Sorozatajánló - A KLÓNOK HÁBORÚJA 7. évad (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-05-06 | Sós Áron Árpád

Elérkezett ez a nap is, végérvényesen befejeződött A klónok háborúja című sorozat és ezzel egy korszak is lezáródott (stílusosan május 4-én, a hivatalos Star Wars-napon). A sorozat hatalmas utat járt be, aminek végére megkerülhetetlen eleme lett a Star Wars univerzumának, az eredeti trilógia óta pedig mű ennyire még nem bővítette a messzi-messzi galaxist, mint A klónok háborúja.

A széria 2013-ban befejezetlen maradt és bár Filoni és csapata próbálták foltozgatni különböző platformok segítségével, igyekeztek valami lezárást adni az egésznek, de úgy igazán ez nem sikerült. Szerencsére a Disney és a Lucasfilm a Disney+ miatt és az egyre hangosabbá váló előzménytrilógia-rajongók miatt úgy döntöttek, berendelik a széria hetedik évadát, ami egyben A klónok háborúja sorozatának lezárása is lesz. Mindenki örült (köztük én is), de azért ott motoszkált a rajongókban a kérdés, hogy vajon méltó lezárást kap-e a sorozat, tekintve az elmúlt évek fiaskóit a Star Wars univerzuma körül. Elöljáróban csak annyit írnék, hogy ennél méltóbb búcsút nem is kaphatott volna. Na de, lássuk az utolsó évadot.

A szezon három nagyobb egységre volt bontva, melynek az első állomása a Bad Batch sztori Ark volt. Itt a hangsúly a klónokon volt, ez pedig így működött is, mivel Ahsoka-ék mellett a sorozat legfontosabb szereplői a címadó klónok, így teljes mértékben megértettem a készítők azon döntését, hogy az évad elején rajtuk van inkább a hangsúly. A Bad Batch csapata részről részre egyre jobb lett, és ezalatt a négy rész alatt a legkedveltebb klónjaim lettek, köszönhetően annak, hogy mindegyiknek saját, egyedi személyisége van (no, meg emlékezetes jeleneteket is kaptak). A sztori előrehaladtával Anakin is több térhez jutott, aminek köszönhetően még fájdalmasra sikeredett a későbbi átállása a Sötét Oldalra. Itt jegyezném meg, hogy Anakin karakteréhez a sorozat nagyon sokat tett hozzá, valljuk be, ha nincs A klónok háborúja, Anakinra még mindig egy nyafogós és hisztis tiniként emlékeznének sokan. Visszatérve az Ark-ra: jó volt bevezetőnek az egész, mivel segített a nézőnek visszarázódni a sorozat hangulatába, emellett a mondanivalója is bőven aktuálisra sikeredett (attól, hogy valaki más, mint mi, még nem selejt). 

A következő nagyobb sztoriegység Ahsoka köré fonódott, aki miután kilépett a Jedi Rendből, keresi a saját útját és önmagát. Ennek köszönhetően a frontvonalnak búcsút mondtunk, és inkább alámerültünk a galaxis alvilágába és a mindennapi emberek/űrlények mindennapjaiba. 
Bevallom őszintén ez az Ark annyira nem nyerte el a tetszésemet, mivel több helyen is úgy éreztem, hogy rezgett az a bizonyos léc. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy nagyobb eseményekre nem került sor az itteni történetben. Persze értem én a készítők szándékát, hogy szerették volna egy kicsit bemutatni az átlagpolgár szemszögéből a háborút, és hogy azok hogyan is élik meg az egészet, meg hogy Ahsoka személyiségére ezek a tényezők hogyan hatnak. Ugyanakkor több esetben az az érzés fogott el, hogy fillér (töltelék) részeket nézek, ami egy 20-22 részes évadnál nem gond, de egy 12 részes lezáró évadnál már igen. A helyzetet Trace karaktere se javította, aki a túltolt naivitásával a legidegesítőbb Star Wars-karakter címére joggal pályázhatna, néha azért imádkoztam, hogy egy arra tévedt Rancor felfalja. Ám ezek ellenére voltak bőven olyan elemei az Ahsoka Arc-nak is, amelyek felhúzták a látottakat, ilyen volt például Maul felvezetése, vagy az, hogy a társadalom miért vesztette el a hitét a Jedikben. 

