A szerencse dramaturgiája – MATCH POINT (2005) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-22 |

Jelen film szerint minden a szerencsén múlik. Noha ennek az alkotásnak nincs szüksége szerencsére, hogy minőséginek és jónak tűnjön, szerelmi konfliktusos drámaként és társadalomkritikaként sem tökéletes, de bőven élhető és legalább nem öncélú. Egy vonzalom felemelkedés- és egyben bukástörténetébe csöppenünk, no és persze némi felületes sznobkritikába és egy olyan világba, ami egyértelműsíti a befogadóval: a szerencse nem a racionalizmus ellen működik, hanem annak előfeltétele.

Woody Allen filmművészetének atipikus és emiatt fontos darabja is a Match Point. A kétezres évek eleje tájékán a kritikusok és a nagyközönség már kezdték leírni Allent, a rendező azonban 2005-ös mozijával nem csak hatásos és emlékezetes produkcióval állt elő. A Match Point értékén az is emel, hogy az alkotó életművében is nagyon fontos, hiszen Allen zsánert váltott, megújult önmagán belül, mi több komfortzónáját is elhagyta azzal, hogy az addig romantikus filmeket jegyző mester ízig-vérig realista és már-már thrillerszerű, baljós és társadalomkritikus sztorival jelentkezett.

Meglehet, hogy a Match Point sokak számára egyszernézős élménynek felelhet csak meg, de ez a jelző nem negatívum a filmre nézve, épp ellenkezőleg; inkább az a műtípus, amelyik „túl jól szól elsőre a nézőhöz” fordulatai miatt, de közben (sajnos) híján van annak az atmoszférának, ami a befogadót visszacsalogathatná, ami beemelne minket a feszültségek terébe – Allennek ez nem sikerül, kisebb távolságban igyekszik tartani a filmjétől a nézőt. A Match Point egyszeri csodával ajándékoz meg minket, de azt a legnagyobb tisztességgel, legkiválóbb szerkesztettséggel, forgatókönyvvel – szintén Allen – teszi.

Chris Wilton (Jonathan Rhys-Meyers) nem érkezik előkelő, sem pedig tökéletes családból, mégis kitűnő barátságot ápol tehetsége révén egy olyan sporttal, ami leginkább a gazdagoké és a sznoboké: a tenisszel. Londonba érkezik, hogy a továbbiakban a városban dolgozzon edzőként, voltaképpen egy puccos klub sportrészlegén kezd a sportág oktatójaként tevékenykedni. Hamar megismerkedik Tom Hewettel (Matthew Goode), aki előkelő és szinte makulátlan családból származik. Chris és Tom viszonya rögtön barátivá alakul, ami beindítja azt a láncreakciót is, hogy a központi karakter végül feleségül veszi a férfi húgát. A történetben nem kell sokat előre haladni, Tom szintén előáll egy menyasszonnyal, a bájosan elbűvölő és színészi ambíciókat dédelgető Nola Rice-szal (Scarlett Johansson). A dolog azonban nem ilyen egyszerű, Chris és Nola között titkos románc van kialakulóban, így az idillt megtöri egy másik idill, ami végül katasztrófához vezet. A cselekmény voltaképpen láncreakciók ügyes sorozata remekül időzítve, ráadásul a film úgy képes átadni, elmesélni többévnyi történést, folyamatot, hogy közben cseppet sem válik kapkodóvá, vagy épp cseppet sem abszurd a befogadó számára, hogy néha mekkorát ugrunk például egy szimpla első találkozástól akár azonnal az esküvőig is.

