Mikor minden véget ér, táncolj! - AZ ESERNYŐ AKADÉMIA: 2. ÉVAD (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-08-05 | Turner

Az Esernyő Akadémia második évada minden hiányossága ellenére méltó folytatás lett. Az első évadról itt írtunk.

Miután a család próbálkozása sikertelennek bizonyult, hogy megállítsák a világ végét, Ötös eltereportálja testvéreit, hogy megmeneküljenek. Ezúttal sem sikerül maradéktalanul a kísérlet, bár egyazon helyen, mindannyian más időben találják magukat. Feladatuk, hogy beérjék egymást, és megmentsék a Földet. Megint. Ja, és Kennedy elnököt.

A 60-as években járunk, amikor Ötös rájön, magukkal hozták a jövőből az apokalipszist, és cirka egy hét múlva vége a világnak. Megpróbálja összeverbuválni a családot, beleértve akkor még fiatalabb apjukat, aki mit sem tud róluk, mert ekkor még nem fogadta őket örökbe. Úgy gondolják, Kennedy gyilkossága összefüggésben áll a végítélettel és az atomháborúval, de a megakadályozása már komolyabb fejtörést okoz. Az ügynökség újabb bérgyilkosokat küld Ötösre, ami nem várt fejleményekhez vezet.

A történet és az alapkonfliktus önismétlő, ami bizonyos szempontból kétség kívül zavaró. Szinte ugyanazt kapjuk mint az előző évadban: keresik egymást térben és időben, fizikailag és érzelmileg, bemutatja az egyéni sorsokat, miközben az időutazás és a világ megmentése van újra terítéken. Ellenben értékelem, hogy kihagyják a „nagy egymásra találást”, hiteltelenné tette volna az alapelveit a sorozat, ha mindenki a másik nyakába borul. A második évad még elbírja ezt az újrázást, köszönhetően annak, hogy megint hozzávetőleg az évad felétől indulnak be az események, és a főbb karakterek egyéni életútjára helyezik a hangsúlyt, a háttértörténeteik pedig az elejétől kezdve tragikusak és jól felépítettek.

A második évad nagyobbat markol, és szeretne reflektálni bizonyos korabeli és egyetemes jelenségekre, mint például a feketék egyenjogúsága vagy a bálványimádás. Mivel ezek bizonyos szereplőkhöz köthetőek, érthető a párhuzam, mégis Allison aktivista fellépése erőltetettnek hat, mert az indoklása nem elég erős. Inkább mintha a jelenlegi helyzet kívánalmainak próbálna megfelelni.

Mégis, ebből a szempontból, valamint a díszlet és a jelmezek kapcsán igyekeztek megragadni a 60-as évek esszenciáját, és ami ebben nagy segítségükre lehetett volna, az a zene. Számomra a legfájóbb, hogy az első évadhoz képest a dalok – kevés kivétellel – felejthetőek, és a közismert zenék feldolgozásai valahogy lelógnak a képernyőről, nehéz elvonatkoztatni tőlük. Nem idéznek nosztalgikus hangulatot, ettől a korrajz is csorbul. Ettől függetlenül a zene és a tánc most is a családi kötelék egy fontos szimbóluma.

A testvérek boldogsága, nyugalma, megszokott biztonsága újfent csak illúzió, mire beleszoknak új életükbe, megint minden összeomlik. Sikertelenségük távolabbra sodorja őket egymástól, mint valaha, és még nehezebb őket meggyőzni arról, hogy érdemes összefogniuk. Még ilyen kíméletlen környezetben is győz az emberség: Vanya amnéziában szenved, és Allison soha nem említi meg neki, mit tett vele. Vagyis megmaradnak a szerethető stílus és a szimpatikus figurák, a pörgős akciók, ami megment minket a csalódástól, hogy az évad íve szinte pontos mása az előzőnek.

Míg az első évadban Hazel és Cha-Cha voltak a - mellékszereplőkhöz képest meglepően kimunkált - ügyeletes rosszfiúk, addig a második évadban A Svédek jelentik az Akadémiára folyton rátörő ellenlábasokat. Kifejezetten jó ötletnek tartom, hogy – nagyon kevés, és igazából hasztalan – kivételtől eltekintve nem beszélnek. Keveset tudunk meg róluk, de hallgatásuk még albínó kinézetüknél is nagyobb feszültséget kelt, a szokatlan fizimiskájuk és a titokzatos hallgatásuk egyvelege miatt igazi hidegvérű gyilkosoknak tűnnek. És még nekik is jutott kerek karakterív, bár utolsó mondatuk még nagyobb súllyal nehezedett volna ránk, ha valóban csak annyi szöveg jut nekik az egész évadban. És meg kell hagyni, végtelenül giccsesen van ábrázolva, de így is hozzájuk tartozik az egyik legmeghatóbb jelenet.

Külön öröm, hogy végre Ben nagyobb szerephez jut, és hogy Diego és Klaus képessége is tovább erősödik. Fenntartják a kontinuitást, viszont megint félvállról veszik ezeket az újabb felfedezéseket, ami az első évadban még gegnek elment, most már viszont bosszantó.

Az évadzáró kiszámítható és sablonos, lehet tudni, mire fut ki az egész, de ez a jól elszórt utalásoknak is köszönhető, amiket egy figyelmes néző könnyen észrevehet. Itt már belengetik a „Team Zero” tervét, miszerint a testvérek eltörlik a hierarchiát és összefognak. Remélem, hogy találnak ennél jobb megoldást, azonban a cliffhanger nem erre utal (ami egyébként még tartogathat meglepetéseket).

Mindettől függetlenül, a már ismert karakterekhez továbbra is tudunk ragaszkodni, haladnak, céltudatosak, az újak sem érződnek feleslegesnek és jól megírtak. Hiába, hogy az váz egy helyben toporog, bőven találni benne izgalmas gondolatokat, jeleneteket, megmaradt a csípős és szórakoztató humora, aminek egyik alanya még mindig a képességeik hétköznapi kihasználása.

Képek forrása: IMDb

A sorozatról további információkat a Mafab oldalán találsz.