Nem vénnek való vidék – A PANKRÁTOR (2008) kritika

Házimozi ajánló | 2020-12-06 | Szombati Zoli

A napjainkig nem is egy mesterművet jegyző, igen tehetséges brooklyni Darren Aronofsky ezzel a 2008-as drámájával képletesen a sírból hozta vissza a valamikor szebb napokat látott egykori fenegyerek, Mickey Rourke színészi karrierjét. Rourke ugyanis a '80-as évek legvégétől szinte példátlan mélyrepülésbe kezdett, nemcsak önmagát csapta szét a lehető legkülönfélébb módokon, hanem sokak tyúkszemére is lépett Hollywoodban öntörvényű viselkedésével, így gyakorlatilag a nullára dolgozta le magát. Volt idő, amikor annyira mélyre jutott, hogy csak egy garzonlakást tudott bérelni a Beverly Hills-i luxusingatlan és az ott zajló végeláthatatlan tivornyái után, midőn a haverok dobták össze neki a havi megélhetésre valót, mert arra már épp nem futotta (ez nem urban legend, interjúkban említi). Szóval amolyan művészi szinten űzte a lezüllést is, így Aronofsky visszautasíthatatlan ajánlata a legutolsó pillanatban érkezett a levitézlett pankrátor szerepére (amit azzal a feltétellel fogadott el, hogy alakíthat a forgatókönyv dialógusain). Bár a rendező legkorábbi gondolata Stallone volt, Aronofsky a későbbiekben mindvégig kiállt az ekkor 56 éves Mickey Rourke mellett. A Fox Searchlight fejesei váltig Nicolas Cage-t akarták, a rendező viszont tudta, hogy ennek a karakternek a leghitelesebb eljátszására csakis Rourke képes az ismertebb arcok közül. Mivel a színész a rendezőkkel szemben is öntörvényű magatartást tanúsított világéletében, így Aronofsky ultimátumot adott neki: minden utasítást be kell maradéktalanul tartania, különben repül. Rourke - aki nagy tisztességnek tartotta, hogy egy ilyen kaliberű direktorral dolgozhat - megrázta magát, és összehozták élete legjelentősebb, és (szerinte is) legjobb filmjét. A dráma büdzséje persze igen korlátozott lehetett (6 millió dollár), mivel Rourke ázsiója szinte a nullán volt, így nem akadt stúdió, mely komolyabbat invesztált volna egy általa fémjelzett film leforgatásába (a színész csak a minimumot kapta, százezer dollárt). Aronofsky persze nem az a típus, aki megrettenne a kisebb költségvetéstől, vagy akit ez a körülmény fikarcnyit is befolyásolna, hiszen felettébb kreatív rendezőről van szó. Utólag persze már tudjuk, hogy anyagilag is sikeres tudott lenni a film, kritikailag pedig egészen felmagasztalták, és jogos volt a közönség elégedettsége is...

