A nagy hollywoodi átverés – AZ ARGO-AKCIÓ (2012) kritika

Házimozi ajánló | 2021-01-10 | Szombati Zoli

Időről-időre jólesően konstatálhatja bármely filmrajongó, hogy elsővonalas színészek bizony sikerrel állnak helyt a kamera túlsó oldalán is, bár néha csak egyszeri kirándulásként. A rendezés természetesen egy másfajta kihívás, hiszen határozott látásmódot követelő, ám mégis adaptív hozzáállást igénylő, csapatmunkára ösztönző, szintetizáló feladat, s így rendszeresen akadnak olyan (sztár)színészek, akik nem tudnak ellenállni annak, hogy ezt a szakmát is kipróbálják. Szerencsére jópár pozitív példa akad ebben a vonatkozásban. A legszembetűnőbb talán Clint Eastwood filmes pályafutása, aki végül nívós rendezőként teljesedett ki a nagy formátumú színészi pályája mellett. Hasonlóan "kétlaki" Woody Allen is, aki elsődlegesen persze író-rendező, de a nagy klasszikusaiban még ő maga is ott domborított a vásznon. Eszünkbe juthat Sean Penn, aki stílusos direktorrá fejlődött az idők folyamán, de például Robert Redfordnak, Mel Gibsonnak és George Clooney-nak sincsen szégyenkeznivalója. Ebbe a körbe sorolható Ben Affleck is, aki már elég korán rendezésre adta a fejét, és azt kell mondjam, hogy nincsen egy rossz film sem  köztük, sőt. (Érdekes módon első nagy sikerét forgatókönyvírói minőségben jegyezte társszerzőként, még 1997-ben, az emlékezetes Good Will Hunting kapcsán). Persze egy színész az mindig megmarad alapvetően a kaptafánál, ennélfogva valószínűleg nem lesz kimondottan termékeny filmkészítő, de az a néhány üdítő kivétel, amikor a kamera másik oldalára áll, sokat lendíthet az elismertségén: Ben Affleck esetében is pont ez a helyzet. Megelőzően a Hideg nyomon és a Tolvajok városa forgatókönyvét szintúgy ő írta (utóbbiban szerepelt is), viszont a harmadik mozifilmes rendezése lett a legnagyobb dobása, hiszen Az Argo-akció többek közt best picture kategóriagyőztes lett az Oscaron. Azon persze el lehet merengeni, hogy valóban ennyire kiemelkedő ez a film, vagy inkább egy koncepciózus ítélkezés eredménye: véleményem szerint valahol félúton van az igazság. Hiszen egy ötletes rendezést felvonultató, meglehetősen izgalmas, jól felépített, kifejezetten szórakoztató politikai töltetű drámáról van szó, amely - a maga csúsztatásaival - megtörtént eseményeket dolgoz fel a '70-es évek legvégére eszkalálódó iráni túszdrámáról, ráadásul a történet rendelkezik egy nem elhanyagolható, humoros töltetű hollywoodi mellékszállal is.

Az 1979-1980 fordulóján történt iráni túszmentés körülményeit tárgyalja a film, mely egy eleve kényes geopolitikai helyzet megváltozásának egyenes következménye volt az ott tartózkodó amerikaiak sorsára nézve. Ráadásul a történések ilyetén alakulását az USA önmagának is köszönhette, ugyanis az általa a helyi olajkincs feletti ellenőrzést megvalósítani hivatott Reza Pahlavi sah vezette bábkormány hatalomvesztésének volt az egyenes következménye (mint azt a film legeleji prológ érzékletesen össze is foglalja). A addigi nyugati áramlatokkal szemben a hatalomra került szélsőkonzervatív perzsa rezsim nem tolerált semmilyen további amerikai jelenlétet és beavatkozást, sőt azt keményen megtorolta. A száműzetéséből visszatérő Khomeini ajatollah ugyanis bosszúhadjáratot indított nem csak a helyi politikai ellenfeleinek a megsemmisítésére, hanem a beavatkozónak minősített ott tartózkodó amerikaiak - pl. a teheráni követségen dolgozók - ellenében is, így a Carter-kormányzat hirtelenjében egy nagyon komoly problémával találta magát szemben, melyet a lehető legsürgősebben kellett megoldani, ráadásul a diplomáciai eszközök az élessé vált helyzetben már nem működhettek. A külügy által koordinált akció élén - természetesen a legnagyobb titokban - a CIA vett részt, bizonyos Tony Mendez vezetésével, aki a fedősztori kitalálásában és a végrehajtásban is kiemelt szerephez jutott. A történet annak a hat követségi alkalmazottnak a kálváriáját dolgozza fel, akik az intézmény ostromakor el tudtak szökni, majd a kanadaiak jóvoltából a nagykövetség rezidenciáján húzták meg magukat hónapokig. Miközben a világ a hatvanhat "hivatalos" túszra figyelt, a háttérben a kormányzat a legnagyobb titokban ezen hat ember kimenekítésén fáradozott. Az "egzotikus" helyszínt kereső, szintén teljesen titkos hollywoodi fedősztori különösen poénos, és a film egyik legszórakoztatóbb részét adja, de többet felesleges volna ezúttal taglalni. Ben Affleck játssza kitűnően Mendez ügynököt (annak ellenére, hogy Mendez félig latino származású eredetileg). Chris Terrio forgatókönyvíró egyébként George Clooney-ra írta a szerepet, aki végül producerként vett részt régi barátjával, Grant Heslovval karöltve a produkció létrejöttében (Smokehouse Pictures). Mivel Affleck is beszállt produceri minőségben, így ők hárman kapták megosztva a best picture kategóriagyőzelem Oscar-díját. A script forrásmunkájaként a Wired magazinban korábban megjelent újságcikk szolgált egyébként, az ebből születő adaptált forgatókönyv pedig szintén Oscart érőnek bizonyult. A teljes színészgárda kiemelkedő, hiszen Clooney-ék bárkit meg tudnak nyerni egy-egy karakterre, akit csak akarnak. A CIA részlegvezetőt, tehát Mendez felettesét Bryan Cranston jeleníti meg, akit jó volt látni a bombasztikus Breaking Bad sorozat után ebben a mozifilmes szerepben is. Ekkoriban nagyon futott neki a szekér, hiszen később a Trumbo biopic címszerepéért jelölték Oscarra is, teljes joggal. (Remek film, mely szintén az egykori hollywoodi kulisszák mögé nyújt szórakoztató betekintést). Az álomgyár cinikus producerét Alan Arkin szállítja szenzációsan (a Jack Warner személyiségjegyeit célzó karakter egyébként több személyből lett "összegyúrva", az ilyen jellegű változtatás elég gyakori húzás), John Chambers szerepét pedig John Goodmanre osztották, szintén jó érzékkel. Chambers Hollywood klasszikus korszakának egyik legnagyobb formátumú maszkmestere volt (A majmok bolygója a leghíresebb munkája), aki ha a szükség úgy hozta, besegített a CIA egyes műveleteibe is.     

