Így múlik el a világ dicsősége - CAPONE (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-06-08 | Turner

Nem tudom eldönteni, Josh Trank hosszúra nyúló lázálma a sajátja-e vagy Capone-é. Nem lepne meg, ha a rendező úgy érezné magát, mint a szebb napokat megélt gengszterfőnök: öntudatlanul vergődve egyik kétségbeesésből a másikba.

Trank megkísérelte bemutatni Capone végnapjait, ahol a súlyos betegségektől teljesen eszét vesztett és mozgási nehézségekkel küzdő gengszternek számot kell adnia a múltjáról. Az FBI figyeli, eltitkolt fia kapcsolatba próbál lépni vele, ráadásul elrejtett 10 millió dollárt, de a leépülésnek köszönhetően maga sem tudja, hova.

A rendező nem egy hízelgő hommage-t forgatott, ez világos, mégsem igazán érthető a célja. Sebezhetővé, kiszolgáltatottá tette Fonsót, ugyanakkor nem lett emberibb. Főszereplője a végsőkig küzdött a démonaival, de soha nem lett szimpatikus, mert még az utolsó percben is a fegyverért nyúlt. Az elfogadható, hogy nem szerettek volna ideológiát gyártani a karriergengszter köré. A ’60-as évek végén, a ’70-es évek elején megjelentek azok a típusú filmek, amelyek kiüresítették, lefokozták a gengszterfigurát, illúziótlanná téve a műfajt. Ez az akkori társadalmi változásoknak és kiábrándultságnak volt köszönhető. És mivel a gengszterfilm mint műfaj genezisének legfőbb alapja a társadalmi-gazdasági változások, egy életrajzi ihletésű film is főként akkor lehetne értékelhető, ha tudnánk, miért készült el. Lehet azzal érvelni, hogy a Capone nem gengszterfilm, ugyanakkor túlságosan hangsúlyosak benne azok az elemek, amelyek nem tudják velünk feledtetni, hogy kiről szól a történet. Az attribútumai, munkássága – szivar, fegyverek, nagycsalád fontossága, pénz stb. – rendre feltűnnek, ezért illene valahogy integrálni ezeket a dolgokat és keretbe foglalni. Trank nem reflektál sem a mai korra, sem arra, amiben története játszódik. Nem tudjuk meg, miért épp így ábrázolja Fonsót. Túl sok figyelmet szentel Capone tehetetlenségének, miközben jóval szerethetőbb és az életében ugyanannyira szerepet játszó embereket elhanyagolja. Ennek eredménye, hogy majd’ két órán át azt nézhetjük, ahogy Capone különböző nyílásaiból mindenféle testnedvek folynak. Trank amellett, hogy megragad egy sajátos emberi drámát, a legkevésbé sem tudja eladhatóvá tenni.

Két nyálcsorgatás és székletürítés között alámerülünk Fonso elméjében, ami folyton egy idegen kisfiút és válogatott véres eseteket láttat. A fiú – mint elég hamar kiderül – Capone eltitkolt fia, aki próbál vele kapcsolatba lépni, és azáltal, hogy a gengsztert is kísérti, feltételezhetjük, hogy meg szeretne békélni vele. Nagy beismerések helyett csak kergetőznek, és a fináléban sem jön el a megváltás, mert látszólag senkit sem zaklat fel 3 percnél tovább, hogy Fonso félrelépett. Ennek a szálnak semmi súlya, főleg, hogy az elején látjuk, ahogy a hatóság nyomására hívja fel az ismeretlen fiú Fonsót, utána pedig mintha teljesen elfelejtették volna, hogy rajta keresztül próbáltak nyomást gyakorolni a gengszterre.

A „krimit” elnagyolt vonalakban feldolgozó pénzkeresési láz adhatná a minimális narratívát a kamaradarabban, de ehelyett öncélú viziók vezetik a cselekményt. Beteges álmok a valóság határán, amelyek segítenének megoldani a rejtélyt, ha Capone lenne még annyira eszénél, hogy felfogja azokat. Ezekből a képsorokból kevés értékelhető információ vonható ki, amelyet könnyű megfejteni, a többi csak hangulatkeltésre szánt sallang, ami viszont nem éri el a célját. Ezekben a jelenetekben az avantgárd jelleg nem ámulatba ejtő, hanem unalmas. Látszólag mindenki a pénzt keresni, de effektíve érdemi munkát senki nem tesz bele, csak innen-onnan kapargatják a felszínt. Az orvost játszó Kyle MacLachlant például megfenyegetik, hogy szedje ki Fonsóból a pénz rejtekhelyét, de nem történik semmilyen megtorlás, mikor kudarcot vall, sőt, teljesen elfelejtkeznek róla.

Ránézésre a család tagjai még mindig félnek Fonsótól, függetlenül attól, hogyan jeleníti meg előttük és előttünk Trank a főhőst. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Capone leszámolásba kezd a portáján, aminek két oka lehet: egyfelől félti és meg akarja találni a pénzt, és úgy érzi, minden szem rászegeződik, kihasználják, másrészt mert teljesen eszét vette a betegség és már nem tudja, mit csinál. Trank egy kiszámíthatatlan elmére alapozott, de nem segítette a nézőjét, hogy megértse. Ezért a végeredmény egy bonyolultnak tűnő, de sekélyes rendszer, ami egy izgalmas hullámvasút helyett egy ósdi szellemkastély benyomását kelti.

Egy ponton már azon is elgondolkodtam, nem paródiával van-e dolgom. Tom Hardynak sikerült begyűjteni az első, igazán csúfos kudarcát, ami csak részben az ő hibája. Rettentően túlzó, néha tényleg komikus játéka nem segít az együttérzésben, de feltehetően ez rendezői instrukció is volt. Holott maga a film nem engedi meg magának a humort, ezért a csetlés-botlás, az indokolatlan ordibálások mind olyanok, mint az ismétlésre és fokozásra építő burleszkek sótlan változata. A többiekről szinte kár megemlékezni, mert 5 perc összidőnél senki más nem tölt többet a vásznon.

Ami talán segíthetett volna a feldolgozásban és határt szabhatott volna egy képzelt és a valós világ, az ép és megrogyott elme között, az a nyelv. Igyekeztem logikát találni abban, Fonso mikor beszélt angolul és milyen szituációkan szólalt meg olaszul, de nem találtam konzekvens szisztémát. Kár a kihagyott ziccerért.

Trank nagy fába vágta a fejszéjét, pedig igen illusztris szereplőgárdát sikerült megnyernie (Tom Hardy, Kyle MacLachlan, Linda Cardellini, Matt Dillon). A Capone elpazarolt energia, ami ahelyett, hogy felemelné színészeit és története tárgyát igyekezne bemutatni, a rendező széttartó ábrándjait hivatott egy filmbe sűríteni, aminek végül se eleje, se vége nem lesz.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: IMDb, TMDb