A szuperhősök nem is olyan szuperek - AZ ESERNYŐ AKADÉMIA: 1. ÉVAD (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-08-04 | Turner

Gerard Way és Gabriel Bá képregénye, Az Esernyő Akadémia sajátos látásmódjával és durvaságával, stílusosan fordítja ki a szuperhősökről alkotott képünket a 21. századi igényekre formálva.

A sorozat is valami ilyesmivel próbálkozik, megtartva a karakterek alapvető jellemvonásait, az egyéni motívumaikat és a köztük lévő dinamikát. Sokat merít a történetekből is, bár inkább beszélnék interpretációról adaptáció helyett, mivel a képregények sztorijait előszeretettel keveri és dúsítja fel, ezért egy kronológiailag más, és fabuláját tekintve sokkal rétegeltebb produktumot kapunk. Persze ez a műfaji különbségeknek is köszönhető. A sorozat kellően véres, viszont a képregényhez képest kevésbé erőszakos, és lett egy meseszerű bája, amitől szélesebb közönség számára lett befogadható. De kár is hasonlítgatni, mivel a sorozat sem szeretné túlzásba vinni a ragaszkodást.

Az Esernyő Akadémia tanoncai (Luther, Diego, Allison, Klaus, Ötös, Ben és Vanya) gyerekként hősi babérokra törtek, de hamar külön utakat kezdtek járni, csapatuk és egyben családjuk már kamaszkorukban feloszlott. Most, több mint tíz évvel később apjuk halála miatt újra találkoznak, de futó kaland helyett meg kell akadályozniuk az apokalipszist.

A sorozat erőssége a részletekben rejlik. A műgonddal összeválogatott zenék nem csak a hangulathoz járulnak hozzá, hanem sokszor szövegeikben is segítik az értelmezést, ezért érdemes rájuk odafigyelni. Ezzel párhuzamosan a tánc meghatározó szerepet tölt be a sorozatban, egy-egy dal összefogja és egységként kezeli a széthulló, egymástól eltávolodó szereplőket. E kettő ékes példája, mikor hosszú idő után először találkoznak, és ki-ki a maga szobájában táncra perdül Tiffany I Think We’re Alone Now című dalára, amelyben az egyik sor így hangzik: „I think we're alone now, The beating of our hearts is the only sound”. Ez az egy mondat a sorozat egy kulcspontján meghatározó lesz.

Képileg több utalást is találunk a képregényre, legyen az easter egg vagy az operatőri munka. Abban a jelenetben, mikor Klaus elhunyt apja értékeit keresi, a háttérben feltűnik egy Eiffel-torony makett, ami a képregénysorozat Apokalipszis Szvit című kötetére, azon belül is egy konkrét történetére való utalás, amiben a torony valójában egy űrhajó volt. A fentebb említett tánc során, majd később Luther és Diego könyvtárban tett látogatása pedig úgy van felvéve, hogy az épületek és annak válaszfalai is látsszanak, épp úgy, mintha egy képregény egymást követő kockáit néznénk. Egy másik referencia, mikor Vanya ül a kádban vértől csatakosan, és a nyakán három vércsík látszik, mintha egy hegedű húrjai lennének. Ezeket a példákat azért soroltam fel, mert bár a sorozat az események láncolatát szabadon kezeli, előszeretettel utal az eredetijére.

Technikai oldalról vizsgálva is bőven lehet találni okot, amiért szerethetjük Az Esernyő Akadémiát, de az elbeszélés és a karakterek miatt szögez minket igazán a képernyő elé. A cselekmény nagy része amellett, hogy az apokalipszis megállítása körül forog, egy diszfunkcionális család újraegyesülését mutatja be. A klasszikus szuperhősökkel ellentétben a hőssé váláshoz szükséges trauma az Esernyő Akadémia tanoncait nem arra készteti, hogy a Föld lakóinak szolgálatába álljanak, hanem képességeik tönkreteszik az életüket. Egy második megrázkódtatás szükséges ahhoz, hogy csapattá, egyben hőssé kovácsolódjanak: az apjuk elvesztése, aki név helyett csak számokkal illette őket, és aki iránti gyűlöletük hozza össze őket. És persze a szokatlan események, amelyek mindannyiójukra kihatnak. Ki ne akarna foglalkozni a világ végével, ha egyértelműen odaleszünk? Erőfeszítéseik nem idealizáltak, jó adag önzőség is húzódik a tetteik mögött.