Az értékelést némi negatív felhanggal kezdeném, ugyanis szerintem Affleck túlságosan "belenyúlt" a sztoriba, ezért néhány elem jelentősebb torzulást szenvedett a valóban lezajlott eseményekhez képest, természetesen a szükségesnek ítélt feszültségteremtés és drámaiság fokozásának az indokával. A kanadaiak szerepét ugyan pozitív kontextusban többször is felhozza, de alapvetően nekik volt köszönhető - Ken Taylor nagykövettel az élen -, hogy a mentőakció egyáltalán megvalósulhatott. Mendez szerepe viszont némileg túl lett hangsúlyozva, és a történet reptéri lezárása pedig erősen fel lett turbózva, így kissé hatásvadász, hiszen a valóságban sokkal simábban jutottak fel a gépre, stb. Persze nem dokumentumfilmről van szó, így sok minden megengedett, az viszont pozitívum, hogy nem akar tudatosan hamisítani, hiszen a rendező nem törekszik a bemutatott tabló áldokumentarista hangvételére (a nagykövetség ostrománál ugyan van pár képsor, amit tudatosan 8mm-es filmre rögzítettek kézikamerával, de ez bőven belefért). A legjobb aspektus számomra a hollywoodi szál bemutatása az elképesztően nagy kamusztorival, ugyanis amilyen jó humorral reflektál az álomgyárra, ezen keresztül pedig voltaképpen önmagára is Affleck, az tényleg frenetikus. (A kedvencem: " - Betanítható valaki rendezőnek egy nap alatt? - Annyi idő alatt akár egy majom is betanítható.") A két öreg rókát eleve olyan aktorok játsszák - ugyebár Arkin és Goodman -, akik sosem mennek a szomszédba a humorosabb karakterek hiteles megformálásáért, szóval kifejezetten jól sikerült a casting, ami elmondható a legkisebb mellékszerepekig bezárólag. A jó arányérzékkel kivitelezett rendezésnek hála, mind a történetvezetés módja (mely a klasszikus kémfilmek és krimik világának hangulatát idéző), mind pedig a karakterkidolgozás erős, a dialógusok élvezetesek, tehát egy kifejezetten szórakoztató moziról beszélhetünk, amely 2012 egyik legjobbjának számított. Remek volt a korszellem megidézése, és itt nem csak a dizájnelemekre, ruhaviseletekre, frizurákra gondolok, hanem az olyan finom utalásokra is, mint például a filmet indító klasszikus WB logó. A mű technikailag is olajozottan működik, hiszen remek vágásokkal operál, néhol szükség esetén kézikamerás megoldásokat alkalmaz, de egyikből sincs több mint amennyit a letisztult stílusa elbírna. A graines képi világ pedig igyekszik a '70-es évek korszakára reflektálni. Érezhető volt, hogy a CIA irodáit bemutató szekvenciákat Alan J. Pakula remekműve, Az elnök emberei ihlette, ami egyébként messze nem példátlan, hiszen a Zodiákus kapcsán David Fincher is lerótta tiszteletét az említett klasszikus előtt (San Francisco Chronicle szerkesztőségi jelenetek). A forgatásnak természetesen semmi köze nem volt Iránhoz, a vonatkozó részekhez Törökország szolgált "dublőrként". Feltűnik többek között az Hagia Sophia és az isztambuli Nagy Bazár is. Ami az amerikai helyszíneket illeti, mindkét parton zajlottak munkálatok, Affleck ezúttal kivételesen nem vett igénybe bostoni helyszíneket (ugyebár ez a szűkebb pátriája). A CIA engedélyének megfelelően a hírszerzés központi épülete és aulája szerepelhetett (Langley, Virginia), viszont az irodákat természetesen már Los Angelesben rendezték be a filmesek. A stúdióbeli jeleneteket jól felismerhetően a Warner Bros. backlot területén lőtték. Feltűnt a Golden Globe gáláknak hagyományosan helyt adó Beverly Hilton, sőt a hollywoodi színészek egyik kedvenc étterme is, a burbanki Smoke House Restaurant. Izgalmas helyszín volt az úszómedencével Gábor Zsazsa Bel Air-i villája, a filmproducer házaként.

Kiemelt kép

További képek: 1+2