Sorozatajánló – LOS ANGELES-I RÉMTÖRTÉNETEK: ANGYALOK VÁROSA (2020) pilotkritika

Házimozi ajánló | 2020-04-25 |

Misztikus noir; avagy az ember és a társadalom a természetfeletti erők játszótereként mutatkozik meg számunkra a Los Angeles-i rémtörténetek: Angyalok városa című Showtime-produkcióban. Pilotkritikánk. A huszadik század első fele fantasy köntösben aktuálisabb, mint gondolnád.

Lehet azt mondani erre az első részre, hogy unalmas, de attól még nem lesz rossz expozíció. Inkább legyen részünk egy viszonylag unalmas pilotban, ami expozícióként viszont tud funkcionálni, melynek motívumai fejleszthetőek, kiforgathatóak a továbbiakra nézve, ahogy felvillantott alaphelyzetei is; mintsem olyan pilotban, ami bár azonnal érdekfeszítőnek bizonyul, nem tud a soron következő részek számára elegendő dilemmát szolgáltatni. 

1938, a második világháború kitörésének előszobája, Los Angeles, cigifüst, whisky, retro-báj, bűnügy, folklór és természetfelettiség. Mindez máris épp elég hatásvadász elem lenne a kiváló atmoszférikus építkezéshez Sheree Folkson és Paco Cabezas sorozata számára, hogy már első epizódjával megnyerje magának a nézőt. Azonban a készítők nem érték be ennyivel, ennél jóval ambiciózusabbak voltak. A Los Angeles-i rémtörténetek ugyanis nem csak egy kor életérzését igyekszik papírmasé módon a szemünk elé tárni, hanem a történelem és a civilizáció mélyebb mechanizmusait is – épp olyannyira szeretne fantasyként működni, mint amennyire történelmi sorozatként is. Egészen pontosan az a koncepció alapállítása, hogy az ember nem is olyan rossz természetű, nem is olyan immorális, a világ káoszát és önpusztítását nem az ember idézi elő, az ember csak egy eszköz a felsőbb, láthatatlan, természetfeletti hatalmak szeszélyének kezében. Vagyis az emberiség tragédiái egy tőről fakadnak, misztikus lények kicsinyes vitájából szövődnek. Igen, nem kismértékben van antik mitológiai parafrázis szaga az alaphelyzetnek, ahogy például a Natalie Dormer által megformált Magda/démon is a megszólalásig Pandóra-archetípus, vagyis a káosz „istennője”. A sorozat egyik veleje az lehet majd, ha idővel fény derül árnyaltabban is arra, mik a pontos tervei és motivációi Dormer egyszerre vonzó, mégis félelmet keltő karakterének.

Mert ez egyébként túlságosan megszokott motívumokból és konfliktusos helyzetekből álló alapszituációt leginkább talán az tudná feledtetni/semlegesíteni/invenciózussá tenni, ha a történet előre haladtával ezek a toposzok vagy kiforgatásra kerülnének/megszegnék őket az alkotók, vagy egyre nagyobb betekintést kapnánk a démon belső világába, nem csak adottként el kéne fogadni, hogy ő egy gonosz lény, akinek lételeme, hogy az emberi érintkezésekből vérfürdőt csináljon. Mivel a nyitóképeknél azonnal világossá válik, hogy Dormer karaktere nem hisz az emberekben, egyelőre reflektálatlanul hagyva ellenérzéseket táplál irántuk, bízhatunk abban, hogy a továbbiakban kifejtésre kerülnek ennek a világképnek a hátterei, mert egy ilyen karakterpozícióból még a jellemfejlődés vagy saját megváltástörténet is óriási potenciálként jelen van, nem beszélve egy gigantikus és katartikus emberiség-megváltástörténetről. Elmondható tehát, hogy amennyire klisés egységekből indul ki a Showtime legújabb produkciója, épp olyan tudatosan is teszi ezt, hiszen ezekkel együtt tereket is nyit saját magának, ziccereket teremt a továbbiakra nézve. (Él-e majd ezekkel? Talán még jobbakat is teremt?)  

Persze efféle fiktív/alternatív történelemi vonalnál a szimbólumoknak is van relevanciájuk, például nem elhanyagolható, hogy a helyszín épp Los Angeles, amely a jelenkori befogadó számára egyértelműen nem csak földrajzi helyként működik, hanem egy jelentésként is – az amerikai álom és a tengerentúli társadalomnak, valamint annak „romlottságának” szimbólumaként artikulálható, mindez pedig csak még szuggesztívebbé teszi a tartalmat is.  