Ennek nem csak az az oka, hogy a színészek hitelesen teljesítenek, hanem az is, hogy a jelenetek vágása nincs elkapkodva, ezáltal a közeli kamerafelvételek hagyják elidőzni a nézőt a karaktereken, így a színészek tekintete és arckifejezései elegendőnek bizonyulnak, hogy ne csak a vonzalmat fejezzék ki, előre is vetítsék annak mélységét, jelentőségét. A Match Point a játékidő során – józanul és realistán – nem romantizálja a szerelmet, inkább annak bonyodalmakkal teli, toxikus árnyékvilágát illusztrálja. A film nem is rajzolja univerzális értelemben pozitívan a szerelem eszményét, kétfélét mutat: az egyik típus érzelem és szenvedélymentes érdekkapcsolat, inkább paktum, mintsem ösztönös és boldog összetartozás, maximum társadalmi előnyökhöz juttattja a két félt; a másik típus pedig bár őszinte és zsigeri, elsöprő és szenvedélyes, mégis önpusztító, ráadásul olyan módon az, hogy azt a környezet is megsínyli (spoiler: hiszen többen is meghalnak, persze, mindenki ártatlan, de akad a halottak között olyan is, aki nem volt részese a toxikus viszonynak, mégis elszenvedte azt).

A Match Point elbeszélése vontatottnak nem mondható, mert bár hömpölygős, a láncreakciós jelleg folyamatosan eseményeket képes adagolni a narratívába. Mindemellett izgalmas, hogy a film a szerencsét is tematizálja, mi több a szerencsével keretezi a történetet. A nyitókép a teniszen keresztül próbál rámutatni a mázli természetére és annak világformálására, míg a sztori több pontján is előkerül ez a téma, hogy aztán a történet végéhez közeledve egyre sokkolóbb és egyre „szürreálisabb” mégis teljesen belátható és logikus, végső soron nagyon is realista módon szóljon bele a dramaturgia és a karaktersorsok végkimenetelébe. Noha érdemes tudatosítani, hogy gyakorlatilag már az alapszituációban elinduló láncreakciók is szerencsefaktorok következményei – csak épp a film nagyon elegánsan ezt nem prezentálja szájbarágósan.

Allen itt ábrázolt világa voltaképpen kiforgatja a racionalizmust, az alkotó rámutat arra, hogy a szerencse amennyire értelmetlen és igazságtalan (hiszen a bűnös sem biztos, hogy miatta elnyeri büntetését), amennyire logikán kívülinek tűnik, épp olyan döntő módon része a valóságnak és szükséges eleme a realizmusnak. A film nem teszi filozófia tárgyává a szerencsét, nem mond róla szinte semmit, nem definiálja, de amit dramaturgiai szempontból tesz vele, az mindenképp figyelemreméltó. A szerencse Allen jelen világában egy szerelmi konfliktusdráma teljes mechanizmusát szolgáltatja. Mindezzel persze a Match Point a valóságot is árnyalja, mintha azt állítaná, a szubjektum még akkor sem tarthatja kézben saját magát, amikor azt minden erejével próbálja, mert a szerencse (ami itt szigorúan nem egy felsőbb hatalom) a valóság egy tulajdonsága, így a létezéssel együtt jár, reakcióba lép azzal, ami létezik, és az erkölcsöt figyelembe sem veszi.

A zárlat kissé elkapkodott, hirtelen ér véget a film ahhoz képest, hogy a finálét milyen horderejű momentumok előzik meg közvetlenül, hiányérzet maradhat, hogy még egy hosszabb és esetleg szuggesztív jelenet erejéig sem kerül kibontásra, a főszereplő lélektanára miképpen hatottak a történések, pedig a konfliktusos jelleg miatt fontos lett volna a lélektani sorvadást nyomatékosítani vagy feloldást kínálni erre a nézőnek. Technikai, filmnyelvi szempontból egy mederben halad az alkotás végig, kissé jellegtelen ebben a tekintetben, valamint társadalomkritikának kevés, sekélyes, nem elég koncentrált, nem elég fókuszos a sznobtéma/gazdagtéma, ahogy nincs is mérvadóan kontrasztba helyezve ez másik társadalmi ellenponttal, ráadásul túl komolyan is veszi magát a produkció ahhoz, hogy esetleg szatirikusan tudjon beszélni az ábrázolt közegről. Mindennek ellenére viszont a Match Point emlékezetes filmélmény, ami kifejezően bánik a szerencse motívumával és különös módon egy olyan Woody Allen alkotás, ami nem csak a rendező rajongóinak tetszését nyerheti el (talán az egyik legjobb Allen-produktumról van szó), hanem azokét is, akik nem kedvelik őt.

Képek: TMDb, IMDb