Karácsonyi kárhozat – EUFÓRIA KÜLÖNKIADÁS, 1. RÉSZ: Rue (2020) ajánló

Házimozi ajánló | 2020-12-14 | Ben Palmer

A Sam Levinson által megálmodott, napjaink tinédzser generációjáról majdhogynem tökéletes képet alkotó sorozat, Eufória címmel a tavalyi évben robbant be a televíziók képernyőire, és még az HBO szériákhoz képest is kifejezetten provokatív, húsba maróan reális, ám néha talán a kelleténél jobban kisarkított epizódok nehezen emészthető egysége volt. Azonban a projektnek talán pont ebben volt a legnagyobb erőssége. A könnyed hangvételnek is bőven teret adó sorozat nem is hazudtolta meg önmagát szezonfináléja idején sem, hiszen pont olyan kettős szájízt hagyott maga után, mint amennyire bonyolult egy tizenéves érzelmi komplexitása, így nem is csoda, hogy a lezárás is elég nyomasztóra sikerült. Sokakhoz hasonlóan én is epekedve vártam a folytatást, de 2020 nem kegyelmezett a művészvilágnak sem, így Levinson szériájának második etapjára sajnos a tervezettnél többet kell várnunk, ám szerencsére ennek ellenére sem maradunk idén sem Eufória tartalom nélkül, hiszen egyfajta karácsonyi meglepetésként kaptunk egy ajándék epizódot, melynek párja január második felében fog debütálni. Lássuk hát mit is kaptunk ebben a különkiadásban.

Az idővonalban az első évad történései után járunk, egészen pontosan valamivel később, hogy Jules (Hunter Schafer) magára hagyta Rue-t (Zendaya) a vasútállomáson, az összetört szívével és a zátonyra futott álmaival. Ezek után, még a záróakkordban részesei lehettünk annak, ahogy Rue egy parádés szemléltetésen keresztül bemutatva, hogy züllött vissza, és vált ismét függővé kétségbeesésében, a karácsonyi különkiadás pedig ezt a sztoriláncot tovább fűzve építkezik és igyekszik megmutatni nekünk ijesztően hitelesen egy összeomlott lélek csendes haldoklását.

A megszokottaktól eltérve, ezúttal nem kritikai célzattal álltam ennek az epizódnak a bemutatásához, bár eredetileg az volt a terv, de miután megtekintettem a majd egy órás részt, azon nyomban világossá vált számomra, hogy mindenképpen ajánlás címszó alatt fogom publikálni írásomat. Ennek okait nyomban kifejtem bővebben, de előtte meg kell jegyeznem mennyire bátor vállalkozás is volt Levinson részéről ennek a különkiadásnak a megalkotása, hogy mennyit számit a kreativitás és az, ha megfelelő alázattal állsz saját szerelem gyerekedhez és annak rajongói felé. Bár magának az alap sorozatnak a második évadot felvázoló forgatókönyve már javában kész van, mégse fogjuk azt érezni, hogy ezt a történetet csupán a kényszerhelyzet szülte. Nagyon is jól illeszkedik esszenciájában az alapsztori vonalhoz ez az epizód is, ám mégis sok tekintetben más. Egyrészt közel sem provokatív, nem célja az, hogy újabb tabukat döntsön meg, elhagyta erre az időre a széria megbotránkoztató jellegét és valami sokkal különlegesebbel igyekezett kiszolgálni a rajongókat, aminek köszönhetően a sorozat legintelligensebb és legemberségesebb felvonását sikerült megalkotni. 

Az alkotó ezúttal nem elborzasztani akart minket azáltal, hogy mennyire eltorzult a fiatalok realitásérzéke és erkölcsi normái az őket ért káros külső és családon belüli behatások által, hanem sokkal inkább szerette volna velünk megismertetni ennek a generációnak az érzékeny oldalát. Hogy mennyire tud egy lelkileg és önismeretileg egyébként is labilis személyiségű törékeny lelket megroppantani és végtelennek tűnő depresszióba taszítani egy váratlanul jött törés. Ennek a folyamatnak egyfajta végzet közeli kiteljesedését látjuk felszínre törni a Zendaya által életre keltett Rue karakterén keresztül, aki bár azzal a tévhittel áltatja magát, hogy a kábszerek adta mámorban megtalálta összeomlott világa harmóniáját, mégis egyértelmű jelei mutatkoznak annak, hogy szépen lassan kész maga mögött tudni az életet. Sajnos a feladás ezen formái már 2000-es évek eleji generáció esetében se volt ismeretlen megoldás, ám ahogy változott a világ, jöttek az öngyilkos játékok, káros tartalmak, valamint az, hogy az internet adta anonimitás árnyékéban biztonságosan alázhatunk valakit addig, amíg nem szégyelljük… nos, ezek csak még inkább megnövelték ezeknek az eseteknek a számát. Igaz Rue elsősorban összetört szíve miatt szenved, ám ahogy haladunk abban a bizonyos beszélgetésben, melyet szponzorával, Alival (Colman Domingo) folytat, úgy egyre inkább bizonyosodhatunk meg róla, hogy ez a lány már réges-régen kárhozatra ítélte a lelkét azok miatt a tettek miatt, amiket a függősége következményében lépett meg, akár az édesanyjával szemben. Ebben az epizódban nem kapunk semmi explicitet, csupán a szériához mérten is töményebb valóságot, egy hosszú, egész részen át tartó beszélgetés keretein belül, ahol a lány lelki felépülésénél sokkal többre vállalkozik szponzora, ugyanis hamar felismeri a sokat tapasztalt férfi, hogy meg kell mentenie a reményvesztett tinit önpusztító mentalitásától.

Sokak számára biztosan szokatlan lesz, hogy egyfajta kamaradrámát fognak kapni ezúttal, - még ha az ilyen tematikájú és megvalósítású különkiadások nem is új keletű dolgok a szériák történelmében – a megszokott, émelyítő vizuális orgia, vagy a határok feszegetése helyett, ám filozófiai kérdések boncolgatásában itt sem lesz hiányunk. Teret kap nagyjából minden fontosabb aspektus, ami egy ilyen korú lányt mozgathat és befolyásolhat, így nem fog idegennek hatni a politika terítékre kerülése, a hit kérdésének emésztgetése, a sorsok alakulásának előre elrendeltségi kérdése, vagy éppen pont az, ami a sorozat főprofilja is, hogy elviselhető-e a tinédzserkori inzultusok sokasága anélkül, hogy egy mai tizenéves a tudatmódosítók hamis biztonságába burkolózva akarja átvészelni ezt az időszakot. Tisztában vagyok vele, hogy eme témák nem éppen olyanok, amiket az ember Karácsonyra időzít, de legyünk őszinték egymással. Egy ilyen év után, mint a 2020, ugyanúgy szükségünk volt nekünk is arra, hogy Rue-hoz hasonlóan velünk szembe is leüljön egy Ali-hoz hasonló személy, és bármilyen reménytelennek is ítéljük meg a sorsunkat, ő ne engedje el a kezünk, hanem sokkal inkább akarjon meggyőzni arról, hogy minden alagút végén ott van az a bizonyos fény. Ez pedig lehet, hogy mára már közhely, de mégis örökérvényű. Hiszen ki ne akarná az érezni, hogy legyen neki bármilyen nehéz is, van megoldás helyzetére. Személyes véleményem szerint, amit mára nagyon sok ember elvesztett – nem csak tini – az a remény, amit ez az év csak még jobban elvett és jobb karácsonyi üzenetet nem is kaphattunk volna, mint azt, hogy bármilyen veszett ügynek is éljük meg életünket, sohasem a könnyebb utat kell választanunk. Ezt az üzenetet pedig lehet, hogy a legkevésbé vártuk az Eufóriától, de Sam Levinson úgy látszik, még mindig tud újat mutatni. Pont ezért ajánlom, nem pedig kritizálom ezúttal ezt a fejezetet, mert ez az epizód mindenkinek csak adhat, gyógyír lehet a betegségekre, ködszer a sebekre.

A színvonalat pedig ezúttal is igyekeztek magasan tartani, így ismét gyönyörködhetünk Rév Marcell csodálatos operatőri munkájában, illetve most se maradunk lelkeket andalító zenei betétek nélkül. Ám az igazi csillagai a sztorinak a két főszereplőnk lesz. Zendaya friss Emmy-díjas színésznőként, amit pont a sorozatban nyújtott hipnotikus játéka miatt kapott, most újfent megmutathatta a kétkedőknek, hogy milyen jó képességekkel is rendelkezik. Annyira finoman és emberközelien tudja változtatni akárcsak az ábrázatát is egy-egy apró fintor, vagy éppen tekintet által, akárcsak rutinosabb kollégái. Erre remek példa mikor arca eltorzul a helyzetét való felismerés miatt a szégyentől, ahol korábban a konok érdektelenségtől fakadó kiüresedett szemek bámultak csupán, na az a jelenet valami olyan, amit úgy hívunk színművészet. Nálam szkeptikusabban szerintem senki se állt hozzá, mikor egykoron megtudtam, hogy a Disney Channel üdvöskéje ilyen fajsúlyos témákat feldolgozó drámához adja a nevét, ám mára minden kétségemet eloszlatta, amik tehetsége megkérdőjelezésére vonatkoztak. Viszont nem szabad megfeledkeznünk pályafutása - nyugodtan mondhatom - legjobbját hozó Colman Domingo teljesítményéről sem, akinek nagyon jót tett, hogy ennyi szabad teret adtak, hiszen szívbemarkolóan esendő volt, ahogyan igyekezett megőrizni a beszélgetés teljes ideje alatt hidegvérét a megtört lány pátyolgatása közben. Baromi szép monológokat, anekdotákat kapott, nagyon fontos dolgokat mondott el, egyfajta költői attitűddel megtámogatva mondandóját, amivel úgy gondolom magát a színházi légkört sikerült a televízió képernyőire manifesztálnia, ami miatt még magasztosabb lett az epizód üzenete.

Összegzés helyett, végszóként csak annyit írnék, hogy bár nyomasztó hangulata és felütése ellenére elsőre nem gondolnánk arra, hogy alkalmas lenne ez filozofikus kamaradráma így ünnepekre, ám mégis átlengi egyfajta karácsonyi pátosz és szellemiség a nagy egészet. Bár az alap sztori vonalat nem viszik előre az itt történt események, mégis kihagyhatatlan szelete lett a szériának üzenete és annak prezentálása miatt. Mindenkinek erősen ajánlom!

Kiemelt kép

További képek: 1+2

A sorozat Mafab oldala