A LA-i rémtörténeteknek erénye az is, hogy nem éri be az „üres” kosztümös jelleggel, hangulati elemei nem vékonyítják el a mélyebb és valós tartalmakat, inkább együttműködve jönnek létre azzal a narratívában. Például rögtön több szempontból is betekintést kapunk magába a korba. Az eseményeket megismerhetjük egy bevándorló kisebbségi csoport aspektusából is az egyik központi karakteren, Tiagón keresztül (Daniel Zovatto), míg a módosabb közeg életvitelébe is ugyanúgy belecsöppenünk Dr. Peter Craft (Rory Kinnear) személye által: persze mindkét csoport esetén bőven találunk politikai cselekvéseket, indíttatásokat. Mindemellett pedig a városban az egyéb társadalmi rétegek közt is talán polgárháború van kialakulóban, amely feszültségről nem is tud mindenki, a felszín alatt mélyen rejtőznek ezek, hogy aztán még nagyobbat szóljanak majd az emberiség számára. A kisebbség esetén egyfajta szubkulturális identitásharcot rajzolnak nekünk az alkotók, a felsőbb társadalmi osztályból pedig globálisabb politikai cselekvést láthatunk. Mindez azt is jól ábrázolja, hogy a különféle szubjektív/szubkulturális, kisebbségi gondoktól is hemzsegő világ épp a számos saját jellegű probléma miatt nem tudja észrevenni egy nagyobb veszély jelenlétét és közeledtét – a náci ideológiáiét, valamint a második világháborúét –, azaz rámutat arra a napjainkban is aktuális problémára a sorozat, hogy a kormány/politikai vezetés számára (még ha nem is tudnak róla, nem is feltétlenül tudatosan történik ez, persze tudatosan is történhet) bármikor kapóra jön akármilyen szubkulturális kisebbségi konfliktus, ami a hétköznapi ember figyelmét eltereli egyéb baljóslatokról. Napjaink migrációs bonyodalmaiból nézve ez rendkívül releváns tematika (még ha fenn is áll annak a veszélye, hogy a túl sok aktualizáló gesztus megfelelési kényszert kreál a sorozat narratívájábó és emiatt az idő múlásával sajnos még unalmassá is válhat).  A kulturális színesség egyébként feszültségoldó elemként is működik a noir-jelleg mellett, a latin-amerikai önfeledt mulatságok, a tánc betoldása a cselekmény képletébe amellett, hogy enyhe szociografikus gesztus, bír egyfajta ellenpontozó szerepkörrel is a bűnügyi hangulattal szemben.

Előremutató és konfliktusos szemszögből is sokdimenziós tartalmat ígér, hogy a sorozat igyekszik kezdeni valamit a konkrét történelmi korral is, nem csak díszletként akarja felmutatni azt. Ami talán kissé negatív színezet, hogy a száraz ideológiai és társadalmi „harcok” végső soron kiszámíthatók is lehetnek majd, ezt pedig egyelőre nem ellensúlyozták a készítők kellően kíváncsiságfokozó krimiszállal vagy misztikummal, mert a bűnügy az első epizódban csak amolyan kötelezően felmutatott elem volt, míg a misztikum annyira nem is volt misztikum, mert túlságosan beleolvadt a valóságba a démontematika – félreértés ne essék, épp ez teszi hatásossá és „félelmetessé” ezt az erőt, hogy nem lóg ki a hétköznapi valóságból, nagyon is része tud annak lenni úgy, hogy az teljesen normálisnak tűnjön.

Mindemellett a fentiekből is kirajzolódhat, a sorozatban hatalmas potenciál van, rengeteg fordulatnak adhat teret, mi több már a pilot fináléja is döbbenetes, sokkoló drámát tartogat, az epizód záróképe pedig azáltal, hogy egy embert két – számára láthatatlan – természetfeletti lény szembenállása keretez (az előző kép a cikkben), nem csak eszmeileg, vizuálisan is nyomatékosító erővel bír arra nézve, hogy az emberi kiszolgáltatottság megjelenítése fő témája lehet a továbbiakra nézve is a LA-i rémtörténeteknek. Erősen javallott.

Képek: TMDb, IMDb