Család a kárhozat útján – MIELŐTT AZ ÖRDÖG RÁDTALÁL (2007) kritika

Házimozi ajánló | 2020-09-30 | Szombati Zoli

Időnként előfordul, hogy olyan filmek nem örvendenek szélesebb körű ismertségnek, melyek valójában az adott műfaj gyöngyszemei közé tartoznak. Persze Sidney Lumet amerikai rendezőikon sosem a popularitásáról volt nevezetes (kivétel talán a legközismertebb műve, a Tizenkét dühös ember, még 1957-ből). Lumet végül azért mindig megtalálta az igényes mondanivalóra nyitott közönségét, elsősorban a pályája csúcsán, mely a '60-as-'70-es évekre volt tehető, mikoris a legnagyobb sztárokkal forgatott. Természetesen az még egy másik kulturális közeg volt, és ez a mozifilmekre is kihatott: akkoriban sokkal több volt a palettán az igényes dráma, vagyis a mélyebb mondanivalóval felvértezett film és az ezekhez közvetlenül kapcsolódó közönségigény, legalábbis napjainkhoz képest biztosan. A rendező filmjei igazából sosem voltak könnyedek, éppen ellenkezőleg: társadalomkritikai és erkölcsi példázatok, illetőleg az azokból levonható tanulságok érdekelték elsősorban az alkotót, akit a filmtörténet egyik legnagyobb hatású direktoraként tarthatunk számon. Művei sokszor szikárak, lényegretörőek, kritikus hangvételűek, melyekben érezhetően nem a popcornmozik által megcélzott felhőtlen szórakoztatás volt a fő cél, hanem a művészibb látásmód, a szakmai igényesség és a nívós végeredmény. Én magam leginkább az 1976-os Hálózat kapcsán szoktam méltatni, mely bravúros módon több évtizeddel megelőzte a korát, és a rendező víziója a média modernitásban betöltött szerepét illetően teljességgel helytállónak bizonyult. Figyelemreméltó alkotásainak sorában a Mielőtt az ördög rádtalál volt a legutolsó, röviddel ezt követően sajnos elhunyt. A forgatáskor is meglehetősen idős volt már, ám ez a tény egyáltalán nem érződik, a lényegretörő éleslátása ezúttal is magabiztosan működött. A dráma bizonyos szempontból kakukktojás a Lumet-életműben, ez az egy ugyanis a modern idők szavának engedve már nem filmre készült, hanem digitális technológiával. (Utóbb leginkább a vágási procedúra lerövidülésére vonatkozó jótékony hatását méltatta a rendező, sőt úgy vélte, a technika teljesen zárójelbe fogja tenni a klasszikus filmre forgatás metódusát - ebben azért nem lett teljesen igaza).

A Mielőtt az ördög rádtalál fókuszában egy család széthullása áll, amely egy végzetes módon balul elsült rablás nyomán végül úgy borul szanaszét, mint a dominók, majd tragédiák sorozatába torkollik. A cím egyébként egy ír közmondásból vett részlet, akkor szokták használni a rigmust, amikor tósztot mondanak. Az alapötlet bizonyos értelemben kifejezetten szokatlan, és Lumet annak érdekében változtatott Kelly Masterson forgatókönyvén, hogy olyan feszesre húzhassa a drámai szálat, akár egy íjat. Két testvér ugyanis úgy dönt, hogy anyagi haszonszerzés céljából a saját szüleik tulajdonában lévő kis ékszerboltot rabolják ki. Az ötlet a meglehetősen gátlástalan Andy agyából pattan ki, aki a kábítószerfüggése nyomán elsíbolt munkahelyi pénzeket akarja a reménybeli zsákmánnyal korrigálni, azaz elfedni sikkasztásai tényét. Öccse egy kifejezetten befolyásolható lúzer, akit a bátyja képes manipulálni, így a bűntény végrehajtását gyakorlatilag rásózza. Hank belemegy, hiszen még a gyerektartást sem képes normálisan kifizetni, annyira le van égve folyton, szóval mindkettejüknek megvannak a saját démonaik. Első pillantásra minden "rendben lévőnek" látszik: a helyismeret adott, hétvégén egyik szülő sincs a boltban, csak az alkalmazott, az áru pedig biztosítva van, Andy meglátása szerint tehát "mindenki nyer". Hank azonban félelmében eltér a tervtől, és persze ekkor már a körülmények is összeesküdnek ellenük, végül a csapások sorozata lavinaként zúdul a nyakukba, kárhozatra ítélve a teljes családot... Lumet filmjeiben rendre az adott korszak krémje játszott, és a színészi felhozatal teljes spektruma ezúttal is káprázatosnak mondható. Szerintem nem lövök mellé azzal a megállapítással, hogy Philip Seymour Hoffman a valaha élt tíz legjobb amerikai színész között bizonyosan ott van, aki jelentős mozifilmjei mellett komoly színpadi tehetségnek is bizonyult, 2014-ben bekövetkezett halála pedig óriási veszteség volt a filmrajongók számára. Lumet nyilatkozta egyébként, hogy pályafutása egyik legkiemelkedőbb rendezői élménye volt Hoffmannal forgatni, a film egyik nagy erőssége a színész pazar játéka, a terv kiagyalója, Andy szerepében. Szerintem nincs olyan filmrajongó, aki ne imádná az alakításait, különösen a drámakedvelők, hiszen ez a műfaj volt az igazi terepe, és ezúttal is zseniális választásnak minősült. Alapvetően persze furcsa, hogy egy addiktív személyiség miért játszik el pont egy heroinfüggő karaktert, mindenesetre 1990 és 2013 között Hoffman távol tudta magát tartani a kemény drogoktól, hogy aztán végül mégis az okozza a végzetét. A testvérpár másik tagját (Hank) a szintén igen tehetséges sztár, Ethan Hawke játssza. Az apa szerepében a veterán angol színész Albert Finney látható, míg Andy nejét Marisa Tomei hozza, aki szerencsére elég nagy biztonsággal szabadult meg a gönceitől ekkoriban :) Érdekes tény, hogy a Hoffman/Hawke/Tomei trió az életben egymás közeli barátai voltak. Karakterszerepekben Michael Shannon és Amy Ryan emelendő még ki.

