Az ígéret földjének árnyékos oldalán – VÉRZŐ OLAJ (2007) kritika

Házimozi ajánló | 2021-02-20 | Szombati Zoli

Becsülendő, hogy akadnak még olyan rendezők, akik tényleg csak akkor nyilvánulnak meg, ha érvényes mondanivalójuk támad a soron következő filmjükkel, és nem vállalnak el összevissza mindent, ami szembejön. Ez a hozzáállás minden bizonnyal a művészi igényesség egyik fokmérője is, melyre igen jó példa Paul Thomas Anderson kaliforniai rendező eddigi teljes munkássága, aki a fentieknek megfelelően viszonylag ritkán alkot (simán előfordulnak ötéves kihagyásai), de ha rászánja magát, a felkészülése láthatólag minden esetben nagyon alapos, színészválasztása pedig igen körültekintő. Ráadásul forgatókönyvíróként is jegyzett, tehát jópárszor szerzői filmekkel jelentkezik. Szakmai reputációja igen magas fokú, elismerően szoktak róla nyilatkozni a legnevesebb hollywoodi direktorok is. Bár készített már szatirikus felhanggal rendelkező filmet, Anderson egyértelműen az erőteljes drámák iránt a leginkább elkötelezett, és a részletekbe menő karakterkidolgozás a legfőbb erőssége. Rendezőegyéniség lévén sosem a könnyedén befogadható filmjeiről volt nevezetes, a Vérző olaj különösképp nem tartozik a könnyen emészthető alkotásai közé, bizonyos elemeiben szinte már művészfilm. Ennek megfelelően inkább az elmélyültebb gondolatok kedvelőinek szokta elnyerni a tetszését. Általánosságban elmondható, hogy Anderson gyakran dolgozik újra ugyanazokkal a szakmabeliekkel, legyen szó akár színészről (Philip Seymour Hoffman), producerről (Daniel Lupi), vagy operatőrről (Robert Elswit), ami részben ezúttal is igaz. Utóbbi hozzáállás egyáltalán nem ismeretlen a stílusos direktorok mezőnyében. Ezúttal pedig ismételten egy nem mindennapi figurát választott főhőséül. A feltörekvő, kegyetlen olajbányász, Daniel Plainview az egyik legellenszenvesebb személyiség, akit valaha filmvásznon láthattunk. Voltaképp ez sem meglepetés, hiszen a rendező mindig is különc karaktereket helyzett filmjei középpontjába, csak az extremitás mértéke volt kérdéses. Plainview olyan mértékben ébreszt antipátiát a nézőben, hogy a depresszív hangulat mindent elsöprően itatja át a celluloidot. Az adaptált forgatókönyvet is egyébként Anderson szerezte, mégpedig Upton Sinclair 1927-es "Oil!" című művéből, ám csak az első harmadát követi valamelyest hűen a mozgóképes cselekmény.

A rendező annyira határozott elképzeléssel állt elő a főszereplő színész személyét illetően, hogyha Daniel Day-Lewis nem vállalta volna el, akkor el sem készíti a filmet. A Vérző olaj két nagy formátumú, a szakma csínját-bínját ismerő, kiforrott filmművész tökéletes szimbiózisaként született meg, ami nyilvánvalóan ihletett helyzetet eredményezett. Sőt, immár nagyon úgy néz ki, hogy Daniel Day-Lewis karrierjének legutolsó felvonását is Andersonnal készítette a közelmúltban (Fantomszál, 2017). Az angol színész kvalitásait nyilván nem szükséges bemutatni, a maga egészen ámulatba ejtő metodikájával, sajátos felkészülési módszereivel. Day-Lewis az elsőszámú iskolapéldaként említhető a szinte már megszállottan kiművelt method acting átlényegülésre alkalmas technikáját illetően. Az ő dimenziójában mindennapos, hogy a forgatáson kívül is - akár hónapokig - a "karakterben marad", sőt képes megelőzően éveket áldozni a minél alaposabb felkészülésre: maximalizmusa, és legjobb értelemben vett alázata egyaránt legendás. Nem véletlenül az egyik legelismertebb aktorról van szó, aki három főszereplői Oscar-díj jogos tulajdonosa (épp a Vérző olajért kapta a másodikat). A történet és a karakter is fiktív ugyan, de Plainview személyének bizonyos vonásait a '20-as évek egyik legnagyobb kaliforniai olajmágnása, Edward Doheny ihlette, így a színész jelentős kutatómunkát fektetett a felkészülésbe. A rendezővel ezen kívül számos kaliforniai olajipari múzeumot kerestek fel, és a fellelhető archív anyagokat pedig feldolgozták, rendszerezték. A színészek közül a drámai szerepekre specializálódott Paul Dano érdemel még kiemelést, aki Day-Lewis méltó partnerének bizonyult annak ellenére is, hogy csupán igen rövid felkészülési idő állt rendelkezésére, hiszen az utolsó pillantban castingolták. Dano gyakran játszik olyan - többnyire bukott - karaktereket, akik valamilyen módon kihívják önmaguk ellen a sorsot. A történeti szál a századelő évtizedeit fogja át, egészen pontosan 1898-tól 1927-ig, méghozzá négy kiragadott dátumra konkretizálva, kronologikusan. Rögtön a kezdetekkor megismerjük Daniel Plainview-t, aki kezdetben ezüstbányászattal próbálkozik, vajmi kevés sikerrel. Sorsa ekkoriban még igen keserves, csakúgy, mint azoké tömegeké, akik a vadkapitalizmus hajnalán, hozzá hasonlóan Kaliforniába érkeznek a meggazdagodás reményében. A bányászok szó szerint a két kezükkel próbálják kikaparni maguknak a szerencséjüket a pusztaságban, nyomorúságos körülmények közepette, súlyos balesetekkel is dacolva. Daniel állhatatossága és tapasztalati tőkéje azonban idővel meghozza gyümölcsét. Az 1900-as évek elején olajlelőhelyre bukkan, majd az ebből keresett pénzt további területek feltárására fordítja, kútjai egyre jövedelmezőbbek. Vándorlásai során fogadott fia, H.W. (Dillon Freasier) kíséri mindenhová, a potenciális befektető imidzse ugyanis üzletileg sokkal megnyerőbb, amennyiben családi vállalkozásként mutathatja be magukat. A remélt meggazdagodás felé vezető következő üzleti útjuk Little Bostont célozza, ahol a Sunday birtokot próbálják kedvező áron megszerezni. A ranch tulajdonosának fia a helyi evangélikus vallási felekezet önjelölt prédikátora. Eli Sunday (Paul Dano) tízezer dollárt követel egyházának a birtok eladásának jogaiért, amit az istenbe vetett hittel egyáltalán nem rendelkező Plainview erősen nehezményez. A közösség mindeközben a környék felvirágzásában bízik. Hamarosan megindulnak a fúrási munkálatok, ám szerencsétlen balesetek egész sorával kell szembenézniük...

