Egy érzelmekkel teli utazás a süllyedő Japánban - 2020: JAPÁN VÉGE (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-07-15 | Sós Áron Árpád

A Netflix egy jó ideje nagy energiát öl az anime részlegének a kiépítésébe, és az ázsiai tartalmainak bővítésébe. Nem hiába teszi ezt, mivel nyugaton ez a részleg nem kiforrott a streaming szolgáltatóknál. Ellenben igény van rá, így a Netflix kihasználja ezt a piaci rést. Ennek okán érkeztek meg a Ghibli Stúdió filmjei, a Pokémon-széria, és a One Piece-széria a Netflix kínálatába, utóbbi esetében egy élőszereplős változatot is készítenek az eredeti alkotókkal karöltve. Jelenleg annyi tartalmuk van ezen a részlegen, hogy azt napestig lehetne sorolni, arról nem is beszélve, hogy egyre több japán anime szakembert alkalmaznak, emellett a saját gyártású anime alkotásaik is szép számmal érkeznek a kínálatukba. A mostani kritikám tárgya a 2020: Japán vége (eredeti címe Japan Sinks: 2020) is egy ilyen Netflix alkotás.

A mű Sakyo Komatsu 1973-as regényének (idehaza A sárkány halála címen jelent meg) a feldolgozása, a rendezői székben pedig az a Masaaki Yuasa ült, akinek olyan nagysikerű anime sorozatokat köszönhetünk, mint a Devilman Crybaby vagy a Keep Your Hands Off Eizouken!,  szóval a Netflix nem bízott semmit a véletlenre.

A történet középpontjában a Mutou család viszontagságos utazása áll, miután a Japán-szigetek elkezdenek az óceánba süllyedni. Yuasa és csapata ezt a sztorit egy 10 részes sorozatban álmodta meg, és ha műfajilag kellene behatárolnom a szériát, akkor a katasztrófafilmek/sorozatok csoportjába tenném. Ám a hangsúly nem a katasztrófán van, hanem a karaktereken, és azon, hogy az emberek hogyan reagálnak arra a borzalmas helyzetre, amibe kerültek, hiszen nem csak az otthonuk süllyed fokozatosan, hanem a hazájuk is. Maga a 10 rész egyébként nagyon hamar lecsúszik, lévén egy-egy rész nettó 20-22 percből áll, ehhez még hozzájön, hogy a készítők minden egyes rész végén egy kisebb-nagyobb cliffhangert dobnak be, mindezt nagyon ügyesen kivitelezve, amivel a nézőt még jobban arra ösztönzik, hogy folytassa a széria nézését. Magáról a történetről nem szeretnék sokat írni, mivel tényleg csak annyiból áll, hogy Japán süllyed, a szereplők pedig a-ból b-be akarnak eljutni, ám közben nem egy sokkoló helyzetbe kerülnek.  Ehhez egyébként csak annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy az egyik központi szereplőtől már a legelején elbúcsúzunk elég váratlanul. Egyébként, akik járatosak a katasztrófafilmek műfajában azokat nem sok meglepetés fogja érni, de ahogy fentebb is írtam a sorozat nem is erre fektetette a főbb hangsúlyt, hanem a karaktereire.

A 2020: Japán vége karakterei egytől-egyig emberien viselkednek, van mikor sírnak, máskor vidámak, bizonyos helyzetekbe pedig vitatkoznak egymással. Ennek köszönhetően az egész széria meglehetősen realisztikus ábrázolással rendelkezik, megmondom őszintén ritkán találkoztam katasztrófasorozatoknál, de még filmeknél is ennyire valóságos megjelenítéssel, és itt nem csak a látványra gondolok, hanem a karakterek cselekedetire, és viselkedésére. Ahogy már fentebb is írtam, a fókusz nem magán a katasztrófán van, a család annak a következményeivel szembesül mindig, ennek okán pedig mi is, magáról a folyamatról minimális képet kapunk, kvázi annyit, amennyit a szereplők megtudnak. A középpontban sokkal inkább az van, hogy a család tagjai miként képesek megbirkózni a szörnyű helyzetekkel, amelyekbe keverednek, és az ismerős családon belüli konfliktusokat, hogyan képesek megoldani. Külön örültem, hogy a karakterek nem hoztak semmilyen ostoba döntést, minden egyes akadályt valamilyen külső tényező okozott.

