Az édenkert sem fenékig tejfel – UTÓDOK (2011) kritika

Házimozi ajánló | 2020-08-16 | Szombati Zoli

Úgy tűnik egy filmrajongó életében is előfordulnak kisebb-nagyobb korszakok, esetemben a dramedy kevert műfaja került egyre inkább az érdeklődésem homlokterébe az elmúlt években. Ha kellően jó a sztori, akkor a zsáner nívós alkotásait nagyon tudom élvezni, sőt a kiemelten kedvelt filmjeim közé be tudott kerülni nem is egy. Gyakoribb eset, hogy drámai történetbe oltott (ön)iróniával, helyzetkomikummal operál a rendező, de érdekes módon visszafelé is működik, csak éppen az alapvetően humoros történetbe ágyazott dramatizált szekvenciák kellően balanszált elhelyezése vélhetően nehezebb művelet. A dramedy feltételként szabja a kifejezetten jó, sőt intelligens forgatókönyv meglétét, ezért a műfaj által alapként megkövetelt árnyalt ábrázolásmódra teremt lehetőséget, és persze nívós dialógusokkal is kecsegtet. Ennélfogva számomra az egyik legszórakoztatóbbnak számít, főleg ha olyan remek stílusérzékű alkotó készíti, mint Alexander Payne rendező, aki nem mellékesen remekül adaptál novellákat forgatókönyvvé. Olyan nívós mozikat jegyzett előzőleg, mint a Schmidt története és a Kerülőutak (utóbbi különösen nagy kedvencemmé vált). Az Utódok esetében a hawaii származású Kaui Hart Hemmings debütáló írását vette alapul, ebből készítette el két szerzőtárssal a scriptet, mely a film nívóját tekintetbe véve nem véletlenül kapott elismerést Oscar-díj formájában. (Az öt nominációból ezt a kategóriát nyerte meg, Payne pedig összesen három jelöléssel is büszkélkedhetett, hiszen sokoldalúságának megfelelően még producerként is szerepelt). A rendező hamisítatlan stílusa ezúttal is érvényesült, ugyanis megkapó emberközelisége, hitelessége, jó értelemben vett hétköznapisága mellett mindvégig ott van a fanyar humor is a történetben annak ellenére is, hogy egy súlyos családi tragédiát, halálesetet helyez a középpontba. Az Utódok kapcsán - csakúgy, mint Payne szinte összes rendezésénél - kiemelt szerep jutott a történet hangulatiságát mindvégig meghatározó helyszínnek. A trópusi környezet miliője szinte külön karakterként veendő figyelembe, sőt a földi paradicsomként számon tartott Hawaii-szigetek a sztori menetében is fontos, integráns elemként szerepel.

Nézzük is a történetet: Matt King jónevű ügyvéd, aki egy régi, és felettébb szerencsés családi történés következtében kifejezetten gazdag. A tágabb családi kör ugyanis egy hatalmas földet birtokol Hawaii-n, ám a sziget jövőjét is befolyásoló kiemelt terület sorsával kapcsolatban hamarosan lépni kell. A döntés meghozatalának joga Matté, mindenesetre egy félmilliárd dolláros eladási ügylet van potenciálisan kilátásban. Azonban ezeket a teendőket egy aktuális családi tragédia árnyékolja be: Matt felesége motorcsónakbaleset következtében súlyos fejsérülést szenvedett és kómába került, melyből az orvosok szerint már lehetetlen a visszatérés. Így a férfi, és annak nehezen kezelhető két lánya érzelmileg súlyos helyzet küszöbén áll. Egyéb választás híján a nőt le kell venniük az orvosoknak a gépről, így a családnak, a barátoknak végleg el kell búcsúzniuk tőle. A gyász időszakát azonban méginkább megkeseríti egy újonnan kiderült fejlemény, miszerint a feleség a balesete előtt egy helyi ingatlanügynökkel, bizonyos Brian Speerrel megcsalta a férjét, aki persze erről mit sem sejtett. Matt így igencsak rossz passzban kell hogy helytálljon: össze kell hívnia a családot, hogy időben elbúcsúzhassanak, a lányaival is mindennapos harcot kell vívjon (mivel ezirányú apai teendőit némileg elhanyagolta a múltban, ami most üt vissza), mindemellett az üzleti döntés is a küszöbön, de leginkább a feleség hűtlensége okozta csalódása emészti lelkileg. Alapvetően rossz apának és rossz férjnek hiszi magát, azonban nem tehet mást, mint a ránehezedő történések tükrében megpróbálja a felmerült élethelyzetüket lezárni a lányai segítségével, közös továbblépésük reményében... Matt King szerepében az a George Clooney brillírozik, aki a Kerülőutak kapcsán már szeretett volna dolgozni a rendezővel, ám akkor egy A-listás sztár szerepeltetése nem illett bele Payne elképzeléseibe (így juthatott szóhoz Paul Giamatti, aki egy lehengerlően zseniális alakítással hálálta meg a bizalmat). Ezúttal viszont lehetőség mutatkozott egy gyümölcsöző kooperációra. Clooney szerencsére már maga mögött hagyta a vigyorgó, egydimenziós szívtipró imázst, és valós színészi teljesítményeket helyezett előtérbe (mindamellett, hogy rendezőként is letette már a névjegyét). Kétségkívül az ő személye a film nagy húzóereje, a karaktere pedig jól meg lett írva, ami nem egy utolsó szempont. Mivel egy szűkebb családi élethelyzetbe csöppenünk, így akad még fontos szereplő. Matt idősebbik, vadóc lányát (Alexandra) Shailene Woodley játssza igen meggyőzően, remek párost alkotva Clooney-val. A fiatal színésznőnek ez volt ez első jelentős mozifilmes megmozdulása, mellyel tehetségét bizonyíthatta. Matt apósának szerepében a veterán Robert Forster tette tiszteletét a vásznon, míg Speer megcsalt nejét Judy Greer jeleníti meg, a tőle megszokott magabiztossággal.

