Új generációs Cronenberg vízió – POSSESSOR (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-11-15 | Juhász Péter

Brandon Cronenberg, David Cronenberg fia második nagyjátékfilmjével méltó módon örökíti tovább a kanadai David Lynch bizarr mozis világképét. Apja nyomdokain, egy kicsivel mégis távolabb haladva A légy és a Karambol világhírű direktorának pályájától, A Possessor brutális alkotás, mely szerencsére nem csak testnedvekben tocsog. 

Tasya Vos bérgyilkos, csak nem épp megszokott módon likvidálja ellenfeleit. A cég, melynek megbízásából sorra fegyvert ragad, különleges módszerrel végzi dolgát. Alkalmazottjai egy egyedülálló, jövőbeli technológia segítségével tudati szinten egyesülnek a halálra ítélt alany környezetében lévővel, hogy annak testét felhasználva végezzenek áldozataikkal. Amint a küldetés teljesül, visszatérnek önmagukba, majd feldolgozva a traumatikus élmény pszichés utóhatásait, újabb célpontot kapnak. Tasya magánélete munkájából adódóan erősen billegő lábakon áll. Megpróbál fia édesanyja lenni, volt férje is szeretné visszakapni a nőt. Tasya élete azonban olyan súlyos titkokkal teli, ami kizárja a boldog együttlétet. Amikor újabb küldetést kap, elképzelni sem tudja még, micsoda bonyodalomba keveredik. Nem csupán szakmai élete, de magánélete is veszélybe kerül, amikor a rendszerbe súlyos hiba csúszik; maga a kiszemelt alany. 

Bizakodva ültem le a film elé, hiszen mégiscsak a gyerekkorom óta rajongott, világhírű rendező csemetéjének munkájáról van szó. A Cronenberg név számomra egyet jelent a testi-lelki borzalmakkal, nyers erőszakkal, lenyűgöző képi-és hangeffektusokkal, valamint okosan felépített történettel. Nos, nem kellett csalódnom! Még úgy sem, hogy Brandon Cronenberg második nagyjátékfilmjén erősen érezhető édesapja munkásságának hatása és világa, de kit zavar mindez, ha egy az átlagosnál messze jobban összerakott produkciót láthat a nagyérdemű. 

A film felütése azonnal magával ragad. A felvezetés feszültséggel teli történése, mellkasra nehezedő atmoszférája és ihletett képi világa alaposan felcsigázta érdeklődésem. Cronenbergi útvonalon haladva lépked előre a film. Lassú, álomszerű képekkel és olykor igen kellemetlen hangokkal szippant magába a vásznon zajló események örvénye. Szerencsére, a Possessor nem akar és nem is tud tucatfilm lenni. Brandon gondolom idejekorán megtanulta a leckét, a mai mozgóképes univerzumban nehezen maradsz fenn, ha semmitmondó, unalmas klisék mentén próbálod meg felépíteni mondandódat.  

Apja, David sem gyártott soha sablonos mozikat. Legyen szó életműve korai darabjairól, mint a Veszett vagy a Parazita, fénykorának darabjairól, mint a Videodrome vagy az Agyfürkészők, egészen a legutóbbi évtizedek munkásságáig, mint az Erőszakos múlt vagy a Veszélyes vágy, a Cronenberg-filmek rendre sokkolják a nagyérdeműt. Vérükben van ugyanis az a különleges képesség, hogy a mozgókép szerelmeseit rabul ejtik, majd áldozataikba tűpontosan adagolják elméjük legbizarrabb látomásait. E téren az ifjabb Cronenberg is tökéletesen teljesít.

A Possessor az első pillanattól kezdve igen kellemetlen élmény, abban az értelemben, hogy végig ott lapul benne az a tipikusnak is mondható lélektani vibrálás, ami apja munkásságának egyik kulcseleme. Félve tekintesz a vászonra, miközben olyan nehezen elképzelhető, szürreálisan megjelenített dolgokkal szembesülsz, mint tudatátvitel vagy férfi testben női lélek buja szexuális aktus közben. Innen nézve a dolgot, képtelenség nem felismerni benne a klasszikus jegyeket. A vér ugyanis nem válik vízzé, mint tudjuk. Brandon Cronenberg is előszeretettel zúdít ránk bíborszínű véresőt, miközben ropognak a ripityára törő fogak, és tűhegyes piszkavas szúrja ki az áldozat szemét. Nincs ezzel különösebb gond, hiszen nem hinném, hogy lesz majd olyan, akit ne a Cronenberg név vonzana majd a filmhez. 

Szerencsére itt nem egy az apja munkásságát másolni próbáló fiú rendezéséről van szó. A lélekre ható, erőteljes történések félelmetesen precíz megjelenítésében egy roppant tudatos elképzelés megvalósulását követhetjük nyomon. Miképp borul meg egy elme a behatoló tudat nyomása alatt? Miképp döbben rá valaki szörnyű tettére úgy, hogy gondolatait más irányította szörnyű cselekedete közben? Ilyen és ehhez hasonló, nehezen emészthető dolgokra vetül fény a film játékideje alatt. Nyomasztóan húz le magával, színészei sem a közismert arcok közül kerültek a produkcióba, de ez nem azt jelenti, hogy ezzel kevesebb lenne a film értéke. A főszerepet alakító Andrea Riseborough (Birdman, avagy a mellőzés meglepő ereje) és Christopher Abbott (Az első ember) félelmetesen jó összjátéka mellett ugyanis feltűnik még Jennifer Jason Leigh és Sean Bean is a történet során. 

Ha az ember át tudja adni magát a Possessor nyomasztó víziójának, az utóbbi évek egyik legegyedibb és legkiforrottabb alkotását láthatja majd. Nem ígérem, hogy jóleső élmény lesz, vagy örömteli csevegésre adna okot egy baráti társaságban, de aki kicsit mélyebbre mer ásni a mozgókép jelenlegi univerzumában, és nem hátrál meg a fajsúlyosabb darabok láttán, annak nagyon tudom ajánlani az ifjabb Cronenberg művészi horrorját! Nem mindennapi élményben lesz ugyanis része a kedves nézőnek, és manapság ez óriási dolog a streaming szolgáltatók által tömegével megjelenő, kaptafa mozik fénykorában. 

Kiemelt kép

További képek: 1+2

A film Mafab oldala