Művész az embertelenségben – A ZONGORISTA (2002) kritika

Házimozi ajánló | 2020-06-07 | Szombati Zoli

Ma egy viszonylag megosztó filmdráma kerül sorra a kiváló rendező, Roman Polanski életművéből. Ezért a holokausztfilmért kapta az Oscar-díját is, azon persze lehetne vitatkozni, hogy mennyire volt megérdemelt (volt jobbja a múltban, ez nem vitás). Mindenesetre én azon a véleményen vagyok, hogy A zongorista - néhány kisebb hibájától eltekintve - egy egészen jó film. Hajlamosak lehetünk ezt az alkotást a közel tíz évvel korábban premierre került Schindler listája című Spielberg-drámához mérni. Egyébként van a két mű között - nem is egy - lényegesebb, ám jellegében inkább csak közvetettnek nevezhető kapcsolódási pont, persze nem a fő témára gondolok, hiszen mindkettő a holokausztról szól és Lengyelországban játszódik. Eredetileg a Schindler rendezését Spielberg többek között felajánlotta Polanskinak is. A Párizsban született, zsidó származású lengyel direktor azonban nem vállalta azzal az indokkal, hogy túlságosan traumatizált hozzá, és túl közelről érintett ahhoz, hogy a szükséges rendezői távolságtartással kezelje. (A felkérést azután utasította vissza, hogy felkereste az egykori krakkói gettó helyszíneit). Közismert ugyanis, hogy gyerekként éppen a krakkói gettóból tudott megszökni, miközben az anyját Auschwitzban gyilkolták meg a nácik, az apja pedig épphogy túlélte Mauthausent. Az ezredfordulón viszont annyira megtetszett neki a lengyel zongoraművész, Wladyslaw Szpilman autobiografikus műve, hogy mégis belevágott. A cselekmény helyszíne ennek megfelelően nem Krakkó, hanem a varsói gettó lett, így a rendező évtizedek elteltével tért vissza Lengyelországba forgatni. Roman Polanski teljes életműve gyakorlatilag drámák sorozata, ha a thrillereket, neo-noir filmeket és a pszicho-horrorokat is ide soroljuk be. Elég jól megfigyelhetőek a korszakai: kezdetben a thriller és a horror volt a legjellemzőbb (emblematikus példa a Rosemary gyermeke), majd a '70-es években a neo-noir következett és ennek megfelelően a krimi (Kínai negyed), aztán a '90-es évektől jelentek meg a vegytiszta drámák, egészen a mai napig (jó példa erre A halál és a lányka). A jelentős korszakán érzékelhetően túl van, kifejezetten idős is már, a 2000-es évek legjobbja tőle jó eséllyel pont A zongorista, bár az a mennyiségű díj, amit megkapott érte kissé túlzónak érezhető (elvitte a Cannes-i Arany Pálmát is, ami imponáló, és a rendezői Oscart egyaránt).

(F)

A másik fő díjazott Adrien Brody lett Szpilman szerepében, akinek valóban voltak remek alakítással fémjelzett jelenetei, és sokat tett a szükséges felkészülés érdekében. Közel tizenöt kilót fogyott és állítólag a házát, kocsiját is eladta, így próbálva átélni a személyes veszteség érzetét. Mindezek mellett megtanult zongorázni is, a közeliekben ő játszik. Érdekesség, hogy a New Yorkban született színész anyai ágon magyar származású: anyja Budapesten született művész, apai ágon pedig zsidó családi gyökerekkel rendelkezik. Furcsa módon úgy került a filmbe, hogy Polanski a közel ezerötszáz fős meghallgatás után sem tudott dönteni a főszerepet játszó színész személyét illetően, és külön felkereste Brody-t. Feltétlenül ki kell emelni a legjelentősebb karakterszerepben feltűnő és egészen kiváló alakítást nyújtó Thomas Kretschmann nevét, Wilm Hosenfeld német tiszt szerepében. Ha német katonát kell Hollywoodban játszani, akkor általában őt hívják, számtalan példát lehetne sorolni. (Kretschmann egyébként az egykori NDK-ban született). A Szpilman-család tagjait és az egyéb karaktereket megszemélyesítő színészeket Polanski azon szempont mentén választotta ki tudatosan, hogy a nagyközönség számára jobbára ismeretlenek legyenek. A zömük angol színész, míg egy részük lengyel, azt kell mondjam remek alakítást tudtak nyújtani mindannyian. A történetről: Wladyslaw Szpilman zongoraművész, aki a lengyel rádió élő adásában játszik Varsóban. Időközben Lengyelország náci megszállásával kezdetét veszi a II. világháború 1939. szeptemberében, és a zsidó származású zongorista a családjával együtt egyre nehezebb helyzetbe kerül. Végig kell menniük a kirekesztés és az elkülönítés egymást követő stációin, a sárga csillag kötelező viselésétől kezdve a mindennapos veszélyhelyzeteken át a varsói gettóba történő 1940-es bevonulásig. Bár az egyre inkább elhatalmasodó káosz közepette a mindennapi megélhetés extrém mértékben válik nehézzé, a családnak mégis sikerül egy ideig együtt maradnia. Azonban eljön a gettó felszámolásának napja, Szpilmannak nagy szerencsével sikerül megúsznia, hogy a haláltáborokba tartó vagonok egyikébe kerüljön. Családját viszont elhurcolják, ő pedig az ottmaradtakkal munkásként tengődik a nácik felügyelete alatt. Mivel random kivégzések zajlanak, így bármelyik nap egyben az utolsó is lehet az életében. Baráti segítséggel sikerül kieszközölnie, hogy visszajusson a városba, a falakon kívülre, ahol csak a bujkálás veszélyes lehetősége marad, ráadásul a zsidóknak segítő lengyeleket a nácik kollaboráció vádjával statáriálisan kivégzik...