A főszereplők egyértelműen a Mutou család tagjai, akik mind-mind merőben más személyiségtípust személyesítenek meg. Az apuka például a tipikus gondoskodó férj és a mintaapa típusa, aki minden helyzetben feltalálja magát, és segít a családjának. Az anyuka rengeteg utazott a munkája miatt, és emiatt keveset volt otthon, ám ha a sors úgy hozza, akkor bizony anyatigrisént viselkedik. Neki egyébként nem annyira jó a kapcsolata a két gyermekével, mivel alig volt otthon, szemben az apukával, aki kimondottan jó viszonyt ápol velük. Ez egyébként egy visszatérő konfliktus lesz a szereplők között. Ayumu, az idősebb leánygyermek, aki mindent magára vesz, és állandóan próbál megfelelni mindenkinek, ő egyébként atlétának készül. A másik gyermek Go, aki a fiatalabbik, ő e-sport bajnok akar lenni, és előszeretettel beszél angolul, nem igazán szereti Japánt, és el szeretne költözni az országból, egyáltalán nincs tisztába a hazája tradícióival. A négy főhősben egy valami közös: mindegyikük még a legsötétebb helyzetben is képes pozitívan látni a világot, emellett a közötük lévő kapcsolatok alakulása az, ami a sorozat egyik fő szálát adja.

A tíz rész alatt a mellékszereplők széles gárdájával ismerkedünk meg, ám egyikük esetében sem éreztem azt, hogy a szerepeltetésük felesleges lett volna, mivel mindegyikük nagyon konkrét szerepet tölt be a sorozat történetében és a karakterek életében. Ezen mellékszereplőkön keresztül pedig a készítők fontos témákról mesélnek nekünk, mint például: a nemierőszak, a tradíciók ápolása, az öregek és a fiatalok közti ellentétek, a magány és a hontalanság témaköre. Emiatt pedig a legkisebb szereppel rendelkező karakter is nagyon fontosnak számít.

Közölük mindenképpen szeretném kiemelni Kite-t, és Kuniót, előbbi egy népszerű észt youtuber, aki egyfajta vezető szerepet tölt be a csapat életében, és ő személyesíti meg a gyerekek számára a nagybáty karakterét. Ő egyébként egyfajta alter életstílust képvisel. Ezzel szemben Kunio a régi tradicionális értékrendet képviseli a sorozatban, lévén egy megkeseredett öregemberről van szó. Az ő karaktere emiatt többször szembekerül Góval, ám idővel kialakul közöttük egy furcsa nagyapa-unoka viszony, amelyet öröm nézni.

A fentebb említett irányoknak köszönhetően pedig a sorozat számos meghitt karakter pillanattal örvendezteti meg a nézőit, eme pillanatokat pedig még bensőségsebbé teszi az alattuk szóló fantasztikus zene.

A zene! Masaaki Yuasa rendező a Devilman Crybaby zeneszerzőjét, Kensuke Ushiót magával hozta ide, hogy itt is valami elképesztő dallamokat kreáljon nekünk. Minden egyes érzelmes és felfokozott jelenet csodálatos aláfestő zenével van megtoldva, így pedig még lényegesebbek lesznek ezek a pillanatok, ám a zene nem csak itt fontos. Ahogy a Devilman Crybaby esetében, úgy itt is a zene köti össze a történéseket, és segít a nézőnek eligazodni a karakterek lelki utazásai során. A melankolikus dallamok egyébként már az első pillanatól kezdve jelen vannak, és a történet végéig érezhető az erős jelenlétük, így pedig a zene végig domináns szerepet tölt be a történetben.

A végén még szeretnék szót ejteni a sorozat animációjáról, ha valaki ismeri a fentebb már többször említett Devilman Crybabyt, azoknak nem lesz szokatlan a 2020: Japán végének a látványvilága, mivel egy az egyben annak az animációját hozza (a rendező személye miatt nem meglepő). A karakterek rajzolása eltérő a hagyományos animékétől, emiatt pedig sokak számára a szereplők kinézete „ocsmánynak” tűnhet, ám ez a fajta „ocsmány” rajzolás tudatos volt a készítők részéről, mivel ezáltal még realisztikusabb lett a sorozat ábrázolásmódja.

Ha még a karakterek megjelenítése hagy is „kívánnivalót” maga után, addig a háttér minden esetben gyönyörűen van megfestve, ezzel is egyfajta éles kontrasztot adva a történéseknek. Fontosnak tartom még megjegyezni, hogy a kép sok esetben meg van döntve, ami ismételten tudatos lépés volt a készítők részéről, mivel így szerették volna még jobban érzékeltetni Japán süllyedését. Véleményem szerint ez maradéktalanul sikerült nekik.

Összefoglalva a 2020: Japán vége nem fogja megváltani a világot, ám egy mély és elgondolkodtató alkotás Japánról, és az ott élő emberek lelkivilágáról, ezek mellett pedig meglehetősen széleskörű problémákra reflektál maga a történet, ennek köszönhetően mindenki megtalálhatja benne azt, ami hozzá közel áll. Ha pedig a Netflix a jövőben is ehhez hasonló saját gyártású anime sorozatokat készít, akkor bizony nem lehet okunk a panaszkodásra.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: TMDb