Lúzer família győzelemre tör – A CSALÁD KICSI KINCSE (2006) kritika

Házimozi ajánló | 2020-10-18 | Szombati Zoli

Ritka az olyan, önfeledt szórakozást nyújani képes mozi, amely elgondolkodtató útravalóval is szolgál nézője számára, alapvetően könnyed hangulata ellenére. Melynek nyomán azt érezheted, hogy a film adott valami maradandót a pillanatnyi élményfaktorán túl, sőt szívesen veszed elő újra. Ezzel a potenciállal a dramedy filmek rendelkeznek a leginkább, azonban egy igen nehéz műfajról van szó, hiszen humoros elemeket kell szőni dráma uralta szituáció(k)ba, vagy ami még nehezebb, vidám alaptörténetet kell adott pontokon úgy dramatizálni (lehetőleg árnyaltan), hogy ne tegye a két hangulati attitűd egymást hiteltelenné, ezáltal a filmet pedig teljesen komolyan vehetetlenné. Jellemző megfigyelés, hogy igazán jó dramedy-t alkotni meglehetősen kevés rendezőnek sikerül, és mindig nagyon penge forgatókönyvet követel meg, anélkül mit sem ér. Ha viszont egy ilyen koncepcióra épülő mozi ütősre sikerül, az a legjobbak közé sorolható, s így van ez A család kicsi kincse esetében is. Pedig nagyon nyögvenyelősen tudták csak tető alá hozni, jó öt évbe telt. Az eredeti ötleten alapuló script - a későbbiekben Hollywood "étlapjára" ezáltal felkerülő Michael Arndt tollából - ugyan érzékelhetően igen jó volt, ám a forgalmazók kissé megosztónak vélték a történetet, így hosszas finanszírozási akadályok léptek fel, ráadásul nincs igazán kiemelt karakter, hanem a családot alkotó összes szereplő lényegében előtérben van, egy ilyen casting viszont nehezen oldható meg kisebb költségvetésből. A megvalósítást végül egy újonnan alakult független cég (Big Beach Films) hozta össze mindössze nyolcmillió dollárból, a siker nyomán a befektetésük pedig igen sokszorosan megtérült a későbbiekben. A Sundance fesztiválon elért hatalmas kritikai és közönségsikert követően forgalmazónak a Fox Searchlight jelentkezett be, így a film széleskörű ismertséget kaphatott, és - teljesen megérdemelten - négy Oscar-jelölést is, melyből kettőt be tudott húzni (épp a forgatókönyv volt az egyik). Rendezőnek egy olyan párost választottak, akiknek ez volt a mozis bemutatkozásuk, így ez a körülmény sem szokványos. Az életben házaspárt alkotó rendezők, jelesül Jonathan Dayton és Valerie Faris a videoklipek világából érkeztek, ezügyben viszont komoly tapasztalattal a hátuk mögött (ők követték el például a Red Hot Chili Peppers "Californication" klipjét is). A direktori nézőpontjuk végig igen magabiztos, az én szememben bravúros teljesítmény.

A család kicsi kincse színészfelhozatalban szintúgy egész kiválóan teljesít, méghozzá több szinten is. Nem csak az egyéni teljesítmények kiemelendőek, hanem mint team is nagyon olajozottan működtek, ez utóbbi természetessége a film egyik lényeges élvezeti eleme. A karakterek annak ellenére változatosak, hogy alapvetően banalitás határozza meg őket, hiszen jobbára semmi extra képességgel nem rendelkeznek, de érdekes módon pont ez ad egy különleges hangulatú bájt a történetnek, ahogyan ők hatan civakodva (és "megfogyva bár, de törve nem") összetartanak. :) A családfő és annak sógora volt az a két szerep, melyre a leghosszadalmasabb casting folyt előzetesen, ezekre a tapasztalt Greg Kinneart (Richard) és Steve Carellt (Frank) választották ki, mint kiderült tökéletesen. Carell azonban még nem volt igazán nagy név a filmiparban, pontosabban csak ekkortájt kezdett igazán ismertté válni a 40 éves szűz sikere kapcsán. Azóta olyan drámai szerepben is bizonyított, mint a személyiségzavaros gyilkos, John du Pont karaktere (a Foxcatcherrel épp a jövő hónapban szándékozok foglalkozni). A legnehezebb azonban egy ennyire előtérbe helyezett gyerekszínészt megtalálni. Nos, Abigail Breslin olyannyira meggyőző tudott lenni, hogy egyáltalán nem túlzás az Oscar-jelölése sem, pedig gyerekeknél ez inkább egy jelképes, nehezen komolyan vehető elismerés szokott lenni. Szerintem az egyik legkiválóbb alakításnak számít ilyen korú színészpalántától, melyet valaha láthattunk, már csak miatta is látni kell a filmet. Én legalábbis minden megmozdulását imádtam, ráadásul nagyon cuki maga a karakter, Olive is. Búvalt bélelt szereplőnek Paul Dano mindig a lehető legjobban alkalmas: Dwayne egy igazán introvertált valaki, akinek azért helyén van az esze és a szíve is, ha kell. A gondoskodó anyát az ausztrál Toni Collette jeleníti meg kiválóan, míg a kokaint szipákoló, a női nem iránti rajongását leplezni nem szándékozó, kissé megkeseredett, szókimondó nagyfatert Alan Arkin szállítja. Arkin nyerte egyébként a másik Oscart, neki ezek a nagydumás, önsajnálatban is jeleskedő, cinikus karakterek remekül fekszenek. Miről is szól a sztori? Az Új-Mexikóban élő Hooverék bizony a vesztesek táborát gyarapítják, ám céltudatosságuk nem átlagos. A karriertanácsadó  apa biztosra vett kilenclépéses sikerreceptje csak papíron hajlandó működni, az idősek otthonából kábszerhasználat miatt kirúgott virgonc nagypapa meg állandóan panaszkodik. Dwayne, a kamaszfiú némasági fogadalmat tett, ráadásul megrögzött Nietzsche-rajongó, a családhoz ideiglenesen odaköltöző Proust-szakértő gay nagybácsi pedig alaposan megindokolt öngyilkossági kísérletén van túl. Ha mindez nem volna elég, Olive, a família legfiatalabbja fejébe veszi, hogy elindul a Little Miss Sunshine gyerekszépségversenyen, melyre nagyapjával készül rendületlenül. A cél nem kisebb, mint a győzelem, ehhez pedig Kaliforniába kell utazniuk, ami számukra zökkenőmentesen nem kivitelezhető. Ám a döntés megszületik: leharcolt mikrobuszukkal többé-kevésbé lelkesen nekivágnak a hosszú útnak...

