Apokalipszis régen és most - AZ 5 BAJTÁRS (2020) kritika
A nagyjátékfilmeknél három mintát különböztetünk meg. Az első a hollywoodi minta, aminek célja a néző szórakoztatása és kimenekítése a kiábrándító valóságból. A második az európai minta, ami a filmezésre nem úgy tekint, mint ipar, hanem avantgárd kifejező eszköz. Viszont van egy harmadik is, ami kevésbé ismert, mivel nem a jóléti államokban alakult ki. Ez az afrikai minta (más körökben simán „third cinema”-nak is nevezik). Ezek a filmek direkt egy célközönség megszólítására készülnek, amiket csak egy adott etnikum vagy csoport tud befogadni. A Szemet-szemért és a Malcolm X rendezője, Spike Lee pedig nem titkoltan a fekete bőrszínű embereknek készíti filmjeit. Olyan témákkal foglalkozik, mint a rasszizmus, az afroamerikai történelem és a „blaxploitation” műfajra vonatkozó utalások. Spike Lee-hez sokan kettős érzelmekkel viszonyulnak (köztük én is). Filmkészítőként egy tehetséges ember, de mint politikai aktivista sokszor nagyon ellenszenves és egyoldalú. Amíg a kettőt külön tudjuk kezelni, addig nincs is probléma, de ha már tolakodva az arcunkba mondatja a szereplőivel, hogy ti tehettek a mi népünk szenvedéséért, akkor azért kinyílik a bicska az én zsebemben is. Ezzel pedig eljutottunk a rendező legfrissebb filmjéhez is, a Netflixen debütált Az 5 bajtárshoz.

A történet 4 vietnami veteránról szól, akik visszatérnek a dzsungelbe, hogy megtalálják és tiszteségesen eltemessék elhunyt barátjukat. Persze mellette még az is motiválja őket, hogy a háborúban megtalált, majd elásott aranyrudakat megszerezzék és hazavigyék. A dzsungel pedig nem éppen a legkellemesebb hely, főleg olyanok számára, akik a háborús időkben jártak arra. Röviden ennyi lenne a történet.
Spike Lee kincsvadászos kalandmozijához, már nem kisebb elővigyázatossággal ültem le. Ismerve a jelenlegi amerikai helyzetet és a rendező stílusát már sejtettem, hogy mire számítsak. Akárcsak a Csuklyások utolsó 5 percében, úgy itt is vártam, hogy a rendező, mikor fogja bevágni a vietnami jelenetek közé a jelenlegi zavargások felvételeit. Ellenben, ha az arcunkba tolt politikai témát mellőzük, akkor egy jól összerakott és szórakoztató krimitörténet kaptunk. Hasonlót vártam Az 5 bajtárstól is, és bár az érzéseim még mindig vegyesek, alapjaiban egy szintén korrekt alkotásról beszélhetünk.
A kalandfilmes elemek keveredése a vietnami utóhatással, működik. Olyan, mintha az Állj mellém! egy erőszakosabb, fekete változatát látnánk, amiben négy veterán indul kincsvadászatra. Ehhez persze alapvetően szükség van arra, hogy a szereplők között működjön a kémia és átérezzem annak súlyát, amikor útjuk során lassan egymás ellen fordulnak. A film alkotói ezen a téren jó munkát végeztek. A négy megmaradt bajtárs (+1 fő) között működik a kapocs és a rendező remekül érzékelteti, hogy ők igazi barátok, sőt többek annál.

Spike Lee legnagyobb erőssége, hogy tudja milyen, ha az afroamerikai közösség összefog és bajtársiasan kiállnak egymás mellett. Ehhez van tapasztalata a rendezőnek, ráadásul érdekes emberekkel is meg tudta tölteni a filmet nem csak sztereotip figurákkal. Példának okáért ott van Paul, aki egy mélyen Trump szimpatizáns fekete. Kezdetben nagyon antipatikus képet mutat róla a rendező (lenézi a vietkongokat és mindenkiben az ellenséget látja), de ahogy haladunk előre a cselekményben, úgy ő maga is megkapja a saját megváltását. Fiához fűződő viszonyát nagyon szépen és hatásosan sikerült ábrázolni. Delroy Lindo pedig remekül alakítja ezt a hálás szerepet. De még ott van a csapat legtapasztaltabb tagja is Otis (Clarke Peter), akit több dolog is visszahúz az országba, mint az arany és halott barátja. De még a mellékszerepet betöltő francia vagy vietnami karakterekről is el lehet mondani, hogy a rendező nem alacsonyítja le őket rasszista vadállat szintjére, sőt ők is megkapják a maguk nagy pillanatait.
Ebben Spike Lee még mindig élen jár. Mellette pedig az operatőri munka is szép, főleg azok a részek, amikor már a dzsungelbe vannak a szereplők. A múlt és a jelen eseményeit pedig a már elcsépeltnek tűnő képarányváltással érzékeltetik, amivel nincs komolyabb probléma, azon kívül, hogy nem éppen elegáns megoldás. Azonban, ami a filmnek nem tesz jót, az pont Spike Lee politikai aktivista hozzáállása.

Nagyon sok dolgot akar érinteni a rendező, kezdve a feketék Vietnamban betöltött szerepétől, a poszttraumás stressz-szindrómán át, egészen az aktuális Black Lives Matter mozgalomig. Azonban ezeket a témákat még a hosszú játékidő ellenére sem tudja rendesen kibontani és végeredményben a film kissé kaotikus irányvonalat vesz. Kicsit szólni akar mindenről, de közben mégsem tud kiteljesedni, éppen csak annyira, hogy meglovagolja az éppen aktuális hullámot.
Mindezt a hozzá közel álló harsánysággal prezentálva. Olyan felvételeket használ, amik nem illenek bele a kontextusba, illetve az egyik karakteren keresztül a nézőknek is kiszól, mintha mi tehetnénk arról, hogy a kormány kiküldte őket az élvonalba. A végén pedig, amikor már elszabadulnak a dolgok, a narratíva is indokolatlanul ugrál össze-vissza. Az utolsó jelenetet a Black Lives Matter gyűléssel pedig egész biztosan a legvégső pillanatban vágták be. Az ilyen momentumok voltak zavarók a Csuklyásokban is és emiatt mondom azt, hogy jobb lett volna, ha Spike Lee visszafogja az indulatait. Hiszen a jó szónokot is akkor vesszük komolyan, ha nem ordítja végig a beszédét.
Összegezve Az 5 bajtárs erőssége és gyengesége pont Spike Lee stílusában keresendő. A filmes része működik, a kalandfilmes hangulat átjön, a karakterek pedig vannak elég érdekesek ahhoz, hogy elvigyék a hátukon a cselekményt. Azonban a túlzóan nyers és egyoldalú politikai aktivizálás pont elvesz a film hiteleségéből és nem mindenkinek fog átjönni az üzenet. A színészek miatt érdemes végignézni, de aki vállalkozik rá, készüljön fel, hogy Spike Lee néha bele fog fröcsögni az arcába.
Kiemelt kép
További képek
A film Mafab oldala
Értékelés: