A félig élő - A HOLTAK NEM HALNAK MEG (2019) kritika

Házimozi ajánló | 2020-12-12 | Turner

Elég sajátos elképzelése van Jim Jarmusch-nak arról, mitől robbanthat ki zombiapokalipszis. Mágia helyett a tudományt választja: a Föld kibillen a tengelyéből, ami egy sor természeti katasztrófát és változást okoz, többek között, hogy nem megy le a Nap, a holtakból pedig élők lesznek. Vagy legalábbis valami olyasmik.

Frank Miller gazdának (Steve Buscemi) legnagyobb gondja, hogy valaki tizedeli a csirkéit, és szent meggyőződése, hogy ezért az erdőben élő remete, Bob (Tom Waits) a felelős. Pedig jobb lenne, ha az egyre elszaporodó titokzatos gyilkosságok zaklatnák fel, mert a zombi megszállás lassan megállíthatatlan méreteket ölt.

A jeleneteket – az alapkoncepción túl – a fekete humor teszi bizarrá, és a Jarmusch-ra jellemző, bár itt kissé háttérbe szorított slow cinema-jellemzők (minimalista játék, kevés párbeszéd, lassú dramaturgia, hosszú beállítások) azok, amik szatirikus hangnemet kölcsönöznek a rendőrök (Adam Driver, Bill Murray, Chloë Sevigny) és a zombik párharcának. A számtalan utalás és a kis gegek miatt tele van a film intertextualitással, például hogy Driver karakterének neve Peterson, ami rímel Jarmusch előző filmjének címére, a Patersonra, amin szintén együtt dolgoztak, vagy Tilda Swinton figurájának neve, a Zelda Winston hangzásában erősen hajaz a színésznő igazi nevére. Természetesen egy valamire való horror-szatírából nem maradhat ki – sok egyéb mellett – George A. Romero említése sem, de Driver Star Wars-kulcstartója is elég egyértelmű utalás a színész munkásságára.

A kisvárosi miliőben tengődő rendőrök alakjai tipikusan azoknak a helyeknek és személyeknek a reprezentációja, ahol a bűnt szinte hírből sem ismerik. Ezzel szemben áll a Swinton által megformált, még a jarmusch-i történethez képest is fura skót boncmester, ami egyfelől poénos reflexió a színésznő karakteres, „nem evilági” külsejére, másrészt még a legszokatlanabb közegből is kilóg, már ami a filmet illeti. Zelda a Kill Bill Fekete Mambájának és a Doctor Strange The Ancient One-jának ötvözete, akinek sztoriszála szinte teljesen elválik a film többi részétől, és amilyen hirtelen jött, olyan meglepően ér véget.

Azon túl, hogy humoros a film (ami a maga visszafogottságával és különcségével nem lesz mindenkinek kedvére), azonban nem sok egyebet tartogat. A zombik mint valódi élőholtak térnek vissza: mindenki ahhoz ragaszkodik és még halála után is azt keresi, amit életében fontosnak tartott. A Wi-Fit, a kávét, a Xanaxot, ezek azonban már elcsépelt frázisok egy igazán ütős társadalomkritikához. Ugyanez a helyzet az ismétlődő mondatokkal, amikből nem lesz szállóige, és amiknek csúcsra járatása egy idő után fárasztó. A szokásos zombi-toposzokat úgy próbálja kifigurázni, hogy súlytalanná teszi őket, nem próbál felforgató vagy újító lenni, egyszerűen szenvtelenül kezeli a zsáner jellemzőit, így például az élők játéka nem sokban különbözik a holtakétól. Ez a fricska azonban a társadalomkritikai aspektushoz hasonlóan kifullad, és nem tartogat magában annyi potenciált, ami kitartana a film végéig. Jarmusch kézjegyei fellelhetők, de a markáns ismérveken és a kiváló színészeken túl nem sok mindenre épít.

Az A holtak nem halnak meg szórakoztató a maga módján, de nem lesz átütő erejű, pedig Jarmusch korábbi munkáinak nagy erénye volt, hogy minimalizmusával tudott a legnagyobbat szólni. Úgy építenek le bennünket a filmben a poénok, mint a legszárazabb faviccek, és közben mintha mi is zombivá válnánk. Egy jóleső, de súlytalan és sekélyes állapotba merülhetünk.  

A filmről további információkat a Mafab oldalán találsz.

Képek forrása: TMDb