Mikor a tested nem a tied – SOHA, RITKÁN, NÉHA, MINDIG (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2020-12-24 | Ben Palmer

A hollywoodi álomgyár nevéhez hűen mindig igyekszik az élet napos oldalát megmutatni filmjeivel. Ez az álláspont gyakran még komolyabb drámáik esetén is jellemző, miszerint a közönségbarát hangnem megőrzése érdekében inkább meghúznak bizonyos határokat az alkotók (elsősorban a producerek) annak érdekében, hogy minél szélesebb tömeghez jusson el művük. Ezért is számit kisebb csodának, hogy egy olyan alkotás, mint a Never Rarely Sometimes Always a mai Amerikában napvilágot láthatott. Nem csupán azért, mert Eliza Hittman filmjének főtémája a tengerentúlon mai napig egy igazán megosztó, számtalan vitát generáló indítvány, - nevezetesen az abortusz kérdésének mibenléte, és annak megítélése – hanem, amiatt, hogy ezt olyan formanyelv segítségével igyekszik kibontani nekünk a rendezőnő, melyet kevesek lelkivilága fog befogadni. 

Történetünk főszereplője a 17 éves Autumn (Sidney Flanigan), aki egy napon felfedezi magán a terhesség jeleit, és megrémülve az ezzel járó következményektől, minden módszert igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy megszabadítsa magát kelletlen terhétől. Fiatalkora, és nem éppen empatikus családja miatt lehetőségei korlátozottak, ráadásul otthont adó városkájában csak szülői beleegyezéssel hajthatna végre abortuszt, így miután unokatestvére, Skylar (Talia Ryder) összeszedi őt a szakadék széléről, a két lány neki vág New Yorknak, hogy megoldást találjanak Autumn helyzetére, addig, amíg erre van lehetőség.

Nagyvonalakban ennyi a sztori, mely így leírva megértem, ha nem hangzik túlzottan érdekfeszítőnek, vagy nézőcsalogatónak, pedig bizonyos értelemben mindkét jelző igaz a filmre. Ahogy azt a bevezetőben is említettem kisebb csoda, hogy elérte a nagyérdeműt, ráadásul világszerte ez az amerikai produkció, hiszen koránt sem annyira egyszerű egy ilyen témájú alkotást tető alá hozni egy olyan országban, ahol napjainkban is politikai, illetve hitvitáknak ad táptalajt az abortusz. Igaz, nekünk, európaiaknak ez messze nem annyira nagy dolog, hiszen számos kiváló, bár igen nehéz darabbal ajándékoztak meg bennünket különböző országaink, mint a britek által jegyzett könnyfakasztó Vera Drake, a német akkurátus szellemiségében készült 24 hét, vagy éppen az émelyítően valóság érzetű román dráma, a 4 hónap, 3 hét, 2 nap. Hittman rendezése pedig nyugodtan ezen művek mellé állítható, a rendezőnő amellett, hogy legérettebb és legkiforrottabb munkáját publikálta, még azt is bizonyította, hogy továbbra is a függetlenfilmesek háza táján kell keresgélni, ha húsba maró, igazán maradandó filmélményekben szeretnék részesülni Hollywood részéről. Az, hogy széles körben is bemutatásra került a Never Rarely Sometimes Always és sikeres lett díjak és megítélés szempontjából is – még ha a hétköznapi közönséget még így is megosztotta – nagyban köszönhető annak, hogy maga a film sokkal többről szól, mint egy terhesség elmarasztalásáról. Ha röviden akarnám összefoglalni a dolgot, azt mondanám, valahogy így kell helyesen feminista balladát írni és megrendezni.

A direktornő ugyanis egészen más dimenziókba emeli alkotásával az abortusz körüli viták jelentőségét, hiszen míg a példaként említett európai testvérfilmek kivétel nélkül magára a folyamatra fókuszáltak és annak esetleges megítélésére, addig Hittman az előzményt, a kialakult helyzethez vezető pszichikai megroppanás lényegét igyekszik átadni műve által. Nem elégszik meg azzal, hogy van egy labilis személyiségű főhősnőnk, aki megijedve a hirtelen jött terhesség gondolatától minden követ megmozgat, hogy semmissé tegye ezt a számára problémás helyzetet, ennél sokkal mélyebbre enged betekintést számunkra az alkotó. Ha nem is direkt módon, de utalások, homályos sejtetések formájában szépen lassan körvonalazódik számunkra, hogy egy felelőtlen fogantatás nem csupán azért lehet helytelen, mert fiatalok között zajlik le, hanem például amiatt is, hogy az idáig vezető események akár szexuális abúzusként is formát ölthettek, mely problémát csak súlyosbítja az, ha ezt a nem megfelelő szülői magatartás miatt egy fiatal lány nincs kivel megossza családon belül. Ezek hatására nem is olyan meglepő, ha az illetőben esetlegesen önértékelési problémák, disszociatív személyiségzavarok alakulnak ki, vagy éppen eljut az öngyilkosság gondolatáig. Egy reményvesztett gyermek ugyanis, mely semmilyen kapaszkodót nem kap környezetétől egy ilyen súlyos helyzetben, hamar megroppanhat a ránehezedett tehertől.