(F)

A történeti szál tehát a II. világháború kitörésétől annak végéig datálható, azaz 1939-1945 Varsója van bemutatva a központi karakter ekkori életszakaszainak tükrében. Polanskira eleve jellemző az a fajta szemléletmód, hogy a főszereplő szemszögéből láttassa meg az eseményeket, így vonva be a nézőt a közvetlenebb és átélhetőbb élménybe, ennek megfelelően Szpilman karaktere gyakorlatilag az összes jelenetben szerepel. A film nem túl koherens dramaturgiai stílusa is teljesen más, mint Spielberg mesterművéé, és ahhoz képest valóban tűnhet unalmasabbnak (ez szokott lenni a legfőbb kritika a filmmel kapcsolatban). Olvastam interjút a rendezővel, aki elmondta, hogy ez a fajta megközelítés az egyre nagyobb sivárság és az életlehetőségek drámai mérvű kiüresedésének érzetét megcélzó tudatos rendezői koncepció volt részéről, ráadásul Szpilman is nagyon közérthetően és egyszerű módon írja le a regényben a történetét, tartózkodva minden hatásvadászattól. Nos ez a filmre már nem mindig mondható el, némi felesleges pátosz a sokkolóan drámai képkockák mögött itt-ott ugyanis megfigyelhető, de a téma nehézségéhez mérten egyáltalán nem éreztem, hogy Polanski tudatosan visszaélne vele. A rendező felmutatott zsidó gyarlóságot és német (nem is akármilyen) erényt egyaránt a történetben, mely tehát egy értelmiségi polgár hányatott sorsát és megpróbáltatásait követi nyomon. A nagy formátumú zongorista, mint vérbeli művész kissé "elvarázsoltan" él a világban, ennélfogva igazi háborús hőssé nem válhat (mindezt ő is jól érzi), ám méltósággal, és nagy adag szerencsével üldözöttként is túlélhet. Központi szerepet kap a narratívában a másik ember iránt nyújtott segítség ábrázolása, bármennyire is kaotikus és veszedelmes idők járjanak is. A film így népcsoportok felett álló alapvető és egyetemes humanista értékeket idéz meg, miközben az embert láttatja meg a zsidó zongoristában, a német tisztben, s a lengyel polgárban egyaránt. Hasonlóan az 1993-as holokausztdrámához, Polanski tablókép-szerű filmjének is megvannak a maga hangsúlyos és kifejezetten erős jelenetei, ha nem is akkora számban. Felhívnám a figyelmet a színészi játék minőségére, mely ezúttal is meglehetősen erős. A mű legnagyobb erénye természetesen az a bizonyos csúcsponti jelenet, ami miatt mindenképpen látni kell ezt a filmet, sőt filmrajongók számára egyszerűen kihagyhatatlan. Ilyen fokú és minőségű katarzis ugyanis nagyon ritkán élhető át, fantasztikusan nagy jelenet, amelyben szerencsére benne foglaltatik Polanski minden zsenialitása (a magasnak mondható értékelésem jelentékeny részben ennek tulajdonítható). A hangszeres szóló szép példázata annak, hogy milyen hatalmas ereje van a zenének, mely - a filmművészethez hasonlatosan - képes közvetlenül az ember lelkével kommunikálni, miközben Polanski Chopin géniusza előtt is egyszersmind tiszteleg.

(F)

A rendező főképpen helyi stábbal forgatott, elsősorban Lengyelországban, de Németország is jelentős lokációként szerepelt. A fényképezést illetően a színekkel teltebb kezdeti jelenetektől a film végéig egyre inkább a szürkésebb árnyalatok dominanciájáig jut el a képi megjelenítés, mely Pawel Edelman operatőr ötletének köszönhető. A varsói forgatási helyszín magától értetődő kellett legyen. Az on location típusú helyszínek nagyon izgalmasak, egy részük ma is aránylag hasonló állapotában fellelhető, de a modernizáció sajnos nagyon elkezdte megváltoztatni ezeket is, így addig érdemes felkeresni az érdeklődők számára, amíg még lehet. Elsősorban a Visztula mentén elterülő Praga nevű negyedben forgattak, néhány példát emelnék ki: a nyitójelenetbeli rádióstúdió - Ulica Targowa; Szpilman és Dorota sétája - Ulica Kozia; a gettó képsorai pedig az Ulica Mala (ez a legjobb helyszín szerintem) és Ulica Stalowa. Németországban Potsdam körzetében zajlottak a munkálatok. Mind exterior, mind interior felvételek készültek a Babelsberg Studios területén, ahol egyébként - csakúgy mint a nagyobb amerikai stúdiók esetében - külső forgatásokra is alkalmas backlot utcarészletek találhatóak. Mivel nekem ez az egyik hobbim, vagyis a helyszíneket én valószínűleg kicsit más szemmel nézem közben, így könnyen ki tudtam szúrni egyéb filmekben is felbukkanó ugyanolyan "utcarészleteket", ami némileg ezúttal illúziórombolónak hatott. Hozzáteszem, hogy a robbantási és egyéb harci jeleneteket viszont nagyon realisztikusan oldották meg, láthatólag sok minden valós. Végezetül még egy érdekes németországi helyszín: a széjjelrombolt varsói utca jellegzetes látképét adó, a film hivatalos plakátján is ábrázolt romos házsor (persze CGI-rásegítéssel), és a lepusztult kórházbelső egy néhai szovjet laktanya enyészeté lett komplexumának részét képezte, mely a valamikori NDK-ban volt egykor használatban, Jüterbog városka területén.

Kiemelt kép

A film Mafab oldala