Megbocsát-e nekünk Isten? - A HITEHAGYOTT (2017) kritika

Házimozi ajánló | 2020-08-01 | Turner

2017-ben debütált Paul Schrader A hitehagyott című drámája, az A24 produkciója a Netflix kínálatában azonban csak pár napja elérhető. Az Ethan Hawke főszereplésével készült film úgy lesz kerek egész, hogy a világ legkülönfélébb dolgairól szól, cselekménye pedig sokadrangú.

Toller tiszteletes (Ethan Hawke) gyászolja feleségét és fiát, ami próbára teszi a hitét. Találkozik a várandós Maryvel (Amanda Seyfried) és férjével, Michaellel, aki aktivista és depresszióval küzd. Miután megpróbál beszélni a férfival, Toller alól kicsúszik a talaj.

Hosszú snittjeivel néha egy interjúra emlékeztet, mintha csak egy beszélgetést látnánk, és bár játékfilm, ezek miatt erős mockumentarista jelleggel bír. Aláfestő zenét alig hallunk, szinte csak a kulcsfontosságú, (a maga nemében) akciódúsabb jeleneteknél hallható, így semmi nem veszi el a figyelmet a lényeges mondatokról. A filmre jellemző nyugalmas monotonitás egyszerre sugall rutinszerűséget, érzelemmentességet, tapasztaltságot és kelt feszültséget.

Az egész történet ambivalenciával, látszólagos ellentmondásokkal teli. Szembe állítja a hitet és tudományt, a vallást és a modern világbeli helyét, de ütközteti a marketinggel, politikával is. A globális problémákat személyessé teszi: annak ellenére, hogy Toller kiáll a környezetszennyezés és a klímaváltozás mellett, saját magát tovább mérgezi, súlyos betegsége dacára. Rávilágít a szakrálisnak tartott dolgok nemes egyszerűségére és sallangmentességére, például abban a jelenetben, mikor az elhunyt Michael hamvait egy műanyag zacskóból, a lehető legprofánabbul – és kissé szarkasztikus felhanggal – szórják a vízbe. Ezen kívül Toller naplót vezet, elképzelései szerint hagyja, hogy a szavak saját magukat írják (ez a film stílusára is igaz, lassan, de csak úgy gördülnek ki egymásból a jelenetek), viszont mindig csak a füzet jobb oldalára ír, hogy bármikor kitéphesse a lapokat. El akarja fogadni a megváltoztathatatlant, ugyanakkor meghagyja az ismeretlen lehetőségét. Jógyakorlat vagy önámítás? Mindenki döntse el maga.

A film többek között a hithű emberek és papok felelősségére kérdez rá. Több várható-e el attól, aki hisz? Milyen, mekkora és meddig tart egy tiszteletes felelőssége? A földöntúli világba vetett hit feloldoz-e minket az alól, hogy megvédjük a bolygót? Toller egyébként is gyenge lábakon álló hite még jobban meginog ezektől a kérdésektől. Michael halála rádöbbenti, hogy nem ment fel bennünket, hogy Isten minden megbocsát, és a Föld védelme – ami ránk hárul – biztosítja azt, ami ősidők óta jelen van: a teremtést, az újjászületést. Ötvözi a vallást a racionális világi gondokkal. Első látásra a film egy pesszimista látásmódot közvetít, de jobban megfigyelve igen reményteli.

Egyrészt arra tanít, hogy hihetünk egy magasztosabb, mindent átfogó erőben, végső soron mégis az emberek tettei hatnak egymásra, és egymásért teszünk, egymástól változunk. Másrészt a vallási áthallások is segíthetnek az értelmezésben. A díszletben egy lámpa képében jelenik meg az istenszerűség, a szem formáját idézve utal a mindenhol jelenlévőre, a mindent látóra. Michaelt mint védelmezőt, a gonosz ellen harcolót Mihály arkangyal ihlethette, aki elbukik, és aktivistaként nem tudja beváltani ígéretét, nem tudja megszabadítani a Földet, ezért öngyilkosságot követ el. Mary – mint neve is mutatja – Szűz Máriához hasonlatos, aki a reményt szimbolizálja azáltal, hogy tovább lép, hogy megszülje gyermekét.

Annak ellenére, hogy a film javarészt az ésszerűség keretein belül mozog, van egy rész, ami rávilágít, „Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek. Álmodni képes”. A szinte megmagyarázhatatlanul idegennek ható levitációs jelenet döbbent rá minket, hogy hiába hisszük, hogy tudjuk, mi történik (akár a filmben, akár az életben, a világegyetemben), valójában a dolgok kifürkészhetetlenek. Ezzel párhuzamosan megerősít minket abban, hogy a társas interakciók mekkora szerepet játszanak földi életünkben, és a legapróbb események, mozdulatok is mutathatnak kiutat.

A hitehagyott teret enged a gondolatoknak, közelebb hozza az első ránézésre összeférhetetlen meggyőződéseket, megmutatja az egyház hétköznapi, bürokratikus és vallási vonatkozásait, amit ötvöz az egyszerű ember kötelezettségeivel. Erőteljesen, mondhatni extrém módon állást foglal napjaink dilemmáival kapcsolatban, és – a megváltás ellenére, vagy épp azért – néha kíméletlenül kimondja azt, amit néha mind szeretnénk: elhagylak, mert mérgező vagy. Legyen az ember, saját magunk vagy a bolygó.

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: TMDb