Mi tesz minket emberré? – A MASZK MÖGÖTT (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-10-29 | Turner

A norvég posztapokaliptikus film ismerős érzéseket kelthet bennünk a jelenlegi helyzetben, már ami a kilátástalanságot és sok esetben a nélkülözést illeti. Örüljünk, amíg csak a cukor és liszt fogy el, és nem kell Mrs. Lovett módjára pitét sütnünk.

A nukleáris katasztrófát követő éhínség és szenvedés kellős közepén egyszer csak ott terem egy lehetőségekkel teli színházi előadás, ami kikapcsolódást és lakomát ígér a résztvevőknek. A megmaradt, kétségbeesettségtől naiv lakosság sóvárog a felüdülés után, ezért főhőseink, Leo (Gitte Witt), Jacob (Thomas Gullestad) és kislányuk, Alice (Tuva Olivia Remman) is jegyet vált az ismeretlen mecénás, Mathias (Thorbjørn Harr) estélyére. A darab interaktívabb, mint gondolnák, és a megrendezett jelenetek jól szervezett vadászattá alakulnak át.

A felvezetés titokzatos és nyomasztó. Keveset árul el, éppen csak felvázol egy alaphelyzetet, ami kicsit sietősnek hat, de mindenképp felkelti az érdeklődést. A szereplőkkel együtt mi is kíváncsiak leszünk, mit hoz a rejtélyes előadás, melynek lényege, hogy a vendégeket is bevonják a cselekménybe. A megkülönböztető jelzés a maszk: akin van, az néző, akin nincs, az színész. A konfliktus kibontásának elején még jól lavírozik a film, összemosódik a valóság és a színjáték, és folyton félrevezetik a főhősőket és minket is. A krimi-thriller elemek, a kutatás és a sejtelmesség jól működik egy ideig, a hangulatot sikeresen megteremtik a hatalmas, labirintusszerű, de komor villában és a bizarr színházi jelenetekkel, de túl hamar lelövik a poént. Attól a ponttól kezdve, hogy kiderül, Mathias Sweeney Todd és Mrs. Lovett szerelemgyereke, vajmi kevéssé érdeklődünk a történések iránt. Mert a fő kérdésre megkaptuk a választ, és ezzel együtt előtódul több, kisebb, kínzó másik, amit eddig legalább az atmoszféra elfedett. Hogy került elő Mathias agresszíven repülő cirkusza a semmiből? Miért pont Alice-t választotta? (Erre van egy iszonyú gyenge magyarázat, de jobb, ha úgy teszünk, mintha benne sem lenne a filmben.) Miért nem használják ki a maszk, a megkülönböztetés erejét a menekülők? Mindenbe belekapnak, mindenre van utaló jel, de bevezetnek bizonyos kardinálisnak szánt tárgyakat, szimbólumokat,  amiket aztán nemes egyszerűséggel feláldoznak az üzenet oltárán.

Ugyanis van egy vezérgondolat a filmben, ami elég szájbarágós, de azt hiszem, mind kicsit megengedőbbek vagyunk az ilyen üzenetekkel a karanténidőszak után. Leo színésznő, ezért is vonzza Mathias estje, meg persze a családnak is szeretné megmutatni szenvedélyét, ha már elmagyarázni nem tudja. A Napóleon-komplexusos Mathiast végül a saját fegyverével győzi le Leo: magára vonja a figyelmet, és “fényt mutat” az átvert embereknek, kivezeti őket a sötétségből.

Az emberek a legnehezebb időkben is vágynak a kultúrára, művészetre, mert ez a letűnt, lerombolt, megtépázott civilizációjuk része, és ettől újra élő, érző egyénnek érezhetik magukat. Mi sem bírtuk volna az otthon ülést zene, mozgókép és bármi egyéb nélkül, ezért a film erősen épít a művészet fontosságára, kikerülhetetlenségére, hiszen még a reményvesztett időkben is felüti a fejét valamilyen formában. A megvezetett közönséget Leo őszinte játéka menti meg, vagyis a film nem csak színház felemelő mivoltát bizonygatja, hanem azon belül is megkülönböztet szemfényvesztést és valódi színjátszást. A művészetet mint fogódzót mutatja be, ami könnyen megváltoztathat bennünket, ugyanakkor óva int, hogy a szelekció igenis szükséges, és nem kell mindent elhinni, amit mondanak nekünk vagy láttatnak. Végül persze morális állásfoglalás is van, miszerint jobb a bizonytalan, de tisztességes élet, mint az erkölcstelen fényűzés, és hiába ül a válladon a báránybőrbe bújt farkas, mégsem tehetsz meg akármit a túlélésért, mert végül úgyis a jó győz. Ez utóbbi már erősen melodramatikus konklúzió, de a művészet értékének valódisága szép ívet ír le a történetben.

Ezen és Gitte Witt magával ragadó színészi játékán kívül nem sok értékelhető van a filmben. Többnyire hiányoznak a motivációk, az indokok, túl sok a hézag és a véletlen, a lehulló vörös leplek inzertjei számomra értelmezhetetlenek voltak, és miután a sztori felfedte a titkát, mintha csak le akarnák zárni, a feszültségkeltéssel már mit sem bajlódnak. Túlzott hangsúlyt kapnak egyes jelképek (tudom, áldozati bárány, na de mégis), amiket aztán nem töltenek meg különösebb tartalommal, és ugyanez igaz a már fentebb említett maszkra is, ezért a magyar cím nem igazán helytálló. (Az eredeti cím Kadaver, ami norvégul hullát jelent, tehát valljuk be, szavazhatunk, melyik rosszabb.) Így meg aztán kár értelmezni, mit akartak kihozni a maszkviselésből. A Kadaver most többet mond minden szónál: a készítők már maguk lelőtték a saját koncepciójukat.

Sajnálom, mert volt benne potenciál, jól indult, de még így is sikerült egy kis csírát elültetnie bennem. Bár annyit törődtek volna a készítők forgatókönyvvel és a karakterekkel, mint amennyire be akarták bizonyítani, hogy szeretik a munkájukat! 

Képek forrása: TMDb

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.