God Save the King – A KIRÁLY BESZÉDE (2010) kritika

Házimozi ajánló | 2020-12-18 | Szombati Zoli

Szívesen gondolok vissza a 2010-es esztendőre filmes szempontból, mert kifejezetten emlékezetes termés jött össze, köztük rögtön a '10-es évek legjobbjával, mely számomra a Fekete hattyú volt. Azonban Tom Hooper nagy igényességgel megkomponált, szórakoztató történelmi drámája, A király beszéde is szerepel a kedvenceim közt, mind a mai napig. Tipikusan az a remekmű, melynek nincsen gyenge pontja - kiváló forgatókönyv, értő rendezés, zseniális színészek, gördülékeny dialógusok, élvezetes zene, harmonikus képi világ -, ennélfogva az akkori díjszezon meghatározó favoritja tudott lenni. Kétségkívül megtalálta a közönségét is, amit az elképesztően sikeres megtérülése is jól jelez, hiszen közel harmincszorosát hozta vissza a tizenötmillió dolláros bekerülési költségének. Ráadásul nem is amerikai, hanem angol-ausztrál koprodukciós független filmről van szó, mely esetben a világszintű siker valamivel kevésbé magától értetődő (a profi terjesztésben ezúttal is Weinsteinék vizsgáztak jelesre). A filmet tizenkét Oscarra nominálták, ebből a négy legfontosabbnak mondható díjat be is söpörte, vagyis a legjobb filmnek járót is megszerezte. A legnagyobb meglepetés mindenképpen a rendező személye volt az imént felvázolt hatalmas siker tükrében, hisz nem nagyon lehetett hova tenni Tom Hooper nevét, megelőzően egyáltalán nem volt a köztudatban. Szinte csak tévéfilmes tapasztalatokkal rendelkezett, ám egy évvel korábban már készített egy igen színvonalas, szintén valós alapokon nyugvó rétegfilmet a Premier League hőskoráról, amit magam is csak utólag láttam (részemről egy külön kritikát meg is fog érni hamarosan). Az elátkozott Leeds United több szempontból hasonlít a most tárgyalandó filmhez, ami a karakterek interakcióit illeti, hiszen abban is egy kikezdhetetlen barátság az egyik fő téma, mindemellett szolgál egy erős konfliktussal is. Az az ötlet, hogy megfilmesítsék VI. György brit uralkodó és Lionel Logue, ausztrál származású beszédterapeuta gyümölcsöző együttműködését és barátságát, egyáltalán nem volt újkeletű ötlet. A forgatókönyvet jegyző veterán író, David Seidler ugyanis már jóval korábban végzett ezügyben jelentős kutatómunkát. Eredetileg, még a '80-as években színpadi műnek szánta, sikerrel játszották is a darabot, azonban II. Erzsébet kérése az volt, hogy míg az anyakirályné él, a megfilmesítéstől tekintsenek el. A forgatókönyvet egy felolvasóesten később a rendező édesanyja szúrta ki, majd ajánlotta fia figyelmébe...

A script már készen volt, azonban egy igen szerencsés körülmény lehetővé tette a történeti hűség további finomítását, már ami a két főszereplő karakter baráti munkakapcsolatát, és annak kibontakozását illeti. Logue unokája ugyanis két hónappal a forgatás előtt megtalálta nagyapja részletes naplóját, melyből szó szerint emelhettek be mondatokat a kész filmbe, az immár átdolgozott forgatókönyv alapján. David Seidler ráadásul saját tapasztalataira is támaszkodhatott, hiszen gyerekkorában elszenvedett világháborús traumái következtében jó ideig ő maga is dadogott. A királyt eljátszani szándékozó színésznek azzal a nem kis feladattal kellett szembenéznie, hogy hitelesen el kell sajátítson egy súlyos beszédhibát. VI. György, azaz Bertie szerepére Paul Bettany volt a kiszemelt, aki családi okokra hivatkozva utasította vissza, amit később, látván a film minőségét, már természetesen megbánt. Hugh Grant is visszakozott (szerencsére), így Colin Firth előtt nyílt meg a lehetőség, aki élete legjobbját nyújtotta. A dadogást olyan "sikeresen" tudta elsajátítani, hogy a forgatást követően neki is terapeutához kellett járnia egy ideig, a leszokás érdekében. Firth annak ellenére volt kiemelkedő választás, hogy sem fizimiskáját, sem pedig életkorát tekintve nem volt különösebben "kompatibilis" VI. Györggyel. Poén, hogy Logue megformálására sikerült épp egy neves ausztrál aktort megnyerni: Jeffrey Rush postaládájában landolt közvetlenül a forgatókönyv, ami nem éppen a legszokványosabb eljárás. :) Női főszereplőnk is van: az anyakirálynét, Bertie nejét Helena Bonham Carter személyesíti meg, alakítása lenyűgöző. Itt fűzném hozzá, hogy bár a film szinkronja is jónak mondott, én azonban mindenkit bíztatnék az eredeti nyelven történő megtekintésre, amely hatalmas plusz élvezeti faktort jelent. Churchill kissé parodisztikus megformálására remek választásnak bizonyult Timothy Spall, aki a rendező előző filmjében az egyik főszerepet játszotta. Guy Pearce (a báty, VIII. Edward) alakítása kifogástalan, mint mindig. Végezetül a veterán Michael Gambon teljesítményét emelném ki, aki a fiával szembeni szigort megtestesítő, egyre inkább betegeskedő V. György királyt alakítja hitelesen. A színészgárda egyszerűen kifogástalan, a mű egyik nagyon nagy erőssége az alakítások természetessége. A film történetének tágabb időkerete 1925-1939 közé esik, azonban a '30-as évek második fele, legfőképpen a világháború kitörését megelőző korszak, és Anglia hadbalépése van a fókuszban. A rendező a brit uralkodócsaládban, és a politikai színtéren történő fontosabb események tükrében mutatja be Albert yorki herceg előtérbe kerülését, majd VI. György néven királlyá koronázását. Az idáig elvezető út azonban meglehetősen rögös: nem is ő a cím várományosa, hanem bátyja, aki azonban egy elvált nő kedvéért önként lemond a trónról. A legfontosabb akadályozó tényező Bertie számára a dadogása, a kínszenvedés komolyan aláássa az önbizalmát a beszédek megtartása alkalmával, bár az uralkodói potenciál eltemetve megvan benne mindvégig, csak felszínre kellene, hogy jusson. A konzervatív, és olykor nevetséges módszerek semmilyen eredményt nem hoznak, azonban egy beszédterapeutát ajánlanak számára, aki gyakorlati eredményességével tűnik ki, melyet komoly empátiával ér el. A terápia leglényegesebb, bár nem egykönnyen áthidalható eleme a két fél közti teljes egyenrangúság szükségessége. Hamarosan elérkezik az a vészterhes idő, mikor a királynak rendkívül fontos rádióbeszédet kell tartania Nagy-Britannia hadba lépéséről a Harmadik Birodalommal szemben... 

