Záróakkord, bajnok módra – ROCKY BALBOA (2006) kritika

Házimozi ajánló | 2020-09-27 | Szombati Zoli

Sly Stallone hollywoodi karrierjét mindig is két emblematikus és archetipikus karaktere uralta, melyek köré az évtizedek során komplett franchise épült fel, több-kevesebb folyamatossággal és itt-ott megkérdőjelezhető létjogosultsággal. A poszttraumatikus szindrómában szenvedő mintakatona, a vietnami veterán, John Rambo, illetve az alulról jött philadelphiai bokszbajnok, Rocky Balboa küzdelmes sztorija a mozirajongók érdeklődésére szerencsére folyamatosan számíthatott, összességében pedig utóbbi története sikerült jobban, nem utolsósorban Stallone kedvenc karakteréről van szó. Személyes kötődése is ehhez jelentősebb, hiszen az első rész a saját forgatókönyvi ötletéből már 1976-ban elkészült, melyet 1990-ig négy további követett, több részt ő maga rendezett is. Az Andy Vajna-Mario Kassar producerpáros által tető alá hozott 1982-es Rambo rögtön a széria legjobbjaként tette le az alapokat, majd a karakter személyes drámájához való izgalmas viszonyulást sajnos felváltotta a nagy költségvetésű közvetlen folytatásokban a puszta akcióorgia, mely hozzáállás a mozipénztáraknál ugyan bejött, de kritikai szemszögből komoly visszaesésnek bizonyult. A valamivel jobban sikerült Rocky-széria sem mindig büszkélkedhetett méltó folytatásokkal, sőt az ötödik rész igen komoly mélyrepülést jelentett. Stallone azonban - joggal - úgy gondolta a 2000-es évekre ráfordulva, hogy akár még hatvan évesen is volna benne annyi kurázsi és fizikai erőnlét, hogy feltegye a koronát mindkét történetre, és lehetőség szerint le is zárja azokat (ez mint tudjuk, végül nem történt meg egyik esetben sem teljesen). A Rocky Balboa viszont elérte a célját, ugyanis tényleg sikerült a franchise legjobbjává válnia, sőt maga Stallone is a személyes kedvenceként szokott hivatkozni a filmre, melyet ő maga írt és rendezett. Megközelítése az elképzelhető legjobb koncepciót jelentette. Az egykori sztárság kérdéskörét úgy helyezi a középpontba, hogy miközben Rocky Balboa, a sportember egyáltalán nem bukott meg, sőt a ring világát követő életszakaszában is megállta a helyét, addig felesége betegség miatti elvesztése súlyosan traumatizálta, így egy ilyen sérülékeny létállapotban kellett felébresztenie újra a lelke mélyén szunnyadó harcost...

Az első forgatókönyvi ötlet szerint maga Rocky lett volna beteg az egykor elszenvedett ütések kései következményeként, ám drámaibbnak látta végül Stallone, hogyha a feleségét, ennélfogva Talia Shire-t (Francis Ford Coppola húga) írja ki a történetből, mely elképzelését a színésznővel is megosztotta, aki egyetértett vele. Így Adrian Balboa csak rövid flashback szcénákban bukkan fel, de emléke a temetői és az éttermi jelenetek kapcsán (melynek neve Adrian's) jelentősen tovább él, és Rocky életét halála után is alapvetően határozza meg. Ez az időnként múltba révedő dramaturgiai attitűd nem feltétlenül szokott mindig beválni, de ez esetben remekül működött. A nosztalgián bőven túlmutató nézőpont ugyanis sokkalta összetettebbé tudta tenni az idősödő bunyós karakterét (úgy, hogy közben egyáltalán nem csorbította a küzdő sportember korábbiakban felépített, jól azonosulható, sőt már-már mitikus imidzsét), ezáltal a film egyik nagy erényének mondható. Rocky felnőtt fia előtérbe lép a történetvezetésben, azonban nem Sage Stallone-ra esett Sly választása, hanem a szicíliai felmenőkkel (is) rendelkező Milo Ventimiglia kapta meg a szerepet. Apa és fia étterem melletti párbeszéde a film egyik legjobb jelenete lett: Stallone érezhetően kiemelte azt az életbölcsességnek szánt, bárki számára "útravalónak" is beillő, motiváló Rocky-monológot. Szintén új név egy régebbi, érintőleges karakter (Marie) megformálójaként Geraldine Hughes, így nem maradunk valamelyest fókuszban lévő, szimpatikus női karakter nélkül. Egy Rocky-filmben nyilván nem meglepő, hogy profi bunyós is csatlakozik a stábhoz, ezúttal Antonio Tarver világbajnok játssza a fiatal kihívót (Mason Dixon). Tarver másfél hónapos felkészüléssel vágott bele a filmbe, és a kialkudottnál jóval magasabb gázsit követelt végül. Stallone inkább lemondott a sajátjának java részéről azért, hogy a film rendben elkészülhessen, annak ellenére, hogy jóban volt mindkét producerrel (a Rocky-szériát mindvégig az Irwin Winkler & Bob Chartoff producerpáros hozta tető alá, így ezt is). Érdemes említeni, hogy az eredeti kiszemelt Roy Jones Jr. volt, akit teljesen hidegen hagyott a lehetőség. A korábbi filmekből jól ismert Burt Young (Paulie, Rocky sógora) viszont újra tiszteletét teszi a vásznon csakúgy, mint az Apollo Creed egykori edzőjét (Duke) játszó Tony Burton, de sokkal több régi arc rajtuk kívül nincsen. A történet szerint az idősödő Rocky Balboa immár hétköznapibb, melankólikus életet él. Rendszeresen kijár felesége sírjához a temetőbe, jól menő olasz éttermét vezeti, ahol a régmúlt sztorijaival személyesen szórakoztatja a betérőket (az ötletet Jack Dempsey hasonló esete szolgáltatta, akinek szintén étterme volt New Yorkban - Stallone nem véletlenül visel Dempsey's feliratú pólót az egyik jelenetben). Az ellenfél nélkül maradt aktuális világbajnok, Mason Dixon egy virtuális meccs apropóján kihívja a tudás kontra akarat szlogennel felvértezett vegasi bemutatómérkőzésre, melyet Rocky végül elfogad...