A széleskörű kritikai sikernek megfelelően Rourke bezsebelte a BAFTA és a Golden Globe gálák díjait, sőt még Oscarra is nominálták, Aronofsky pedig a rangos Velencei Filmfesztivál Arany Oroszlán elismerését tudhatta magáénak. Rourke teljesen alávetette magát a szerepnek mind fizikailag, mind pszichikai értelemben. Végülis a ring világa abszolút nem volt idegen a számára, hiszen fiatalkorát követően a '90-es évek első felében egy ideig visszatérőként bokszolt (sőt még manapság is megtartotta ezt a szokását),  hiszen folyton szerette feszegetni a határokat. Ennek kapcsán került sor több elhibázott arcplasztikai műtétre, melyek nyomai később eléggé eltorzították a vonásait, manapság pedig már ráismerni is alig lehet. Szinte minden mozdulatsort ő maga csinált meg, csak egy-két valóban rázós jelenetben helyettesítette kaszkadőr. (A penge, amivel a homlokát megvágja, szintén valódi). Odaadó hozzáállásának megfelelően profi módon felkészült (az egykori szamoai pankrátor, Afa Anoai volt a trénere), és egész szép izomtömeget pakolt magára az ekkor már javában idősödő színész. A mozi gyakorlatilag háromszereplős, rajta kívül a lánya, Stephanie, és a korosodó sztriptíztáncosnő, Cassidy a jelentős karakter. Evan Rachel Wood az utolsó pillanatban érkezett a produkcióból kilépő Abbie Cornish helyére, hogy remekül helytálljon Randy "The Ram" lányaként: bár rövid ideig látható a vásznon, a történetvezetésben mégis kulcsfontosságú szereplő. A rúdtáncosnőt játszó Marisa Tomei 44 évesen is igen jó formát tudott hozni, egy kis vetkőzés nála sosem lehet meglepő :) Aronofsky már rég szerett volna vele dolgozni, mindketten Brooklynból jöttek, sőt ugyanabban a középiskolában végeztek. A színésznő szintén komoly jelöléseket kapott, abszolút jó választás volt erre a kissé cinikus, megkeseredett, ám az életét megváltoztatni szándékozó karakterre. Randy és Cassidy hullámzó emberi kapcsolatán keresztül láttatja meg igazán jól a rendező a címszereplő jellemének érzékenyebb vonásait a mindennapos küzdelmeinek tükrében. A tartalmi felvezető előtt néhány szóban érdemes elhelyezni a filmet Darren Aronofsky eddigi nagyszerű életművében, A pankrátor ugyanis bizonyos értelemben szakaszhatárt képvisel, és ezúttal a forgatókönyvet nem is ő írta. A Rekviem egy álomért merész, frontális stílusa, felkavaró, drámai realizmusa, egyediséget sugárzó filmnyelve már az ezredfordulón a rendezőre irányította a figyelmet. Aronofsky viszonylag ritkán rendez, de ha kijön egy új filmmel, az borítékolhatóan mindig nagyot szól (sajnos a 2017-es Anyám! óta nem sokat hallottunk felőle). A pankrátor szerkezete, közlésmódja, operatőri technikája egyfajta stílusváltás kezdete volt nála, melyet később - a Noé kivételével - minden soron következő munkájában (beleértve a Fekete hattyú című mesterművet is) rendre alkalmazott, s melyet saját bevallása szerint a belga Dardenne testvérpár stílusa messzemenőkig inspirált.       

Ami az alaphelyzetet illeti: Randy "The Ram" Robinson, a '80-as évek pankrációjának egykori királya közel hatvan éves, és már csak árnyéka egykori önmagának. A tűz ugyanúgy hajtja, még mindig - nomen est omen - faltörő kosként küzd az arénában, beleadva apait-anyait, a maroknyivá zsugorodott közönsége és a nosztalgia még élteti, de a szíve lassan már kezdi felmondani a szolgálatot. És persze nem mellékesen, a világ is gyökeresen megváltozott már körülötte, viszont ő csak ehhez a többé-kevésbé koreografált, bizonyos rétegeket szórakoztató bunyóhoz ért, mely az amerikai néplélekre furcsamód rezonál. A régi királysága úgy tűnik véglegesen a múlté, immár egy lakókocsiparkban hajtja álomra a fejét (már ha beengedik oda, mert nem tartozik épp a lakbérrel), és a sportcsarnokok egykori felemelőbb miliőjét a lepukkant művházak hétvégi pankrációestjei jelentik, ahol egykori hírnevét váltja aprópénzre az autogramosztó események alkalmával. Jóval szűkebb körben, mint egykor, de a tisztelet és az elismerés iránta még mindig makulátlan. Ram egy nem teljesen elfeledett élő legenda, és ebbe a legendáriumba és a zúzda biztonságot adó világába menekül az egyre zordabb valóság ellenében. Egy letűnt korszak, és az idő vasfoga által megtépázott jelen között feszülő konfliktus felemészti minden értelemben, egyre inkább már csak a "színpadon", a kötelek között érzi otthon magát, amint kilép a való életbe, ott jönnek csak igazán szembe a pofonok és a frusztrációt garantáló helyzetek. Bár kifejezetten jószívű ember, ennek ellenére igen magányos, szeretethiánnyal küzd, mivel semmi szociális hálója nincsen, ami megtartaná őt a társadalomban. Jobb híján sztriptízklubba jár esténként, ahol az egyik korosodó táncosnővel próbál személyesebb kontaktust kialakítani - az intimitást valamiképp pótolandó -, de ez leginkább csak illúzió. Újabban megpróbálja a lányával is felvenni a kapcsolatot, akivel a múltban egyáltalán nem foglalkozott, ennélfogva Stephanie jogosan hidegült el tőle. Talán még sikerülhet ezt a súlyos hibát rendbehoznia, különben semmi jóra nem számíthat a ringen kívüli mindennapokban...