A kezdő kis monológban Matt rögtön leszámol az aloha életérzés általános sztereotípiáival, és bár a helyszín egzotikuma mindvégig meghatározóan jelen van, a történések homlokterébe mégis a család feldolgozásra váró tragikuma kerül, így a film hangulatilag igen vegyes, keserédesnek nevezhető atmoszférával rendelkezik (ami persze nem meglepetés, Payne stílusának ismeretében). Első olvasatra az Utódok egy végtelenül depresszív filmnek is tűnhet, viszont ezzel szemben mégis egy kifejezetten életigenlő moziról van szó. Payne filmjeire igencsak jellemző vonás, hogy nagyon ügyesen csempész be a tragikum mögé feszültségoldó, vagy éppen kifejezetten vidám elemeket. Sőt, amolyan védjegyévé vált, bár nem sokan merik alkalmazni, ugyanis rendkívül nehéz. A legalapvetőbb igény a sztori kellő mélysége, az árnyalt karakterek, és azok finomhangolt interakciói. Ami a legnehezebb, hogy ebből az elegyből végül kohezív, és kerek egészként is értelmezhető történetet faragjon a rendező, s a drámaiság ellenére mégis szívmelengető legyen - az Utódok mindezt a hangulatiságot egyszerre szállítja, ha nem is olyan eleganciával és tökéletességgel, mint a Kerülőutak tette (utóbbi persze alapesetben is sokkal viccesebb). A film a gyász, a megbocsátás, az apaság problematikáit helyezi a középpontba, és többnyire sikerül túlmutatnia azon, hogy felszínes féligazságokat pufogtasson, vagy ellenpontozásképp feleslegesen humorizáljon. A jól megírt sztori révén a rendező le tud ásni a lelki tényezők, és a mögöttük meghúzódó érzelmi motivációk mélyebb rétegeibe is, George Clooney játéka szerencsére végig nagyon hiteles marad. A színész ezúttal olyan szerepet vállalt el tudatosan, melyben a karaktere sokkal inkább magára van utalva, mint korábbi megmozdulásai kapcsán. A gördülékenység szempontjából kifejezetten jelentős faktor, hogy Matt néhány személyes monológját időközönként alkalmazza a rendező. Payne egyébként nem először használja a narráció eszközét, mely a Schmidt története kapcsán is, korrektül megvont hangsúlyokkal, kiválóan működött. A tradicionalitást hangsúlyozó nosztalgikus történethez hawaii muzsika dukál, bár néhol kissé már túlzásnak tűnt a folyton alkalmazott zenei folklórelem. A rendezővel már több ízben kooperáló Phedon Papamichael operatőr kamerája természetesen szigorúan csak autentikus helyszíneken járt. Egzotikuma ellenére nem túl gyakori eset, hogy Hawaii alapvető forgatási helyszínként szerepeljen - egy filmrajongónak legvalószínűbben a Jurassic Park, illetve Az elveszett frigyláda fosztogatói juthat elsőként eszébe. A természetközeli helyszínek felvételei Kauain készültek: a család birtokaként a Kipu Ranch-t használták, a strandot pedig Hanalei Beach jelenítette meg. Oahu szigete is nyilvánvalóan fontos szerepet kellett kapjon, hiszen Honolulu itt található, mely az urbanizált környzet felvételeihez volt szükséges. Kingék háza (Old Pali Road) és a kórház (St. Francis Medical Center, Liliha Street) egyaránt a fővárosban található meg.

Kiemelt kép

További képek: 1,2