Sorozatajánló - IRON FIST (2017) első évad.

Házimozi ajánló | 2017-05-09 | Niwrok

A nemrég nézett Daredevil meghozta a kedvem a Netflix-Marvel együttműködés további darabjaihoz, de mert Mattnek kijárt egy kis pihenő, a Jessica Jones-ból még nincs folytatás, Luke Cage-t pedig egy kicsit érlelni gondoltam, így maradt a The Defenders "vonósnégyesének" utolsó tagja, az Iron Fist.

Amikor a Rand Enterprises irodaházába egy mezítlábas, hajléktalanforma fickó érkezik, és bejelenti a recepción, hogy az igazgatóval jött beszélni, aligha lehet csodálni, hogy a biztonságiakkal dobatják ki az utcára. Még akkor sem talál megértő fülekre és a várt lelkes fogadtatásra, amikor elmondja, hogy ő Danny Rand, vagyis a céget alapító üzletember-páros egyikének fia és egyetlen örököse... sőt, már ezzel is szálka lesz egyesek szemében. Mindenki úgy tudja ugyanis, hogy Danny is odaveszett abban a repülőszerencsétlenségben, amiben a szülei meghaltak, amikor egy üzleti úton lezuhant a gépük a Himalája zord vidékén, és az, hogy 15 évvel később felbukkan, igencsak kényes helyzetbe hozza a másik cégtárs utódait, Ward és Joy Meachum-ot, akik jelenleg a céget vezetik. Joy még talán hajlana is arra, hogy elhiggye, Danny tényleg él, Wardnak azonban esze ágában sincs osztozni gyerekkori barátjával, így szeretne így vagy úgy, de mielőbb megszabadulni tőle. Csak hát Danny sem az a tizenéves nyápic már, az eltelt idő alatt szerzett némi tudást a túléléshez. Merthogy a fagyos roncsok között fekvő, sebesült fiút annak idején egy titkos himalájai harcos szerzetesrend tagjai találták meg, fogadták be maguk közé, az évek alatt megosztva vele a tudásukat is. Danny pedig olyan tehetséges tanítványnak bizonyult, hogy a kung-fu művészetének és a buddhista filozófia megtanulása mellett különleges technikákat is elsajátított, olyat is, amivel képessé vált a chi-jét koncentrálni az ütéseiben és a rúgásaiban, melyet egyetlen cél szolgálatába kell állítania: hogy legyőzze az ősi, misztikus háttérhatalmat, amit mindenki csak úgy ismer, a Kéz.

Ha a fenti szöveg kicsit gagyinak tűnik, az talán nem csak az én hibám. Én igyekeztem az alapsztoriból kihozni a legtöbbet, de nincs mit tenni akkor, ha az írók nem csináltak mást, mint az összes lehetséges kung-fus, "B" kategóriás bunyós filmes klisét egybeborították (az olyan gyöngyszemeket, mint az illegális utcai verekedések és a féltékeny társ-tanítvány felbukkanása még hanyagoltam is), lett belőlük egy akkora hegy, mint a Himalája, és addig gyurmázták azokat, míg Danny Rand lett belőle. Vele meg egyszerűen az van, hogy kezdetben még aranyos, ahogy gyermeki naivitással keresi azt, ami ismerős számára, és szerzetesi értetlenséggel fogadja mindazt az elutasítást, amit ennek keretében kap, hiszen ez a fajta környezet idegen számára... de gyorsan unalmassá, irritálóvá, végül abszurdan nevetségessé válik az, hogy tényleg azt hiszi, redvásan és szakadtan is mindenkinek a keblére kéne ölelnie (mindezt úgy, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan jutott el így egyáltalán Manhattanig... a Himalájából... és főleg Marokkón keresztül??), később pedig azt, hogy a buddhizmus megfelelő alap egy olyan cégbirodalom megreformálásához, mint a Rand. A pszichiátriás "kiruccanástól" például a falra másztam, annyira érdektelen és unalmas az a "nyomozás", amit annak kiderítésére folytatnak, hogy Danny tényleg Danny-e. Lehet, hogy Danny itt a hazatért hős kis árva a sárgán világító öklével, aki olyan, mint egy kerge tini, akinek közben mindenről valami évezredes bölcselet jut eszébe, és mesél hosszan úgy K'un-Lun misztikus világáról, mintha magától értedődő lenne, hogy azt mindenki ismeri (miközben a néző is inkább csak gagyi green-box bevágásokat lát belőle, ahogy Danny meditál a hegyen)... de ugyanezt nagyjából Po is tudja a Kung Fu Pandából, aztán mégsem az jut eszembe róla, hogy egy irritáló, tudálékos kis "pötsch"... legalábbis már nem  :) ... 

