A tini Trónok harca – CURSED: ÁTKOZOTT (2020-) évadkritika

Házimozi ajánló | 2020-08-21 | Sós Áron Árpád

Nemrég megérkezett a Netflix legújabb saját gyártású fantasy sorozata, a Cursed: Átkozott, Katherine Langford főszereplésével.

Az Arthur király mondakörre felhúzott új szériát nem kis várakozás előzte meg, köszönhetően a meggyőző előzeteseknek, valamint a produkció kreatív folyamataiban részt vevő Frank Millernek és Thomas Wheelernek, ugyanis a Netflix legújabb üdvöskéje az előbb említett két legendás író regényének adaptációja. Bevallom, amennyire vártam a sorozatot, annyira nehezen csúszott le végül a teljes évad, mert a streaming szolgáltató legújabb szériája még a Vaják szintjét sem érte el.

Történetünk a ködös Albion vidékein játszódik, ahol a vörös csuhás paladinok módszeresen irtják a boszorkányokat, a tündéket, meg minden olyan szerzetet, akik nem mondhatóak éppen átlagosnak. A vidék nagyurai pedig nem nagyon lépnek fel a paladinokkal szemben, van nekik elég bajuk a szárazság miatt lázadozó néppel. Az Átkozott főszereplője Nimue (Katherine Langford), aki kisgyermekkora óta mágikus képességekkel rendelkezik, emiatt a falujában ki is nézik szegényt, emellett a múltja is elég homályos. Az élete akkor változik meg végképp, mikor az istenek kiválasztják őt egy kalandra, ám közben a paladinok szépen lemészárolják a faluját, így hát kénytelen menekülőre fognia. A kapott feladat egyébként nem más, mint hogy a mágikus képeségekkel rendelkező Excalibur kardot leszállítsa Merlinnek, a király furcsa udvari varázslójának, mivel a világ pusztulása csak így kerülhető el. Nimue mellé közben betársul a nőcsábász zsoldos, Arthúr és ketten próbálják meg a lehetetlennek tűnő feladatot teljesíteni.

Szóval kapunk egy Arthúr király előzménytörténetet, ám Millerék az egész mondakört 100%-ban kiforgatták és újra értelmezték, ami néhol kimondottan működött, néhol meg egyáltalán nem.

A sorozat narratívájával akkora nagy gondok nem lennének, ugyanakkor a készítők látványosan nem tudták eldönteni, hogy akkor kiknek is szóljon a sorozatuk, mert ha a karakterekből, a sztoriból, és magából a világból indulok ki, akkor ez egy young adult széria. Ehhez képest már az első két részben annyi vérengzést kapunk, hogy az máshol egy egész évadra elegendő lenne (csecsemő holttest, égetések), a későbbiekben ezt még tovább tetézik a rengeteg random vérengzéssel és a Trónok harcába illő véres fordulatokkal (minden részben kapunk állatgyilkosságot, vagy egy szereplő halálát). Szóval a fiataloknak nem elég könnyed, miközben a felnőtteknek túl gyerekes a végeredmény, rég láttam már ekkora két szék közé a pad alá esést, mint itt.

Arról nem is beszélve, hogy a készítők a közel 50 perces részeket érdemi cselekménnyel nem is tudták megtölteni, hiszen van, hogy egy részen belül háromszor is leül a történet.

A sorozat erőssége kétséglenül a karaktereiben rejlik, ám természetesen itt is vannak azért gondok. Kezdjük mindjárt a főszereplő Nimue-val. Katherine Langford a 13 okom voltban már bizonyította, hogy tehetséges színésznő és itt sem vele van baj, hanem a karakterével, mert hiába ad bele apait-anyait Langford, ha a karaktere rosszul van megírva. Minden egyes részben legalább háromszor, de inkább négyszer el kell panaszolnia, hogy ő bizony nem akar itt lenni, ő csak az anyja emléke miatt csinálja ezt az egészet, nem is ismeri Merlint, sosem akart mágikus képességeket, és a többi. Hiába fejlődik a karaktere a történet előrehaladtával, ha a folyamatos panaszkodásai miatt végig idegesítő marad, holott ő lenne a főszereplő.

Arthurnál sem jobb a helyzet! Értem én, hogy nem ő a központi szereplő, de könyörgőm ettől még nem kell egy szürke senkire megírni a karakterét. A helyzeten Devon Terrell játéka sem javít sokat, aki minden szempontból egy hibás casting volt a szerepre, mivel a „csodálatos” játékának köszönhetően, az amúgy sem acélos karaktert egy hatodrangú statiszta szintjére sikerült degradálnia.

Szerencsére a többi szereplő egytől egyig kiválóra és érdekesre sikeredett, Gustaf Skarsgård (a Vikingekben ő volt Floki) Merlinje például a sorozat szíve, ha jellemeznem kellene a karaktert, akkor azt mondanám, olyan mintha a már említett Flokit és A Karib-tenger kalózaiból Jack Sparrow-t összegyúrták volna egy személlyé. Nem tudom, hogy ez tudatos volt-e vagy sem, mindenestere piszkosul jól áll a színésznek ez a fajta szerep, aminek köszönhetően egymaga képes elvinni egy-egy részt a hátán. 

Kiemelném még Arthúr testvérét, Morgana-t és a paladinok véres harcosát, Lancelotot. Előbbi folyamatosan a jó és a rossz oldal között vacillál, míg utóbbi tündeként a fajtáját öldösi a csuhások szolgálatában. Mindkét karakter útját nagyon érdekesre sikerült megírni, és az újfajta megközelítésük is működik, de más ismertebb Arthúr mondaköri karakterre is igaz ez. Példának okáért Merlin csak az Excalibur használatával képes varázsolni, egy kimondottan jó húzás volt az írók részéről.

Végezetül beszéljünk a Cursed látványvilágáról. Ha egy szóval kellene leírnom azt, akkor az az olcsóság lenne, ugyanis az egészet a semmilyen jelmezek, és a puritán díszletek jellemzik. Nem is beszélve a 2000-es évek videójáték animációt idéző CGI állattatokról (azok a farkasok…), ám a látványosnak szánt varázslások terén se nagyon remekel a VFX. 

Pont a Netflixnek nem kellene spórolni az ilyen dolgokon, főképp nem egy fantasy sorozatnál, ahol a látványnak nagyszabásúnak és élethűnek kellene lennie.

A streaming óriás legújabb sorozatában rengeteg potenciál lenne, de csak lenne, mivel jelenleg csupán egy kihagyott ziccer, nem más! A kifordított Arthúr mondakör világa nagyon érdekesre sikeredett, de a történet állandóan csapong, mivel nem tudja eldönteni, hogy kiknek is szóljon. Hiába vannak izgalmas karakterek, ha a pocsék látványvilág állandóan kizökkenti a nézőt a cselekményből.

Ám ahogy mondani szokták, innen szép nyerni, ugyanis ha a készítők felismerik az első évad hibáit, akkor a Cursed: Átkozott idővel egy igazán szórakoztató szériává nőheti ki magát.

Kiemelt kép

További képek

A sorozat Mafab oldala