Két őrült nő a padláson – AMMONITE (2020) kritika

Házimozi ajánló | 2021-02-03 | Szőke Dávid

Az elmúlt tíz évben titokban gyászkönnyeket hullattam Kate Winsletért. Az egy időben az angolok vörös rózsájaként emlegetett Winsletet a kilencvenes években a teljes ismeretlenségből karolták fel az olyan rendezők mint Peter Jackson (Mennyei teremtmények – 1994), Ang Lee (Értelem és érzelem – 1996), Kenneth Branagh (Hamlet – 1996) és James Cameron (Titanic – 1997), s tették korosztálya ünnepelt fiatal sztárjává. Winslet és Jim Carrey közreműködésének köszönhető az egyik legszebb Charlie Kaufman-mozi, az Egy makulátlan elme örök ragyogása (2004), s talán az egyik legfurább Jane Campion-film, a Szentek és álszentek (1999). Harvey Keitel az egyik legbátrabb ifjú tehetségként beszélt róla, s kollégái közül rengetegen Meryl Streep trónörököseként tekintettek rá. A Mildred Pierce című HBO-minisorozat után azonban egyre inkább elmaradoztak a szerencsés szerepválasztások (a Beavatott egy ilyen kaliberű színészóriástól egyenesen kínos volt), s az sem sokat segített, hogy a színésznő tudatosan törekedett arra, hogy tehetségét apró karakterszerepekben pazarolja el. Mindennek „megkoronázása” volt, hogy 2017-ben, a #meToo évében mutatták be Kate-tel Woody Allen Wonder Wheel című filmjét, mellyel kapcsolatban a színésznő nyilatkozataiban hangsúlyozta: egyáltalán nem bánta meg, hogy Allennel kellett dolgoznia. S miközben a sajtó gyakorlatilag keresztre feszítette Winsletet e kijelentéséért, én sírtam érte.

Azután jött az Ammonite. A film, mindamellett, hogy rendkívül érzékenyen és minimalista felépítéssel bontja ki két nő romantikus kapcsolatát, rendkívül sok teret hagy Kate számára, hogy arcának egyetlen rezdülésével bizonyítsa: ma is ugyanúgy képes magával ragadni a nézőt, ahogyan azt tíz-húsz évvel ezelőtt tette. Méltó társa e játékban Saoirse Ronan, aki ugyanolyan bűbájos a patriarchális rendszerben őrlődő feleségként, mint a Kisasszonyok (2019) emancipált írónőjeként volt. Kettejük sziklaerős alakításának erénye, hogy szavak nélkül is megértjük, mi az, ami szereplőiket érzelmileg egymáshoz láncolja.

Mary Anning és Charlotte Murchinson a XIX. század angol úri társadalmának megtűrt, ám valamelyest kiszolgáltatott számkivetettjei voltak. Anning őslénytankutatóként fosszíliákat kutatott Délnyugat-Anglia partvidékein, s az általa felderített leleteket mind a mai napig a British Museumban őrzik. Bár kutatásai jelentősen hozzájárultak a földtörténetről és az őskorról való gondolkodás változásaihoz, a férfiakból álló brit tudományos társaság sosem fogadta be tagjaként, munkája és eredményei ellenére haláláig anyagi gondokkal küzdött. Charlotte Murchinson ezzel ellentétben angol főúri körökből származott. Férjével, a geológus Roderick Murchinsonnal bejárták az egész világot. Charlotte minden törekvése ellenére azonban sosem részesülhetett egyetemi képzésben, megfigyelései pusztán férje szakmai előmenetelét szolgálhatták.

Francis Lee filmje a fentebb vázolt életrajzi alapból indulva ás a patriarchális társadalom mélyére, narratívájába emelve azokat a nőket, akik társadalmi nemük miatt szorultak ki a kánonból. E nők, akiket Sandra Gilbert és Susan Gubar Emily Bronte Üvöltő szelek című regénye kapcsán az „őrült nők a padláson” elnevezéssel illet, a férfiak által megzabolázott természet, a madonna arcú szűz, az ANYA, tehát a nemüktől elvárt társadalmi szerepnek engedelmeskedő, ugyanakkor legbelül haldokló teremtmények voltak, akik a patriarchális logika szerint természetükből fakadva képtelenek voltak arra, hogy a férfiak által képviselt ész és józanság birtokosai legyenek. Az Ammonite precízen és szépen dekonstruálja e logikát, miközben egy pillanatra sem feledkezik meg hősnőiről. Itt a dráma forrása a társadalmi szerepeknek való megfelelés, a kötelesség, az el nem ismertségből adódó frusztráció és a szabadságvágy.

Hasonlóan Lee korábbi filmjéhez, a God’s Own Countryhoz (2017), az Ammonite-ban is erőteljes kontraszt figyelhető meg az angol főúri réteg és a munkásosztály, valamint a város és a countryside között. Lee a városi lét pusztító börtönével szemben egyértelműen a vidék magányos szabadsága mellett teszi le a voksát, annak minden nyomorával és rideg szürkeségével együtt. E ridegséggel együtt azonban a rendező a tájban és az emberekben is megláttatja velünk a néma gyengédséget és az érzelmek ösztönös megélését, amely a városi létben halálra van ítélve. A két nő által képviselt két szféra egymással összeférhetetlen: míg a vidék őrizni akarja a maga szabadságát és tisztaságát, a város önmaga pusztulása elől menekülve kívánja bekebelezni a vidéket. E két pólus „egymásra-nem-találását” a film őszinte és költői képekben és dramaturgiával fedi fel, megrendítő egyszerűséggel.

Ahogy kritikusai a God’s Own Countryt valamiféle Túl a barátságon-sequelnek könyvelték el, az Ammonite sem úszhatta meg az összehasonlítást, ezúttal a Portré a lángoló fiatal lányról (2019) című filmmel. Az Ammonite Sciamma filmjével ellentétben cseppet sem túlértékelt, Lee-nél minden színész a helyén van, s a történet tudatosan mond nemet a hatásvadász ábrázolásnak. Lehet, egyes kritikusainak mindez zavaró. Engem lenyűgözött.