Amíg a Jessica Jonest egy kicsit feljavították, a Daredevilt pedig remekül kiegészítették a kiváló mellékszereplők, az Iron Fist még bennük is elbotlott. Mert bár akadnak jobbak, nincs igazán olyan összetettség vagy meglepetés bennük, mint a többiek sleppjében voltak (kétszer sikerült meglepődnöm az egész évad alatt). Ward szétforgácsolódása az apja "árnyékában", drogfüggőséggé fokozódó gyógyszerfüggősége, majd a haluzásai, vagy Joy egyensúlyozása az "emberarcú" cégvezető szerepében még nem is lenne rossz, ahogy Coleen karaktere is hordoz magában érdekes kihívásokat. De amikor viszonyításképpen felbukkannak pár rész vagy jelenet erejéig olyan vendégszereplők, mint Madame Gao (mondjuk ezúttal szívesebben hívtam magamban Ripacs Gaonak), Claire (ő lenne Rosario Dawson) vagy Hogarth (őt Carrie-Ann Moss játssza), akkor az ittenieknek egyszerűen nincs máshol helyük, csak a "futottak még" kategóriában. Már csak azért is, mert a "beugrósok", ahogy eddig, ügyesen megteremtik a kapcsolatot a szériák között már azelőtt, hogy a főhősök találkoznának... bár attól már egy kicsit herótom van, hogy Claire az egyetlen egészségügyis a környéken. És akkor jön a kérdés, hogy mit lehet egyáltalán kezdeni egy olyan sorozattal, aminek a legjobb szereplői nem ehhez a sorozathoz tartoznak...

És sajnos ugyanez igaz a színészekre, a hangulatra és a látványvilágra is. A Danny Randet alakító Finn Jonesnak azt még el tudtam volna nézni, hogy az átvezetőkben bágyadtan tolja el az üres szövegeket, ahogy azt is, hogy egy maszk jótékony takarása nélkül (ami azért óriási segítség volt a Daredevil stábjának) bizony neki kellett megtanulni a verekedések koreográfiáját, amennyire tudta, így azok sokszor éppen ilyen bágyadtak, agyonvágottak és erőtlenek lettek... de legalább ha már erőltetik a formagyakorlatokat, abban vitt volna a gyerek némi dinamikát és erőt, az ég szerelmére! Miközben ő lenne a kung-fu félistene, Jessica Henwick (ő a kötelező romantikus szál és a harcostárs 2-in-1 Coleen) bármelyik jelenete kenterbe veri, némelyik meg annyira béna, hogy csodálkoztam, a kis lajhár nem aludt el a kamera előtt. És hiába a többször is Danny-nek szegezett kérdés arról, hogy ha ő Iron Fist, K'un Lun védelmezője, akkor miért nem K'un Lunt védelmezi a manhattani luxuskiruccanás helyett, vagy ha bejön a képbe a mások életéről döntés morális dilemmája, ha erre a csávó egyetlen reakciója a megszeppenés, mintha anyu megszidta volna, mert eltörte a kedvenc vázáját. A Meachum-testvérek esetében egy fokkal jobb a helyzet. Jessica Stoupon legalább látszottak azok a kétségek, amit a két balfék mellett nap mint nap megélt, nem egyszer egyedüliként maradva a Rand kormányrúdja mellett, amíg a tesó és Danny a magánügyeiket intézik, de ha a "beugrósokat" nem számítom, akkor hitelességben és kihívásban messze Tom Pelphrey teljesített az élen Wardként. A fickó a Banshee-beli alakításával egy életre beírta magát a fejembe, és legalább benne nem kellett csalódnom itt sem (na jó, talán egyszer-kétszer)... sőt, külön örültem, hogy abból a sorozatból nem csak ő került be az Iron Fist stábjába, hanem Hoon Lee is, igaz, csak egy-két percre. A látványvilágról és a hangulatról pedig (mert hát Manhattant filmezni nem kunszt) azt a nevetségesen olcsó megoldást kell kiemelnem, amikor megpróbáltak egy lepukkant, romos kikötői raktárat kínai helyszínnek eladni, ami (a 8. rész ezen szakasza) annyira szánalmasan röhejes, részeges kung-fu mesterestől, koldusostól (ne már, hogy kilométerekre bármilyen lejmolható embertől csak azért odaültetnek egy koldust az írók, hogy Danny-éknek legyen kitől megkérdezni, hol dekkolnak a triádosok  :( !!!), hogy annál még a Youtube-on is láttam jobb rajongói kisfilmeket... De szorosan a nyomában ott van az a Mortal Kombatra hajazó kínlódás az építési állvánnyal meg a wannabe Fekete Özveggyel a szakadt takarófóliák között, amikor is Danny-nek először kéne bizonyítania Iron Fistként.

Mindkettőnk szerencséje, hogy olyan időben néztem az Iron Fistet, amikor amúgy sem volt nagyon agykapacitásom másra, így amin máskor felcsesztem volna magam, azt most inkább kiröhögtem. Így a sok "vidám" perccel egy közepes akciósorozatnak elment, máskülönben én is jobban koncentráltam volna a chi-met, és egy acélos köpés formájában be is terítettem volna vele a Netflix eddigi egyik leggyengébb próbálkozását. Azt mondanám a legnagyobb előnyének -és talán ebből is kiderül, mennyire vézna is lett ez a "kung-fu félisten"-, hogy az eddigi Bosszúállókos-szuperhősös hangulatba behozta egy kicsit a Doctor Strange féle mágiát és misztikumot is.