A történetvezetésben mindkét női karakter lényeges, hiszen egyedül ők jelentik Randy edzőtermeken túli világát, beléjük próbál kétségbeesetten kapaszkodni. A rendező színészvezetése láthatólag ismételten igen erősnek bizonyul, és ahogy tőle megszokhattuk, ezúttal is felbukkannak szimbolikus elemek, még ha ezúttal csekélyebb számban is (gondoljunk például a lezárásra). A dráma légköre mindvégig viszonylag komor. Ha megfigyeljük, tudatosan nincs napsütés közben készült felvétel szinte soha, hiszen a magány, és a levitézlett sztárság a központi narratív elem. A speciális steadicam- és kézikamera használat sokat hozzátesz a hangulathoz, mint tudatosan alkalmazott technikai összetevő, melyet ekkortól kezdett el rendre alkalmazni Aronofsky. Ezúttal Matthew Libatique nem volt elérhető A vasember forgatása miatt, így esett a rendező választása a francia Maryse Albertire, tehát női operatőr fényképezte kiválóan ezt a filmet. A beállítások lényege, hogy a karakterközpontúság érzékeltetésének érdekében a főhőst közvetlenül a háttérből követi legtöbbször a kamera, és ez a hatás tökéletesen szolgálja a néző maradéktalan bevonhatóságát számos helyzetbe, ezáltal emelve ki a közlésmód személyességre irányuló törekvését. A pankrátor (hasonlóan a rendező számos filmjéhez) tehát kifejezetten karakterközpontú dráma, ne tévesszen meg senkit a téma, ez nem egy sportfilm. Annyiban persze igen, hogy Randy sportot űz abból, hogy estéről estére kihívja önmaga ellen a sorsot. Nem lehet nem észrevenni, hogy Ram élettörténete egyben krisztusi parafrázis, melyben megvan a szenvedéstörténeti (szögesdrót/tövis párhuzam stb.) és a feltámadási komponens egyaránt: Aronofsky munkásságára egyébként is nagyon jellemző a biblikus párhuzamok használata, ezúttal konkrét vallási felhang persze nincsen. Randy mindennemű magasztosságot nélkülöző sorsának tükrében a rendező az amerikai álom erős árnyoldalaira, veszteseire, az elmúlás méltatlanságára reflektál, ezen keresztül megjelenhet egy izgalmas társadalomkritikai elem is... A filmet New Jersey államban forgatták, direkt lepukkant helyszíneket válogatva ki, jópár kisebb városban (pl. Dover, Elizabeth, Clifton, Rahway, Bayonne, Linden). Egyet emelnék külön is ki, mégpedig az Asbury Parkot. A tengerparti sétány és a végében a Casino (utóbbiban zajlott a táncjelenet a lányával) ismerős lehet a mozgóképes helyszíneket kedvelőknek. Az egyébként patinás múltú épületegyüttes akkor még láthatólag romhalmaz volt, épp utána kezdték meg a viszonylagos felújítását. A terület és maga a boardwalk feltűnt a kultikus Maffiózók sorozatban, és meghatározó helyszínként láthattuk a Robert De Niro főszereplésével készült, Az igazság órája (2002) című közepes színvonalú krimiben is.

Kiemelt kép és további képek: 1, 2, 3

A film Mafab-oldala