Mindamellett, hogy egyértelműen fiktív események és körülmények jellemzik sok esetben a sztorit, aminek vizuális bemutatására a mozgókép mint médium különösen alkalmas, életszerűvé és szerethetővé az ismerős konfliktusok teszik. Eltekintve egy beszélő majomtól, egy robotanyától, az időutazástól és a természetfeletti képességektől, egy alapvető dologra épül: a magányra, ami jóval többször kísér bennünket az életünkben, mint azt szeretnénk. A kirekesztettség, a másság, a – családon belüli és kívüli – versengés, az elidegenedés, a megnemértettség akkor sem szűnik, ha folyton van egy társaságod, történetesen a halott testvéred. Emiatt haragszanak a világra, haragszanak egymásra, haragszanak az apjukra, amiből később erőt merítve, a kényszerűség kedvéért összefognak. Az elhagyatottság érzése a sorozat szinte minden szereplőjére igaz, még ha homlok egyenest más személyiségük is van.

Épp a különbözőségek miatt könnyen tudunk azonosulni a csapat tagjaival, a nagyszájú macsó, az érzelmes melák, az örökké komolytalan függő stb. közül mindenki kedvére válogathat. Nyilvánvaló, hogy ilyen erős és eltérő jellemek között éles ellentétek alakulnak ki, ami még tovább építi a saját karakterrajzukat és az események bonyolultságát.

A borúlátó következtetések ellenére a sorozat rendkívül jó hangulatú, köszönhetően a már említett csodás soundtracknek és a cinikus humornak. Folyton köszörülik a nyelvüket egymáson, de sok féleértés, bökkenő és poén pont abból fakad, hogy a lényeges dolgokat soha nem beszélik meg egymással. Meg persze az ügyeletes bohóc, Klaus mindig gondoskodik róla, hogy enyhítse a feszültséget. Ezek miatt a sorozat bolondos, bájos lesz, de nem komolyan vehetetlen.

Ha belekezdünk, minden kitalált történethez híven itt is el kell fogadnunk egy sajátos világot, ami a maga törvényszerűségei szerint működik, de nem hágja át azokat. Nem él idegennek ható csavarokkal, óriási horderejű eseményekkel, nem viszi túlzásba a láthatatlan paktumot a nézővel, hogy valami hihetetlent lát, akkor mutassunk neki még többet. Azokat a momentumokat emeli ki, amik a karakterek személyes fejlődésében játszanak szerepet, vagy amik előre mozdítják a cselekményt, és teszi ezeket látszólag nagy horderejűvé. Az első évad nagy érzelmi és fokozott jelentőséggel bíró jelenetei az adottságaik kiteljesedésével vagy azok hiányával függenek össze, amik az egész életüket és kapcsolataikat is meghatározzák.

A részek mindig visznek előre, tartanak valahová, talán a széria összességében lehet furcsa, hogy körülbelül a fele bevezetés, és a másik fele rendeződik jobban a központi cselekmény köré. De ha a normális emberi kapcsolatokra képtelen, megtört család témáját nézzük, sokkal egyenletesebb az összkép.

Sokat lehetne még róla beszélni, de egyszerűen csak bele kell vágni. Magával ragadó, humoros, kidolgozott, szerethető, jól strukturált és a dalokat unásig lehet hallgatni. Mivel az Esernyő Akadémia tagjainak nem nőtt be a feje lágya, és az unásig ismételt szerelmi szál végtelen kedvességgel van átitatva, ebben a szentimentalizmusban van valami elbűvölő. Ugyanakkor abszurd és kíméletlen, univerzális érzéseket fordít le specifikus helyzetekre és kivételes karakterekre.

Képek forrása: TMDb, IMDb
A sorozatról további információkat a Mafab oldalán találsz.