kiemelt kép

​​​​​​