Hogyan neveljünk pitchet? - ÁRVA BROOKLYN (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2020-04-23 | Turner

Az Árva Brooklyn valóban sokáig árva volt, míg fel nem karolta Edward Nortonnal egyetemben a Warner Bros., de a hosszú, fiókban töltött évek alatt olyan lett, mint egy kis cserje tele vadhajtásokkal.

Lionel Essrog (Edward Norton) – becenevén Brooklyn –, a magányos, Tourette-szindrómás detektív kalandjait kísérhetjük végig, aki megpróbál fényt deríteni mentora, egyben egyetlen barátja, Frank Minna (Willis) gyilkosságának részleteire.

Norton maga vállalta a producer, a forgatókönyvíró, a rendező és a főhős szerepét is, hiszen 20 évet várt a projekt megvalósulására, márpedig ki adná ki a keze közül a szerelemgyerekét. Az, hogy lényegében egy kézben összepontosul a film még alapvetően nem probléma, sőt, Norton maradéktalanul jól teljesített minden területen, és az elképzelése megvalósításában segíthetett, hogy minden területet kordinált. Viszont Jonathan Lethem azonos című regényét vérbeli hard-boiled krimiként tartják számon, ezt a cinikus hozzáállást azonban a filmbe nem sikerült maradéktalanul átültetni. Amit szintén nem lehet számon kérni, mivel szinte csak az alapkoncepciót, a kényszeres nyomozó karakterét tartotta meg. Azért hozom szóba a regényt, mert a két évtized alatt rengeteg változáson ment át a forgatókönyv, mire Norton zöld utat kapott, és ez érződik a végső vágáson. Tehát alapvetően az elképzelés széttartó, a könyv talán vezérfonal lehetett volna ezalatt a hosszú idő alatt, hogy vissza-visszatérjen a történet fő gondolatához, és kevésbé legyen eklektikus a végeredmény.

Különös, hogy a könnyvel ellentétben a ’90-es évek helyett Norton az ’50-es évekbe, a modern jazz korszakába helyezi a sztorit, mégis Alec Baldwin rasszista, városrendező karaktere egy kortárs reflexió, amit Norton is elismert.

„[…] a film egyre aktuálisabb. Aki látja, mind érteni fogja, hogy mennyire a mai korunkról szól a történet” – mondta.

Na igen, húsz év alatt sok nagy eseményt és felhalmozott sérelmet lehet összeszedni, de attól, mert a makaróni tetejére tesszük a süteményt, mondván „Egy helyre megy!”, még megfeküdheti az ember gyomrát.

Ugyanis a sztori szinte teljesen érdektelen, egy akciómentes politikai krimi-noir, és az igazi potenciál magában Lionel karakterében rejlik. A „legkisebb fiú” archetípusa, aki elveszti az „apját” (Minnát) – akinek ruháját magára is ölti, ezzel szimbolikus átvéve a szerepét –, és küldetése, hogy kiszabadítsa a „sárkány” (Alec Baldwin mint Moses Randolph) karmai közül a „hercegnőt” (Gugu Mbatha-Raw mint Laura Rose). És ezzel a felállással még abszolút semmi gond nem lenne, de nem hoz semmi újszerűt a megvalósításba. A feszes tempó és az izgalom helyett az érzelmekre alapoz, a fontos, látszólag központi társadalmi problémákat felváltja az individuum küzdelme, így a ránézésre nemesebb, nagyobb volumenű céltól eljutunk a magánélet gondjaihoz. Ezek még csak-csak össze is függnek, de a hős motivációja megváltozik, ami nem igazán tesz jót a nyomozósdinak. Emiatt a kettős motiváció nem egymással párhuzamosan, hanem egymás után van jelen, és nem találja az egyensúlyt az izgalom és a romantika között, ahogy a komolyság és a humor között sem.

Néhány üldözéses jelenet közben úgy éreztem magam, mintha a Looney Tunest nézném, és sajnos nem érezhető, hogy ez szándékos lett volna.  Nortonnal a Tourette-hez való hozzáállása azonban példás, még ha kicsit ad hoc is. Például figurája elmeséli, hogy stresszhelyzetben jobban úrrá lesz rajta a betegsége, de ezt a filmben csak néha használják ki, pedig felhasználhatták volna több ponton is a bonyodalom forrásaként, mondjuk, mikor mások elől bujkálnak. De ezt leszámítva Norton soha nem viszi túlzásba a tikkelést, érzi a határt, hol nem bántó és idegesítő még a játéka, és mindenféle ítélettől mentesen mutatja be a jelenséget. Kedves gegeket gyárt (például próbálja meggyújtani egy hölgy cigarettáját, de folyton elfújja a gyufát, mert nem megfelelően sercen), amik közelebb hozhatják az átlagemberhez a Tourette-tel élők hétköznapjait. De ebből is látszik, hogy a történet origójának Essrogot kellett volna megtenni, és nem csak úgy viselkedni, mintha ő lenne a lényeg.

Pedig nagyon jó a felütés: egyből egy akcióba csöppenünk – még ha meglehetősen visszafogottba is –, ahol hamar körülírják Essrog gyengeségeit és erősségeit, mert a Tourette-szindrómája és az OCD-je példátlan emlékezőtehetséggel párosul. Ez a jelenet pedig felkelti az érdeklődést, hogyan használja majd ki szinte szuperhősként az adottságait. Később rá kell jönnünk, hogy leginkább sehogy.

Elhangzik Essrog szájából, hogy a Tourette-et úgy tudja definiálni, mintha két ember élne benne (a másik félnek amúgy még neve is van). Egy-két elejtett félmondaton kívül azonban erre sem utal semmi, nem bontják ki, nem járják körül, nem lesz jelentősége az eset során. Bár a betegség leírását jól végzik – már amennyire ezt egy laikus meg tudja ítélni –, de semmi funkciót nem adtak neki azon túl, hogy sebezhetőbbnek tűnik a főhős. Egy szó, mint száz: jobban jártak volna, ha kizárólag Essrog karakterére koncentrálnak, és egy olyan történetet írnak köré, ami sokkal jobban rá és a Tourette-re fókuszál.

A film végén Essrog arról is beszél, neki soha nem volt igénye, hogy a saját problémáin túl lásson, de most nem tudta elkerülni, hogy „színt valljon”. Meglepő ez a monológ, mert az Árva Brooklyn expozícióján kívül egyszer sem éreztem, hogy többet tudtam volna meg Essrogról vagy többé vált volna a nyomozása által.

Álljanak itt a pozitívumok is: imádtam nézni a szereplőgárdát élükön Nortonnal, de Willem Dafoe és Alec Baldwin láthatóan szívesen vett részt a projektben. Még Bruce Willis is megerőltette magát, még ha kis szerep is az övé. Daniel Pemberton, Wynton Marsalis és a Radioheadből ismert Thom Yorke melankolikus zenéje egyszerre idézi meg az ’50-es évek pergős, ösztönös bebopját és a visszafogottabb, képzett zenészek által képviselt cool jazz irányzatát. Hatására néha felsejlett a fejemben a Sin City filmzenéje.

Minden negatívum ellenére azt kell mondjam, élveztem a filmet, és túl tudtam lépni a gyengeségein, ha hagytam, hogy kedvére vezessen ezen a cikk-cakkos úton. Nem tudtam nem szeretni, mert éreztem, hogy milyen szeretetteljes atmoszféra hathatta át a forgatáskor és átragadt rám is a lelkesedés. Ha a történet nem is, Norton újfent belopja magát a szívünkbe.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek: TMDb