Tömegpusztító fegyver a Disney-től – ARTEMIS FOWL (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-08-14 | Turbók Krisztián

Az, hogy az Artemis Fowl esetében nagyon félrement valami, az nem kifejezés. Már az előzetes is egyfajta fertelmet sejtetett, de látva a végeredményt a gyanúnk beigazolódni látszott. Kenneth Branagh filmje ugyanis egy vérbeli celluloidszemét lett, amiben semmi szórakoztató nincs.

Szóval jön a kérdés, hogy amennyiben nem szórakoztató, akkor mégis mi a búbánat? Sajnálatos módon minden más jelző ráaggatható, ami negatív jelentéstartalommal bír. Egy gondosan formált, odafigyeléssel készített filmművészeti alkotásnak ugyanis az lenne a célja, hogy kicsit kiszakítsa a nézőjét a valóságból, de az Artemis Fowl esetében még a legkisebbek is kimenekülnek a világból, pedig elvileg nekik készült ez a szörnyszülött.

A történetben megismerkedünk idősebb Artemis Fowllal (Colin Farrell), akinek van egy zseniálisan tehetséges fia, ifjabb Artemis Fowl (Ferdia Shaw). Apuka egy napon eltűnik, elrablója pedig egy Aculos nevű tárgyat keres rajta. Az ifjabb Artemisnek az a dolga, hogy barátaival megpróbálják megtalálni ezt a különleges tárgyat, hogy kiszabadítsák az idősebb Artemist a fogságból.

A felvezetés még úgy-ahogy elmegy, de aztán nagyjából a 15. perc környékén sprintbe kapcsol, mert egy világot kell felépítenie a narratívának. Ezzel persze semmi gond nem lenne, ha mindezt nem 85 percnyi játékidőben akarná véghez vinni. Könyörgöm, A Gyűrűk Ura esetében még a prológust sem hagytuk el ennyi idő alatt, márpedig Branagh filmje erre vállalkozik. Ennek eredménye pedig a totális és megkérdőjelezhetetlen kudarc. Félelmetes azt látni, hogy mekkorát próbál markolni ez a több műfaji elemet is vegyítő mozi, ahogy próbálja egyben tartani a történetet, de az valami hihetetlen látványos módon esik darabjaira, ahogy közeledünk a film vége felé. Branagh ez esetben nem képes kezelni azt a hálót, amivel szeretné egyben tartani a sztori egyes szálait.

A semmiből bukkannak fel a Tündérek, akik szintén a már emlegetett Aculost szeretnék megszerezni. Egy tündér, nevezetesen Berkenye százados fogságba esik a Fowl-házban, majd egy rövid - a korábbiaknál is érdektelenebb - rész után a Tündér hadsereg, Gyökér őrnagy parancsnokkal (Judi Dench) az élen, támadást indít az ifjabb Artemis és csapata ellen. Ekkor érkezünk meg a filmtörténelem egyik legkínosabb jelenetéhez, amikor a filmet narráló Josh Gad karaktere, Szájlapáti Tőzeg a szájával fúrja be magát a házba, miközben a szó legszorosabb értelmében elkezdi kifosni az előzőleg befalt földet. Valószínűleg ezt a koncepciót senki nem gondolta át az utómunka során (sem), így valami irdatlan kínosan hat ez az egész, ami a képernyőn zajlik.

Másik iszonyat cringe eleme a filmnek az maga Judi Dench, akinek nagyon kelhet a pénz, hogy a Macskák után képes volt elvállalni ezt a karaktert. Egész egyszerűen nevetségesen hat a tündér fülekkel és abban a maskarában, amibe beöltöztették, és amit jelmeznek mernek nevezni.

A filmnek nagyjából az 50. percében már lételméleti kérdésekkel kezdtem foglalkozni magamban, miközben az előttem pergő borzalmat a pokolba kívántam, de aztán arra gondoltam, hogy nem minden hős visel köpenyt. Bírd ki, bírd ki, gondoltam, már csak egy kevés van belőle! De a legrosszabb még így is hátra volt. Kegyelemdöfés szagot érzek!

Ennek folyományaként a film története a fináléhoz közeledve még inkább kezd szétesni. A speciális effektek ekkor már elképesztő igénytelenségről tesznek tanúbizonyságot. „Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik”, nincs mit mondani már. De a legszomorúbb, hogy az Artemis Fowl 125 millió dollárból készült, tehát telett volna némi igényességre.

A szereplőkről szintén nem tudok érdemben nyilatkozni, mert nincs miről. Az ifjabb Artemist alakító Ferdia Shaw-nak elfelejtettek adni egy karakterívet, már ha azt nem tekintjük annak, hogy arrogánsabb a film végén, mint volt annak elején. Bűnözőzseninek hívja magát 12 évesen, majd mint a nagymenők, lassítva sétálgat a helikoptere felé.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra például minden esetben kínos, ha gyerekszínészek próbálnak meg felnőttek módjára komolykodni a kamera előtt és a Berkenye századost alakító Lara McDonnell pont ilyen hatást vált ki a nézőből. Maradt volna meg aranyos tündérmanónak, még annyi vizet sem zavart volna.

A film antagonistája, Opal Koboi, egy valószínűleg gégerákkal küzdő, fekete csuklyát a fejébe húzó, arctalan alak, akinek mindig valami zöld izé világít az arcába(?) a tenyeréből. A karakter totál semmilyen, csak az a lényege, hogy rekedt hangon karattyol vagy az idős, vagy az ifjabbik Artemisnek, így ha végül kivágták volna a jeleneteit, az a kutyát nem érdekelte volna.

Szóval az Artemis Fowl egy totál félresikerült vállalkozás, pénzt még csak véletlenül se adjatok ezért a förtelemért, mert egyszerűen nem érdemli meg. A Disney meg jobban tenné, ha most már tényleg odafigyelne, hogy miket ad ki a kezei közül, mert ez a filmnek nevezett izé csak egy valaminek tökéletes: elrettentő példának!

Az Artemis Fowl az HBO GO-n látható! 

Képek forrása: TMDb 

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.