A vulkán gyomrában - AZ OTTHONOM (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-15 | Turner

Az otthonom valóban egy otthonról szól, na nem az enyémről, de nem is a főszereplőéről. Ez az állapot azonban nem igazán hasonlít az amerikai álomra, mondjuk Spanyolországba nehéz is lenne belesűríteni azt a hatalmas, képzeletbeli lufit, amiért oly’ sokan oly’ sok mindent megtesznek.

Javier (Javier Gutiérrez) felett csúnyán eljárt az idő, és kénytelen lemondani számos, látszólag fontos értékéről, például a luxuslakásáról. Családja könnyebben megbirkózik ezzel, de a férfi olthatatlan vágyat érez, hogy továbbra is megjelölje a területét, ezért az új bérlők tudta nélkül be-bejár a lakásba és kifigyeli őket.

A düh a legjobb szó arra, amit éreztem a végefőcím alatt, mert csalódtam a világban, csalódtam a jóságban, a tiszteletben és a bizalomban, csalódtam az emberi értékrendekben és csalódtam a filmben is.

Túlságosan lassan indul be, a kezdetben fontosnak tetsző elemeket pikk-pakk sutba dobják (apa-fiú kapcsolat), bizonyos dolgokat pedig túl későn hoznak be (hogy létezik, hogy évekig laktál egy helyen, de csak hosszú idő elteltével futsz bele valakibe, aki lebuktathat?!). Egyik karakter sem szerethető, legfeljebb sajnálatból érzel szimpátiát. Javier felesége egészen későn fog csak gyanút, legalábbis kerít feneket annak, hogy férje viselkedése megváltozott és elmaradozik, pedig nem kisebb dolgot visz véghez, mint szétver egy hellyel-közzel tisztességes, éppen újjászületni próbáló családot. Tehát: az asszony bárgyú (ez a végkifejletnél is fontos lesz), Javier fia mondhatni nem létezik, az áldozatul esett család egyik tagja könnyen manipulálható és bizalmatlan, a másik meg egy idegbajos alkesz. Kedvünkre lehet válogatni, kiért izguljunk.

És akkor jön a betetőzés: maga Javier. Az első pillanattól kezdve szenvtelen és tébolyult, Lester (Kevin Spacey – Amerikai szépség) és Hannibal (Antony Hopkins – A bárányok hallgatnak) karaktereinek fúziója. Tovább segíti az párhuzamokat, hogy Gutiérrez fizimiskája igen hasonlít mindkettőjükre. Javier éles eszű pszichopata, aki vágyik a gazdagságra, a sikerre, a gyönyörű családra, az álommunkára, a mesebeli életre. Lesterrel ellentétben azonban nem beleun a nyugodt, mondhatni unalmas és gördülékeny életbe, hanem épp hogy ezt a számára paradicsomi állapotot kívánja visszaállítani mindenáron. Meredt szemekkel, totálisan érzelemmentesen hajtja vége a legnagyobb aljasságokat, csupán sikertelensége gerjeszti haragra. Mások instabilitásán veti meg a lábát, de ehhez azért kell egy erre fogékony közeg is. Kíméletlensége és leplező tehetsége segítségével eléri a célját, ami a legszomorúbb, amit történhet.

Gutiérrez tökéletes választás, kiváló munkát végez, hiszen ha így fel tud bőszíteni egy karakter, az a színésznek köszönhető. Figurája egy ponton mutat csak némi emberséget: mikor a kukkolt házból el kellene hozni a kisgyermek alsóneműjét egy zsaroló perverznek, nemet mond. Már elsőre, aztán persze megteszi, mert nem hazudtolhatja meg önmagát, de ez az önérzetesség és védelmező mechanizmus fura, miközben a saját gyerekét meg halálra egzecíroztatja, feltéve, ha képes elismerni a létezését. Nem elhanyagolható fejlemény, mivel tökéletes példája ez a film annak a mondásnak, miszerint: „Ha elveszted a főhőst, elveszted a nézőt.” Javier az egyetlen válaszútnál is meghátrál, egyáltalán nem drukkolunk neki, hogy „persze, gonosz meg aljas, de hát én értem, miért akarja, amit, azért csak jusson már neki valami, ha ennyire küzd”. Senki nem akarja, hogy nyerjen, és egyébként épp ezért jó húzás az unhappy end – ami megint csak nézőpont kérdése –, de mivel végletekig gyűlöltem a karaktert, a megértés csírája sem merült fel bennem, és csak a féktelen harag maradt utána. Ez a fajta ábrázolás legalább olyan egysíkúnak mondható, mint egy ugyanilyen feddhetetlen ember, legfeljebb előbbi hevesebb reakciókat vált ki, mert szokatlan.

Dühös voltam, mert százszor lebilincselőbben, izgalmasabban el lehetett volna mondani ezt a történetet, jóval több potenciál volt Javier karakterében, és nem a módszereire, hanem a személyiségrajza rétegeltségére értem. Valószínűleg ezt Gutiérrez is érzékelte, mert a maximumot nyújotta a papírvékonyra megírt figurája eljátszásakor. Képileg többet próbáltak mesélni: a kissé szemmagasság alá helyezett kamera kezdetben tudat alatt empátiát válthat ki és kielégítheti a néző „kukkoló” mivoltát. Az idő előrehaladtával a kamera egyre lejjebb csúszik, ami már Javier fölényességét reprezentálja. A szereposztás is érzékelteti a hierarchiát és Javier elnyomás-érzetét, a film elején családtagjai nagyobbak nála, a film végére pedig a férfi lesz a legmagasabb az otthonában.

Ezek miatt az ellentmondások miatt gyűlt bennem a feszültség, amin nem segített, hogy a film első fele szinte érdektelen – kb. egy 3 mondatos dialógusban felvázolják az alapszituációt, utána kereshetjük a tűt a szénakazalban –, majd mindezt tetőzte az utálatos Javier, akit Javier kiválóan formál meg. Amint már említettem, ráadásul vágyai (luxusélet) és szükségletei (tisztelet és uralkodás) is majdhogynem maradéktalanul teljesülnek, ami aztán végképp kiveri a biztosítékot minden jóérzésű embernél. Csak a csöpögő csap metaforája ad némi felüdülést, de hozzávetőleg annyit ér, mint erdőtűzben a vízipisztoly.

Az otthonom (Hogar) 2020. március 25-től elérhető a Netflixen.