Jazzben az élet - THE EDDY (2020) évadkritika

Házimozi ajánló | 2020-05-18 | Gulyás Dominik

Párizs, szűk sikátorok, diszfunkcionális emberi kapcsolatok és jazz! Rengeteg jazz! Röviden így tudnám jellemezni a Netflix 2020 májusában bemutatott sorozatát.

Kezdjük talán egy olyan dologgal, ami a leginkább felűnő lehet a legtöbb filmrajongó számára. A sorozaton az a Damien Chazelle is dolgozott, akinek olyan modern klasszikusokat köszönhetünk, mint a Whiplash és a Kaliforniai álom. Kezdetben azt hittem, hogy ez teljes egészében az ő projektje, hiszen a fontos stíluselemek mind jelen vannak. A hosszú, egysnittes beállítások, az arcközeli felvételek használata és a zene a történet legfontosabb mozgatórúgójaként. Mégis, ha tovább folytatjuk a sorozatot, rájövünk, hogy az első két epizód megrendezésén kívül, más nem nagyon kötődik az ő nevéhez. A sorozat szellemi atyja ugyanis az a Jack Thorne (This is England), akinek már van tapasztalata televíziós körökben.

A The Eddy annak a párizsi jazz klubnak a neve, ahol egy szívvel és lélekkel zenélő banda próbál megélhetést szerezni. Ennek a klubnak a vezetője a zenétől eltávolodott, ex-New York-i muzsikus Elliot Udo, aki a nagy lehetőségre készülve szervezi meg a banda legelső albumának felvételét. Azonban a problémák sorozata csak ekkor kezdődik. Partnerét, a mindig életvidám Faridot meggyilkolják a klub előtt, így mind a rendőrség, mind az alvilág megfigyelés alatt tartja a helyiséget. Mindezek mellett a zűrzavar közepén jelenik meg lánya is, így a családi problémákat is kezelnie kell, miközben próbálja megvédeni őt a kellemetlen helyzettől.

Bár struktúrájában inkább ahhoz hasonlít, de nem beszélhetünk minisorozatról. Sem a készítők, sem a szolgáltató nem erősítette meg az esetleges folytatás lehetőségét, ugyanakkor azt sem, hogy ez csak egyévados történet lett volna. Így jelenleg kezeljük úgy, mint egy évadot, aminek még lehet folytatása.

Mindenképp érdekes lesz erről a sorozatról beszámolót írni, hiszen ugyanúgy tudnék beszélni az erényeiről, mint a hátrányairól. Röviden talán annyit el lehet mondani, hogy én tudom ajánlani azoknak, akik egy egyszerű, de nem túl limonádés alkotásra vágynak, de azokat is megtudom érteni, akik az első két epizód után félbehagyják. Őszintén szólva, még én is emésztgetem magamban, hogy tetszett-e a The Eddy vagy sem. De előtte térjünk rá a pozitívumokra.

A 8 epizódos sorozat felfogható egy könnyed antológiának is, aminek minden epizódja a banda egy tagjára fókuszál. Erre utal az epizódok címe is, ami az éppen aktuális szereplőnek a neve. Az ő egy napjuk áll a középpontban, miközben a háttérben folyamatosan halad előre a fő történet, a jazz klub körüli bűntény felgöngyölítése. Ezzel, bár a cselekmény sok helyen lassú, de mélyebb betekintést kapunk a szereplők magánéletébe. Kinek és mit jelent a klub, milyen kapcsolatai vannak a többiekkel és milyen magánéleti problémáktól szenvednek. Ettől még közelebb érezzük magunkat hozzájuk és még jobban átérezzük a végén, hogy miért működnek együtt egy csapatként. A bő időkezelés miatt lehetett egyfajta katarzist is érezni a végén a nagy finálénál, amit most nem árulnék el.

Nem kell nagy megfejtéseket várni. Egyszerű embereket látunk, egyszerű problémákkal. Mégis a rendezés van annyira profi, hogy el tudja hitetni, hogy ez számukra igen is nagy jelentőséggel bír. Számukra a zene nem csak kifejezési eszköz, hanem összekötő kapocs. Nem véletlen, hogy Chazelle rendezte az első két epizódot, hiszen kikövezte a megfelelő utat, ahogyan ezt a történetet lehet kezelni. A sok utcai beszélgetés és a kézi kamera intim használata pedig nekem sokszor a francia újhullám szokásait juttatta eszembe. Persze ez részemről túlzott általánosítás lehet, de rengeteg apró történet megbújik a sorok mögött, amiket nem elmondanak, hanem megmutatnak. Egy rendezés pedig akkor kompakt, ha szavak nélkül tudnak karakterutakat bemutatni.

Viszont a pozitív dolgok mellett szót kell ejteni a kevésbé sikerültebb dolgokról is. Ez pedig sajnos a forgatókönyv. Tekintve, hogy az antologikus jelleg sokat segített a fináléban, pont annyira hátráltatta a többi epizódot is. A fő történetet képező bűnügyi rész például nagyon bő lére volt eresztve az évadban. Igen lassan indult be, nagyon keveset foglalkoztak vele és a végére le sem zárták rendesen. Ezért is van bennem még egy kis remény, hogy akarnak folytatást, viszont azt meg nem biztos, hogy szeretnénk.

Bármennyire is jó a rendezés, ez a 8 epizód nagyon soknak érződött. Az események nagy része igen csak túl lett húzva, ahhoz képest, hogy csak a bandatagok mindennapjait követhettük figyelemmel és nem éppen a legizgalmasabb részek kerültek bemutatásra. Én például hihetetlenül nem bírtam a Julie-szálat, még akkor sem, mikor már a karakter is pozitív irányba kezdett fejlődni. Ennek oka az, hogy nagyrészt sablonos karaktereket és sablonos fordulatokat kaptunk. Van itt tinidráma, minimálbérért dolgozó munkások és a tipikus választás a jól menő nagy cég vagy a kisebb, de barátságosabb klub között. Aki pedig már látott ehhez hasonló filmeket, az tudja, hogy mire számítson.

Elsősorban nem az alapkoncepcióval volt baj, sokkal inkább, annak egyszerűségével. Ez persze nem azt jelenti, hogy a The Eddy egy rossz sorozat lenne, mert nem az. Csak egy egyszerű limonádé, ami a kelleténél kicsit túlfacsartak. Meg lehet nézni? Igen. Maradandó élményt fog nyújtani? Nem. De, aki ezzel tisztában van, azt nem éri váratlan fordulat. Egy biztos. Ha Chazelle jobban besegített volna az alkotói folyamatba, lehet egy emlékezetesebb sorozatot kaptunk volna.

Kiemelt kép

További képek

A sorozat Mafab oldala