Anyai téboly – FUSS (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-12-10 | Ben Palmer

Az igazán jó horrorok sora számomra mindig ott kezdődött, amikor az adott sztori eseményei/történései inkább mozognak a realitás talaján, amiknek az esetében a félelmünk tárgya valami megfogható rettegésen alapul, ebből kifolyólag pedig az alapfelállás korán sem olyan elképzelhetetlen, mint misztikus hátterű társaik esetében. Nem véletlen, hogy műfajilag ezek az alkotások már inkább csúsznak át a thriller kategóriába, mintsem klasszikus horrorként funkcionálnának, lásd például az egyik legnevesebb példát A bárányok hallgatnak személyében, ám úgy gondolom, igazán vérfagyasztó mítoszokat teremteni sokkal inkább lehet olyan történetek által, melyek mögöttes tartalma valódi fenyegetést jelent a főszereplőre és ezáltal ránk, a nézőre is, mint mással. Aneesh Chaganty, india felmenőkkel rendelkező amerikai direktor ifjú titánként robbant be a köztudatba a maga 27 évével még 2018-ban kreatív vizuális megoldásokkal teletűzdelt, végig feszült, egyedi látásmódú thrillerének, A keresésnek köszönhetően. A rendező már debütáló munkájában is komoly hangsúlyt fektetett a szülő-gyermek páros kapcsolatra és nincs ez másképpen új művében sem, csak míg ott a kötelék és a szülői felelősségvállalás illetve küldetéstudat a gyerek javát szolgálta, itt valami egészen torzképet ölt ennek megtestesülése egy mondhatni már groteszk módon tébolyult anya túlontúl is félelmet keltő gondoskodásának formájában.

Történetünk főszereplője egy mozgássérült tini, Chloe (Kiera Allen), kinek testi korlátait számos egyéb tünetek nehezítik, ebből kifolyólag pedig nem igazán szociális teremtés főszereplőnk, ami érthető is, viszont ambíciói példaértékűek, hisz annak ellenére is egyetemre vágyik a lány, hogy tulajdonképpen a világgal kapcsolatot ez idáig édesanyja jelentette számára. Anyjához (Sarah Paulson) való köteléke egészen szeretetteljes, megragadó képet fest fel számunkra, ami miatt elsőre nem is válik egyértelművé, hogy mi is adhatja a későbbiekben a történet konfliktusát, míg nem Chloe, - s vele együtt a néző is – el nem kezd gyanakodni azzal kapcsolatosan, hogy vajon a szülő cselekedetei még egy beszámítható elme tudatos döntéseit mutatják, vagy vajon valami egészen másét.

Chaganty rendezői debütálásához képest számos változtatást eszközölt mostani munkájában, hiszen a formabontó, egyedi történetmesélést ezúttal lecserélte egy hagyományos narratívájú sztorira, valamint bár gyökereiben megmaradt magánál a thriller műfajánál, mégis legtöbb elemében inkább emlékeztet minket ez a filmje egy régi vágású, klasszikus horrorra. Továbbá – mint azt korábban említettem – itt is fontos szerepet tölt be a gyermek-szülő páros kapcsolat, csak ezúttal ezt a receptet alaposan kiforgatta a direktor önmagából, ami által ismét sikerült valami vérfagyasztót alkotnia, csak egy egészen más perspektívából, mint A keresés esetében, hiszen míg ott az aggodalom, a szülői gondviselés határtalansága volt a főkatalizátor, itt nem más lesz, mint a masszív embertelenség és a tébolyodás szülte paranoia. Ezek a tényezők pedig lényegében erényei is lesznek a filmnek, de sajnos nagyjából ugyan ilyen arányban a hátrányai is. Kezdjük előbbiekkel.

A Fuss remek atmoszférával rendelkezik. Chaganty ezúttal is kiválóan építi a feszültséget, mindenképpen dicséretes, hogy továbbra sincsenek jelen hatásvadász elemek, nincsenek túlvizionálva a történések, és bár néhány esetben kissé kacifántosabbak a megoldások, mint azt a józan ész elsőre diktálná, de ez betudható annak is, hogy a főszereplő mozgáskorlátozottsága miatt be voltak határolva a film lehetőségei. Viszont ez az úgymond minimalizmus nagyon jól áll az alkotásnak, és a fiatal rendezőt ezúttal se lehet azzal vádolni, hogy ne igyekezett volna kihozni a maximumot az általa megálmodott alapanyagból, viszont ezek összessége kevésbé érződik annyira újítónak, mint világhírnevet hozó munkája esetében. Pont emiatt nem szabad elmenni amellett a tény mellett sem, hogy számos eleme a filmnek azt az érzést kelti, hogy már láthattuk korábban valahol, ez mind a technikai, mind pedig a narratív vonalra igaz, bár tegyük hozzá ezt ügyesen titkolja a végeredmény, és kár lenne elvenni az alkotótól, hogy jellegzetes stílusát ezúttal is jól illesztette a sztori egészébe. Egy egészen klausztrofób élménnyel gazdagodhatunk a történet által, amiben az otthon falai talán sosem keltettek még a nézőben ennyire fojtogató érzést, mint itt, amire a régi nagy klasszikusokat megidéző horror zenei betétek csak még inkább próbálnak rátenni egy lapáttal. 