Tom Hooper filmjének szinte csak erényei vannak. A talán első pillantásra banálisnak ható történet egyáltalán nem elcsépelt vagy közhelyes, sőt nem is unalmas egy pillanatig sem, köszönhetően az alkalmazott rendezői látásmódnak, a karakterkapcsolódásoknak ugyanis rendkívül jó dinamikája van mindvégig. Ráadásul önmagukban is érdekesek tudnak lenni ezek a karakterek, miközben betekintést nyerhetünk egyúttal az udvar, de a közemberek egykori mindennapjaiba is. Éppen ennek a két világnak a "kényszerű" összevegyítése teszi igen szórakoztatóvá a filmet, melyből nem hiányzik a jól adagolt humor sem, sőt kifejezetten vicces jeleneteket is tartalmaz a film, melyek egyáltalán nem mennek a drámai hangsúlyok rovására. Uralkodó és közember teljes diszkréciót követelő, egyre mélyülő emberi viszonyát, fokozatos összecsiszolódását, majd végül barátságát egyáltalán nem lehet könnyű hitelt érdemlően bemutatni, ez a film mégis pátosz, modorosság, felesleges éterieskedés nélkül, a bensőséges hangulat természetességével adagolja a humánumot, de egyszersmint feltárja Logue és Bertie kapcsolatának komolyabb hullámvölgyeit is. Érdekes szempontnak gondolom, hogy VI. György bizonyos szempontból önbizalomhiányosnak mutatkozó, míg a terapeutája épp ellenkezőleg. Logue nagyon is tisztában van képességeivel és tudásával, így alapvetően joviális viselkedésű, sőt gyakran harsány, néha még pimaszságra is vetemedik. A mellékkarakterek sem jelentéktelenek, ez külön jópont. A párbeszédek lendületesek és élvezetesek, mindemellett a jó ívű történetvezetés sem áll gyenge lábakon, gördülékenyen halad előre a cselekmény a visszafogott, de érezhetően céltudatos rendezésnek köszönhetően. Amit negatívumként lehet említeni az egyedül a politikai szál meglehetős torzítása a valós eseményekhez képest, elsősorban a Baldwin lemondása körüli időszakra és Churchill szerepére vonatkozóan, aki sokkal inkább VIII. Edward trónon maradását támogatta volna. Alexandre Desplat az egyik legjobb filmzenéjét szerezte ezúttal, melynek kapcsán a zongora a domináns hangszer. Számos felvételt az eredeti, még működő, muzeális mikrofonokon keresztül rögzítettek az autentikus hangzás érdekében. Érdekes a film vizualitása is, feltűnően sok szubjektív nézőpontot láthatunk, emiatt sokszor nem centrális a keretezés, ami teljesen üdítőleg hat. Az, hogy sok az arcra fókuszáló premier plán, már nem meglepő.

A dizájnerek és a set decorator is nagyon jó munkát végeztek, izgalmas a belső terek kialakítása, nem egyszer vettek igénybe középületeket is helyszínként. A forgatás viszonylag rövid, negyven napos időtartamban zajlott 2009 telén, természetesen zömmel Londonban és annak vonzáskörzetében. Ahogy el is hangzik a filmben, Logue lakása a Harley Streeten (Marylebone kerület) volt eredetileg, a forgatást azonban a korhűség miatt sokkal jobbnak tűnt a Southwark kerületben kivitelezni (Pullens Buildings), a jelenetekhez pedig a ködös hatás kedvéért egy csomó füstöt használtak. Logue lakásának beltere még izgalmasabb, és szintén igazodik a '30-as évek akkori polgári lakásainak kívánalmaihoz (33 Portland Place a helyszín, ez viszont ténylegesen a Marylebone kerületben van). A nyitójelenethez persze nem a Wembley-t vették igénybe, hanem a Leeds United és a Bradford stadionjainak képeit kombinálták. A Buckingham Palota beltereihez a Halton House-t és a Lancaster House-t használták alapvetően (utóbbiban vették fel a háborús rádióbeszédet is a film végéről), míg a Westminster Abbey-t az Ely székesegyház helyettesítette, utóbbi tehát nem londoni helyszín volt. A Sandrigham birtok interior szekvenciának az Englefield House adott otthont. Végezetül az egyik kedvencem, ami kültéri helyszín: Bertie és Lionel a Regent's Parkban különbözött össze (Avenue Garden, a jellegzetes szökőkúttal).

Kiemelt kép

További képk: 1+2+3

A film Mafab oldala