A sztori a harminc évvel ezt megelőző nyitófilméhez kapcsolódik leginkább, és a kontinuitási pontokat ügyesen tálalja Stallone, aki ezúttal jól eltalált rendezést mutat fel, ebből a szempontból mindenképpen ez a legjobb mozija. Mivel Rocky amolyan "szerelemgyereke", így a tervezett lezáráshoz szóba sem került másik direktor, Stallone öntörvényű hozzáállása miatt eleve nincs könnyű dolga vele a rendezőknek amúgy sem. Sly a karaktert nem úgy mutatja be, mint ahogy Aronofsky tette A pankrátor című filmdrámájában, ahol a tovatűnt fiatalság és levitézlett sztárság nyomasztó mindennapokká silányult Randy Robinson kiüresedett életében. Rocky Balboa magánéleti válsága ugyan előtérbe kerül, de az egykori nagy sikerek elmúltával legendája még mindig él, ezért (is) képes még utoljára úgy visszatérni a ringbe, hogy sikerrel zárhassa le a múltat, bármi is legyen a meccs végeredménye. Stallone kifejezetten jól játszik a filmben, kidomborítva a karakter sebezhetőbb, emberibb, olykor önironikus oldalát: nyugodtan mehetett volna erre a teljesítményére egy komolyabb díjjelölés is. A Rocky Balboa hitelt érdemlően járja körül egy amúgy még mindig tettrekész, bár már küzdelemre kevésbé fogékony bajnok visszavonulásból fakadó, és gyász által súlyosbított pszichikai háttértörténtét, amely egy utolsó nagy küzdelem képében átvezet egyfajta megváltástörténetbe. Rocky-t érzelmi befolyásoltsága miatt bizonyos szempontból kétkedőbbnek láthatjuk a filmben, mint eddig bármikor. Ráadásul identitásában is meginogni látszik, hiszen teljesen eltávolodott a bunyótól, ellenben nincs más választása, tovább kell lépnie, ami a múlt lezárása nélkül nem volna lehetséges. Így a karakter egy nehéz dilemmával szembesül, vagyis a történetnek megvan a súlya, megteremtődik a drámai keretrendszere, s alapvetően ettől lesz jó. Kötelező elem a felkészülési edzést bemutató dinamikus montázs, a zenei betéttel. A zárójelenetekkel kezdték a felvételeket, hogy a csaknem hatvan esztendős Stallone a lehető legjobb formáját mutathassa. Sly intenzív felkészülése féléves munka eredménye volt, a meccsen bevitt találatok pedig valódiak, Tarver többször is valóban padlóra küldte a színészt, aki egyszer az eszméletét is elveszítette. A felvételek realisztikussága szembeszökő, ugyanis egy HBO-közvetítette profi meccs után vették fel közvetlenül, így a közönség valódi, a reakcióik szintén, statisztákat egyáltalán nem alkalmaztak. Az mindenképpen hátránynak számít, hogy sokkal kevesebb ringen belüli közelit rögzíthettek a meccsből. A helyszín annyira autentikus, hogy Philadelphia külön karakternek tekintendő egy Rocky-filmben. Kezdve a  Philadelphia Museum of Arts legendás lépcsősorától egészen a régi edzőterem helyszínéig (North Front Street), vagy Rocky egykori lakóházáig (East Tusculum Street). Hozzá kell tenni, hogy a külvárosi helyszínek zöme biztonsági szempontból igen kifogásolható környéken található. Készültek belső felvételek a városházán (Philadelphia City Hall), a forgatáshoz használt temető pedig a Laurel Hill Cemetery, ahol a bejárat mellett a kelléknek használt Adrian Balboa feliratú sírkövet kiállították. Az összecsapás vegasi helyszíne valóban a Mandalay Bay Casino csarnoka volt.

Kiemelt kép

További képk: 1+2 

A film Mafab oldala