A gyávaság határán - A HIDDEN LIFE (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2020-05-08 | Vászláv

Kevés rendező tud olyan szépen és tartalmasan mesélni az emberi lélek utazásáról, mint Terrence Malick. Az amerikai direktor képes minimalista eszközökkel iszonyatosan mély mondanivalót átadni. Nem csoda hát, hogy a 2000-es évek elejére, csupán három mozival a háta mögött már kultuszrendezőnek számított. Az elmúlt évtizedben azonban mintha ő maga is bolyongana, csak úgy, mint hősei.

A csodálatosan sikerült Az élet fája (2011) után elkészítette, jobb híján csak városi trilógiaként emlegetett műveit, melyek bár filmenként különálló egészet alkotnak, mégis érezhetően egy egységként fogta fel őket Malick. Sajnos ez a projektje már közel sem sikerült annyira fényesen, sem a nézők, sem pedig szakmai oldalról, mint azt megelőző mozijai, így pedig vissza is tért karrierje legnagyobb sikeréhez, a világégéshez. Nem titok, hogy nekem Az őrület határán a háborús mozik csúcsa. Így amikor meghallottam, hogy az A Hidden Life-fal Malick megint ebben a témában alkot és végre hagyja a francba – fenébe – (az egyébként szerethető) kísérleti mozijait, már fel is készültem az év filmjére.

A cselekmény az osztrák Alpokban játszódik az 1940-es években. Franz egy kisebb közösségben él a hátországban, ahol egyszerű gazdaként csupán annyi a dolga, hogy fronton harcoló bajtársait ellássa élelemmel. Mikor azonban már őket is mozgósítani akarják, hősünk alapjaiban vonja kétségbe a háború természetét és a fanatizmus szükségességét. Eszméire azonban nincsen a világ felkészülve, így hamarosan kitaszítottá, falujának pedig páriájává válik.

Az alapanyag látszólag tökéletes Malick számára, aki mindig is imádta műveiben végleteken keresztül ábrázolni szimbolikáját. Ezúttal is igyekszik párhuzamba állítani a természet minden szépségét, a letisztult, sematizált ember alkotta világ börtönszerű kereteivel. Persze ezúttal börtönt nem csak képletesen látunk.   

Franz közel háromórás agóniája során megfordul számos helyen, legyen az faluja, kiképzőtábor vagy éppen a hűvös. Ám valami sehol sem változik, mindenhol megvetés falaiba ütközik. A cselekmény, amint az érzékelhető, jóval lineárisabb, mint a direktor bármely munkája a 2005-ös Az új világ óta. Ennek ellenére érzékelhető rajta az a fajta művészfilmes szárnyalás, amely Malick védjegyévé vált. Bár ezúttal állandó operatőrét, a háromszoros Oscar-díjas Emmanuel Lubezkit nem hozta magával, Jörg Widmer munkáján alig érzékelhető különbség. Képei tökéletesen illeszkednek hősünk gondolatainak folyásához. Ugyanez elmondható James Newton Howard zenéjéről is, mely szépen idomul, ha úgy tetszik, alárendelődik Malick akaratának, ezzel teremtve tökéletes összhangot rendezés, kép és hang közt.

Rettenetesen szimpatikus lépés volt, hogy az autentikusság fokozása érdekében szinte csak német anyanyelvű, vagy szláv színészek szerepelnek a filmben. Annak ismeretében, hogy a legnagyobb sztárok egymás torkát harapják át, csakhogy Malick-kal dolgozhassanak, kifejezetten erősíti azt az érzetet, hogy az A Hidden Life egy szerelemprojekt, melynek lényege nem a minél nagyobb hírverés, hanem a létezés maga. Persze aktorok terén így sem kell szégyenkeznie a mozinak. A főszerepet az a August Diehl kapta, aki emlékezeteset alakított a Becstelen Brigantyk náci tisztjeként és akit remélhetőleg fantasztikus játéka után nagyobb szerepekkel is jutalmazni fog az Álomgyár. De feltűnik a tavaly elhunyt Bruno Ganz, illetve Michael Nyqvist, aki 2017-ben távozott az élők sorából. A film vágása egyébként több mint három évet vett igénybe, ismerve a direktor munkafolyamatát, ez egyáltalán nem nagy szám.

Remek alakítások, fantasztikus operatőri munka, szép zenei aláfestés és a Malicktól megszokott, stílusos rendezést csodálhatjuk három órán keresztül, ami még sosem esett nehezünkre.

Ezért is olyan fájó kimondani, hogy az A Hidden Life minden pozitívuma ellenére nem lett kiemelkedően jó film. Terrence Malick azért is hatalmas rendező, mert a még látszólag céltalanabb filmjei mögött is van tartalom. Ám ezen mozija sajnos fájóan üres. Egy sokszor bemutatott kor, sokszor látott emberi drámája ez az alkotás, amely látszólag mélyrehatóan próbál mesélni, de nincs új a nap alatt sajnos.

Így pedig hiába a fantasztikus stílus, ha az nem bír valós mondanivalóval. Arról nem is beszélve, hogy Franz karaktere sem feltétlenül egy pozitív hős. Sokkal inkább érződik egy gyáva ember menekülésének, semmint egy idealista küzdelmének. Ezt csak tovább erősíti, hogy nem egyszer lett volna lehetősége rá, hogy ilyen-olyan módon (pl. orvosként) segítse nemzetét a háborúban, de ő kategorikusan elutasít minden szerepvállalást.

Persze úgy is tűnhet, a hitleri elvekkel való egyet nem értése vagy a pacifistává vált szellemisége áll a háttérben, ám a cselekmény közben többször nagyon sántít a dolog. Mindez odáig vezet, hogy a nézőt egyre hidegebben hagyja a főszereplő sorsa, ami egy háromórás mozi esetében idővel egyet jelent az unalommal.

Sajnos Malick minimalista eszközei összerázva ezzel a csöppnyi cselekménnyel egészen kiábrándító végeredménnyel bírnak.

Az A Hidden Life egyébként kifejezetten pozitív kritikákat és nézői visszajelzéseket kapott, mellyel Malicket közel 10 év után újra elismerték. Ennek mindenképpen örülök, hiszen így lassacskán visszakerül Hollywood élvonalas rendezői közé, ahova mindig is tartozott.

Talán a túlzott elvárásaim miatt, de rettenetesen csalódott vagyok. Ennek ellenére nyugodtan lehet tenni egy próbát a filmmel, mert még így is bőven megüti egy egyszernézős mozi színvonalát, de sajnos ennél több nincs benne. Akárcsak Franz, az élettörténete sem tud túlmutatni önmagán, így pedig A Hidden Life megmarad egy gyönyörű buroknak, amire korunk egyik legnagyszerűbb rendezője pazarolta tehetségét és idejét. Lehet jobb lett volna, ha tényleg rejtve marad ez az élet.

Képek: TMDb

A film Mafab oldala.