Annak ellenére, hogy egy izgalmas, neo-noir beütésű krimielemet is felkínál a sztori, mégis vegytiszta dráma irányába megy a rendezői koncepció, amely nem meglepő annak ismeretében, hogy Lumet milyen remek, igen részletes karakterábrázolási képességgel bíró filmes. Imponáló magabiztossággal mutatja be ezúttal is a karakterek motivációit, az interperszonális kapcsolódási pontokat, az egyén és az általuk alkotott mikroközösség, azaz a problematikus múlttal rendelkező família bukása felé haladó út különböző stációit. Ráadásul ez a bemutatás messze nem sematikus, hanem időben és térben is ugrálva, mozaikszerűen rakja össze frappánsan a cselekményt, hasonlóan ahogy Tarantino szokta tálalni, de könnyen felidéződhet a Coen-testvérek jópár filmje is (lúzerek ténykedése, mely feltartóztathatatlanul zuhanó spirálba csúszik és végzetszerűen csődbe torkollik). Lumet stílusában azonban az iróniának nincsen nyoma, bár néhol a hangulat szinte már szatirikus felhangú, sőt groteszk, azonban kínjában sem tud a néző mosolyogni a dráma súlya alatt egy pillanatig sem. Az alkalmazott atmoszféra alaptónusa ugyanis kifejezetten komor, hiszen az elkerülhetetlen végzet Damoklész kardjaként kísért szinte minden pillanatban. A film ennek megfelelően mindvégig feszült, depresszív és felkavaró. A rendező azonban nem pusztán a következményeket mutatja be, hanem a rablás napját közvetlenül megelőző időszakot is taglalja kis szemelvények formájában, melyek egyébként egyáltalán nem tagolják szét a sztorit, hanem érdekes módon koherensebbé teszik. Ez a tény is megerősíti, hogy a lényegi irány tehát nem a krimi ezúttal, és a csavarok ellenére ne is egy heist-filmre számítsunk, hiszen a lélektani dráma, az adott emberi sorsok bemutatása a döntő. Kifejezett pozitívum, hogy az említett színészek remekül teljesítenek, Philip Seymour Hoffman minden megmozdulása élmény, már csak miatta is kihagyhatatlan ez a mozi. Mint oly sok Sidney Lumet rendezés esetében, ezúttal is New York City a helyszín, így javarészt a forgatás is itt zajlott, mindösszesen két távolibb külvárosi lokáció adódik: White Plains a kórházjelenetekkel, és Yonkers a rablás előkészületeivel, majd Hank zaklatott telefonálásával. A legérdekesebbek helyszíne ezúttal Queens, hiszen ebben a kerületben található az ékszerbolt (Bayside) és a szülői ház (Douglaston) is. Manhattan belvárosi részei sem maradtak ki. Hank apartmanja (West 44^th Street) itt található, illetve az a hely is, ahová Andy jár rendszeresen belőni magát. Utóbbi felvételei az ENSZ-székház szomszédságában található Trump World Tower (United Nations Plaza) épületének egyik magasan fekvő lakásában zajlottak, kitűnő rálátást biztosítva Manhattan nevezetes felhőkarcolóira.

Kiemelt kép

További képek: 1+2

A film Mafab oldala