A másik nagy erőssége a filmnek, az nem más, mint a két főszereplőnk. Maga a történetet is elsősorban kettejük igen erős érzelmi kötődésére építkezik, így elengedhetetlen volt a működő sztori szempontjából, hogy olyan képességű színészeket találjanak, akik megfelelőképpen tudják ennek a bonyolult kapcsolatnak a mechanikáját, illetve változóit visszaadni. Az már önmagában egy jó húzás volt a rendező részéről, hogy egy a valóéletben is mozgáskorlátozott lányt tett meg főszereplőnek, hisz reakciói, cselekedetei, sokkal természetesebbek, magától érthetőbbek, ebből fakadóan könnyebben is azonosulhatunk vele, hisz hamar szimpatizálni lehet azzal a jó értelemben vett esendőséggel, amit Kiera Allen jelenléte képvisel. Őszintén tudunk érte drukkolni, mert az ő arcán is őszintén ott van az a gyötrelem, ami az ezzel az élettel járó megtépázott ám egyben megerősödött lelket is takarja, ez pedig úgy gondolom, amellett, hogy valóban nagyon jót tesz a film egészének, még egyfajta példaképet is adhat sok hasonló sorsú gyermek számára, ami kivételesen egy pozitív kezdeményezés Hollywood részéről. Arról már csak mellékesen, hogy Allen kisasszony ezen felül is nagyszerűen teljesít, színészi debütálása remekül sikerült, mimikái, gesztikulációi egyszerre keltenek természetes és profi hatást, nagy jövőt is jósolnak neki, ami tényen az sem csorbít, hogy lényegében, ha szigorúan vesszük, önmagát játszotta. Ám rutinosabb kolléganőjének, az anyát játszó Sarah Paulsonnak sem lesz miért szégyenkeznie, sőt én azt gondolom, hogy ezzel a szereppel sikerült végre megmutatnia a jobb sorsa is érdemes színésznőnek, hogy milyen képességekkel is rendelkezik valójában. Parádés, ahogyan az elsőre szeretetteljes, gondoskodó anya képe szépen lassan átformálódik valami egészen torz, paranoiás, cezoromán szörnyeteggé, melyet sok esetben már-már olyan hitelesen hoz Paulson, mintha ténylegesen végbement volna nála egyfajta tudathasadás. Kettejük közötti kémia már önmagában elvinné a filmet a hátán, de szerencsére számos más erénnyel együtt sikerült ezúttal is valami különlegeset alkotni a direktornak.

Azonban, ahogy már jeleztem korábban, kitérnék a negatívumokra is, melyek közül sajnos a logikátlanságokon túl is akad jó néhány. Az egyik legfájóbb hibája a műnek, hogy bár olyan gondosan oda lett figyelve a feszültségépítésre, valamint arra, hogy adjanak egyfajta mélységet az anya-lánya kapcsolatnak, mégis maga a csavar lelepleződése, felfedése sok tekintetben amatőr, kiszámítható, főleg rutinos thriller nézőknek. Pont a szoros kötelék, és a részletesen felépített anyai gondoskodás ábrázolásának tekintetében ki lehetett volna tolni a végletekig a titkot, amit a szülő őrzött, ezáltal egy még feszültebb sztorit elmesélni, egy katartikus fináléval megspékelve, hisz adta volna magát az alap felállás szempontjából, hogy az alkotás játsszon egy kicsit velünk is, hogy vajon a fojtogató bezártság érzett szül tévképzeteket anyjáról a gyermek elméjében, vagy valami egészen másról van szó. Ilyen szempontból viszont mintha bátortalan lett volna ezúttal a rendező, vagy csak nem tudta volna érdemileg kitölteni a játékidőt, ha ilyen irányba viszi el az események vonalát. Nagy kár az elszalasztott lehetőségért…

A másik zavaró hiba – és ez már sokkal inkább egyéni – az az, hogy ebben a filmben már sokkal több minden érződik tisztes másolásnak, vagy már ezelőtt máshol is látott, nem túl eredeti módon használt narratív elemnek – amikre a spoiler veszély miatt nem térnék ki részletesebben – de például technikai esetekben is sikerül luftot rúgni ezen tényezők nem megfelelően való alkalmazásának. A bevilágítások, az operatőri munka sok esetben túlzottan művészieskedő, kizökkenti az embert a torokszorító feszültségből, ezen felül néhány esetben, bár tényleg nem keltenek hatásvadász szándékot a hangelemek, inkább érződnek öncélúnak, mint ténylegesen szükségesnek, maga a zenei betétek legtöbbje pedig úgy gondolom kellemetlenül elidegenítő hatást vált ki és sajnos nem jó értelemben. Ezek a klasszikus, mondhatni jellegzetes taktusok szörnyen kilógtak az összképből, és inkább vettek el a rettegés faktorból, mintsem növelték volna azt.

Összességében azt mondhatom, ha csalódni nem is fogunk Chaganty új rendezésében, azért teljes elégedettséggel se fogunk felállni filmje elől. Bár számos kiváló eleme van ezúttal is az általa megálmodott történetnek és mindenképpen becsülendő szakmai és emberi tekintetben is a főszereplő választás, de sajnos pont az az egyediség, az a merész kreativitás hiányzik a Fuss című félig-meddig horrorból, ami egykoron A keresés esetében annyira üdítően nagyot tudott szólni. Megbánni nem fogja, aki rászán az idejéből másfél órát, de messze nem fogja azt a teljességet érezni, mint 2 évvel ezelőtt. 

A filmről további érdekességeket a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: TMDb