Az utolsó Ark a híres Siege of Mandalore köré volt felhúzva, valamint a Sithek bosszújának megrázó eseményeire. Minden rajongó ezeket az eseményeket várta a legjobban, és nem véletlenül. Filoni és csapata a The Clone Wars Legacy művein keresztül nem kicsit bepromózták a Siege of Mandalore-t, emellett az évad marketingjében is azt ígérték nekünk, hogy az egész Sagát összefogó történést látunk majd. A készítők pedig betartották, amit ígértek: a Mandalore ostroma az egész széria legjobb történetét szállította, de megmerem kockáztatni, hogy a Star Wars-univerzum egyik legjobb sztoriját sikerült összeraknia Dave Filoninak. Egyszerűen minden a helyén volt, a karakterek (Maul ismételten lopta a showt), a látvány, a zene, kellően intenzív volt a csata, míg a történet végtelenül drámaira sikeredett. Emellett pedig Filoni és csapata mesteri módon fűzték egybe a sorozat történéseit A Sith-ek bosszúja című film eseményeivel, ezáltal az egész olyannak érződött, mintha egy bővített változatot néznénk a filmből (arról nem beszélve, hogy mennyi kikacsintás volt egyéb Star Wars-művekre, pl. Rebels). Ennek köszönhetően az emberben az elejétől fogva ott motoszkált a félelem, hogy vajon a hírhedt 66-os parancs, mikor is fog bekövetkezni. Amikor pedig megtörtént, akkor bizony nem lehetett okunk a panaszkodásra. A filmben is az egyik legmeghatóbb jelenetsor lett a 66-os parancs kiadása és végrehajtása, de itt a készítők azáltal, hogy nagyon személyesre és kamaradráma szerűre vették az egészet, sikerült elérniük, hogy még drámaibb és még meghatóbb legyen.

Mielőtt azonban rátérnék a széria végére, szeretnék szót ejteni a sorozat látványáról és zenéjéről. Filoni és csapata semmin sem spóroltak, az ILM pedig igazán kitett magáért a látvány terén. 
Minden egyes karakter brutál módon nézett ki a hetedik évadban, de külön kiemelném Ahsoka, Maul és a klónok kinézetét, akik simán megállnák a helyüket egy filmbeli CGI karakter mellett. Emellett a hátterek és a bolygók kidolgozottsága is pazarra sikeredett, arról nem beszélve, hogy Ahsoka és Maul párbajánál a Motion Capture technológiát alkalmazták, aminek köszönhetően a széria leglátványosabb és legszebb párbaját sikerült a készítőknek prezentálni.

Számomra innentől kezdve ez lesz az alap a jövőbeli animációs sorozatoknál, de a következő Star Wars-sorozatnál biztosan. Kevin Kiner zeneszerző pedig ismételten kitett magáért, nagyon szépen kiegészítette a saját szerzeményeivel Williams taktusait, emellett a baljóslatú és komor dallamok segítségével a 66-os parancs még ütősebbre sikeredett, sok esetben már csak a zene megadta a hangulatát az adott résznek. 

És akkor a sorozat zárása: megmondom őszintén volt egy kis hiányérzetem az elején, hogy nem látunk montázsokat a galaxisról, de után a rájöttem, hogy egy ilyen húzás nem illett volna ehhez a befejezéshez. Maga az utolsó rész nagyon gyönyörűre és személyre sikeredett arról nem is beszélve, hogy mennyire szívszorító volt egész. Az utolsó jelenetsor pedig az egész Star Wars-univerzum legmeghatóbb és legdrámaibb pillanata, amely szavak nélkül rengeteg mindenről beszél és szól, köszönhetően a zenének és a megannyi szimbolikának. Annál a bizonyos sisaknál véget ért végérvényesen egy korszak…

Végezetül csak annyit szeretnék írni, hogy Dave Filoni-nak, a stábnak, no, meg persze Lucasnak köszönöm, hogy lehetővé tették ezt a fantasztikus utazást számomra és a rajongók számára, és hogy ennyire mélyen megismerhettük a messzi-messzi galaxist. 

Az Erő legyen mindenkivel!