A film legnagyobb erénye az a csetlő-botlóan bájos hangulati atmoszféra, azaz szerethetőség, mely egyszerűen magával rántja a nézőt, aki azt érezheti, hogy a történések frontvonalában annak részesévé válik. Ezt az élményt pedig nem sok mozi képes szállítani csont nélkül. Ráadásul a humoros elemek valóban viccesek, s mivel a dumáknak nagy a jelentősége mindvégig, így mindenképpen eredeti nyelven javaslom. A karakterkidolgozási elem annyira jól sikerült, hogy rá lehetett építeni egy nem tolakodó, hanem a történetbe finoman beleszőtt, háttérben meghúzódó, görbe tükörként is funkcionáló társadalomkritikai szálat, ami szintén jelentőset húz fel a színvonalon. Egyébként már pusztán a dialógusok minőségéből is jól érzékelhető, milyen remek lehetett az eredeti forgatókönyv. Bár a történetben olyan súlyos problémák jönnek elő, mint a drogfüggőség, a családi diszfunkcionalitás, az anyagi gondok, a végletes önbecsapás és önértékelési zavar, ám a hangulat mégis könnyed, ennek ellenére azonban mindvégig - a maga módján - komolyan vehető, és hitelt érdemlően átérezhető. A film középső, road-movie része nyújtja a legönfeledtebb pillanatokat, melynek során hőseink néhol morbid kalandjait szemlélhetjük. A fináléra felépülő szépségverseny jelenetek hangsúlyosan hordozzák a kritikusabb hangvételt, de még ezek is marhára viccesek. A rendezők egyáltalán nem izzadtságszagúan törekedtek arra, hogy a tanulságok a film végére megképződjenek, hanem mintegy magától értetődően esik le a tantusz. Mindeközben pedig valahol elborzadva nézzük azt a súlyosan művi, torz értékrendszert hangsúlyozó, sajátosan felszínes világképet, amit ezek a gyerekszépségversenyek a maguk személyiségromboló, kártékony módján, fennhangon képviselnek. A film nagy mértékben szól az amerikai álomba vetett (vak)hitről, a gyengeség felvállalásának vélt vagy valós veszélyeiről napjaink társadalmában, az a bizonyos görbe tükör ebben a vonatkozásban is hangsúlyosan ott van, olykor maró gúnnyal átitatva. Nagyon jelentős erény az említett színészi játék, Abigail Breslin karakterét emelném ki újfent, aki egyszerre tud humoros, aranyos és szívet melengetően megható lenni. Mindent összevetve, ennek a mozinak igazán van lelke, filmkedvelőknek ezért nem nélkülözhető. A szinte külön karakterré előlépő sárga VW minibuszból ötöt használtak a forgatáson. Extra felszereltséget igényeltek a beltérben játszódó jelenetek, melyeket szerencsére valóban Kalifornia és Arizona útjain forgattak le, nem pedig a könnyebbik módon, azaz vetített hátterekkel műteremben. Zömmel Kalifornia államban járt a kamera, a szépségverseny helyszíne a legemblematikusabb talán. A történetben megnevezettel ellentétben (Redondo Beach) azonban Ventura lett kiválasztva, mert ennek mólója és partközelben futó útjai feleltek meg leginkább a forgatási igényeknek. A motel helyszíne North Hills (L.A.), az étteremé La Puente, míg a Chevron benzinkúté Newhall (Santa Clarita) területére esett.

Kiemelt kép

További képek: 1+2 

A film Mafab oldala