A filmnek számos olyan erénye van, ami miatt leválasztható és egy sokkal intelligensebb körbe kategorizálható, mint a megszokott hollywoodi sablon mozik zöme, hiszen a történet főszereplője is egy teljesen átlagos lány, akire ez a jelző ténylegesen igaz, nem csak forgatókönyv szinten, hiszen egy hétköznapi munkát végző, kinézetre is abszolút átlagos fiatalról beszélünk, akin az se segít, hogy roppant antiszociális. Mondhatni introvertált, flegmatikus vérmérsékletű személy, mely állapot kialakulásáról tisztább képet kapunk, ahogy egyértelművé válik Autumn családi helyzete, de ami még inkább lényeges a férfiakhoz való viszonyulása. Ennek bemutatására egy abszolút hatásvadászmentes, torokszorító párbeszéd keretein belül lesz alkalmunk betekintést nyerni, amelyben még sosem volt alkalmunk ilyen nehéznek és fájdalmasnak érezni az alkotás címét is adó soha, ritkán, néha, mindig szavakat. Az egyébként is kiválóan megírt forgatókönyvnek abszolút ez a csúcspontja és a végig megragadóan hitelesen játszó Sidney Flanigan játéka is itt a legerőteljesebb. Igaz, hogy ez volt debütálása a színésznőnek, de nem lennék meglepve ha szkripttel egyetemben mindkettőt viszont látnánk a jövő évi Oscaron, mert zászlóshajói ennek az egyébként is lelkeket emésztő drámának.

Továbbá amiért még mindenképpen méltatni kell ezt a művet, hogy úgy kerül terítékre a nők tárgyiasításának és kiszolgáltatásának kérdése, hogy azzal nem sérti meg a másik nemet a rendezőnő, ami szerintem egy hatalmas lépésnek számit a mai túlontúl is érzékennyé vált társadalmunkban. A legszomorúbb ezen a téren, hogy még nem is kell ennek érzékeltetéséhez extrém példákhoz nyúlnia az alkotónak: hiszen hány alkalommal látunk olyat, hogy egy férfi illetlen udvarlással, közeledéssel, odaszólogatással környékez meg akár fele olyan idős fiatal lányokat? Viszont ami még ennél is tragikusabb üzenet a film részéről, hogy már egy idegen fiú ártatlan udvarlási kísérletében is ott érezheti emiatt a kiszolgáltatottság érzet miatt egy tinédzser lány a veszélyt. Hogy nem tudni, hogy tiszta szándék vezérli-e az illetőt, vagy alig várja az alkalmat, hogy elkábítva megronthassa az éppen aktuális áldozatát. Felháborodhatunk ezen, de sajnos, kishazánkban is találkozhatunk aggasztó esetekkel. Elég csak az egyetemi gólyatáborokon történő tragikus kimenetelű erőszakos inzultusokat elővennünk, vagy a nők ilyen-olyan okokból történő igen gyakori bántalmazását házasságon vagy párkapcsolaton belül. Továbbá a puszta tudat, hogy a pornográfián már egyre fiatalabb korban szocializálódó kamasz fiúkban kialakuló romlott erkölcsi kép a későbbiekben helytelen szexuális szokások formájában ölt testet… nos nincs miért meglepődnünk azon, hogy nők bizonyos körében ilyen kép alakult ki a férfiak egy rétegéről.

Összességében tehát kijelenthetjük, hogy borzasztóan megosztó alkotás lett Hittman rendezése, melyről órákat lehetne beszélni, mert rengeteg témát karol fel és boncolgat, csak sajnos függetlenfilmes mivoltára jellemzően néha túlontúl művésziessé válik, ami még inkább nem fogja segíteni az azonosulást egy amúgy is réteg műfajon belül. Az atmoszféra fojtogató, fájdalmasan valóságos, nem is egyszerű nézni a filmet, az operatőri munka pedig bár szép, Héléne Louvart képei miatt mondhatni intim közelségből követhetjük végig Autumn drámáját, mégis egy idő után túlontúl frusztráló érzetet fog kelteni, hogy a kamera folyamatosan a főszereplő arcában van. Ettől függetlenül a Never Rarely Sometimes Always egy rendkívül fontos alkotás lett, egyfajta spirituális utazás a női lélek igazán nehéz berkeiben, mely által megérthetjük mi férfiak is, hogy milyen sebeket is tudunk hagyni a gyengébbik nem életében, azzal, ha olyan ponton bántjuk őket, melynek gyógyítására nem létezik mód.

Kiemelt kép

További képek: 1+2+3

A film Mafab oldala