A Vérző olaj bő két és fél órás időkeretének leglényegibb eleme Plainview karakterrajzának részletes ábrázolása, és a kárhozat felé haladó permanens személyiségromlásának érzékletes bemutatása. A főszereplő emberi kapcsolatai fokozatosan üresednek ki addig a pontig, amíg már nem képes egyebet érezni embertársai iránt, mint gyűlöletet. A társadalmi szerepeket felvenni képtelen Plainview cseppet sem intakt személyiségét idővel teljesen felfalják saját démonai, elsősorban attól a ponttól kezdve, hogy fiával, annak balesete következtében megromlik a viszonya. De már jóval korábban, a felszín alatt egy kifejezetten manipulatív, paranoid, másokon átgázoló, ellentmondást nem tűrő pszichopata személyiség képe bontakozik ki, aki igyekszik a közösség felett állni erős akaratával. Természetéből ered legfőbb konfliktusa is, mely egyfajta párbajként végigkíséri az egész filmet, és vezet el a drámai végkifejlethez. Ellenlábasa Eli Sunday, az önjelölt szektavezér, aki hamisságával szintén befolyást kíván elérni a közösség fölött, ezért Plainview különösképp gyűlöli. Zsarnoki lénye idővel úgy száll pokolra, hogy már a hidegvérű gyilkosságtól sem riad vissza, s végleg kifordul emberi mivoltából. A karakterdrámán túl erős társadalomkritikai felhangokra is futja a rendező látásmódjából, hiszen feltárja a torz, vadkapitalista életszemléletet, a kapzsiság természetét, bírálattal illeti az amerikai álom klasszikus étoszát, és az egyház mikroközösségre kifejtett, manipulatív hatásait egyaránt. Anderson drámai csúcspontokkal tagolt, feszültséggel teli filmnyelvi stílusa - melyet bevallása szerint John Huston drámája, A Sierra Madre kincse inspirált - mindvégig kifejezetten szikár és realisztikus, viszonylag komótosan haladó (az első negyedórában például egyetlen párbeszéd sincsen), ám mégis progresszív. A realizmust támogatja Robert Elswit kiváló operatőri munkája, illetve a nem egyszer percekig tartó, hosszú snittek alkalmazása. A rendező az alkotást egyébként Robert Altmannak ajánlotta, aki ekkoriban hunyt el. A film nagy értéke a szinte összes jelenetben felbukkanó Daniel Day-Lewis lehengerlő játéka, aki uralja a vásznat, és olyan erővel jeleníti meg elborult elméjű karakterét, hogy meghűl tőle a néző ereiben a vér. A színész joggal zsebelte be a díjszezon összes fontos elismerését. A drámai feszültség fokozásában komoly szerepet játszik a nyugtalanító, sőt disszonáns zene (amolyan zörejszerű akusztikus zenei aláfestés csak néhol), melyet a Radiohead gitárosa jegyez. Az eszményi külső forgatási helyszínt, a szükséges vonatsínekkel Texas déli részén, Marfa városka körzetében találták meg, közel a mexikói határhoz, ahol mintegy három hónapig tartózkodott a stáb. A korabeli vasúti kocsikat egy történeti társaság, a Reader Railroad Company bocsátotta rendelkezésre. Érdekes egybeesés, hogy pontosan egyidőben forgatták ugyanebben a körzetben a Nem vénnek való vidék egyes jeleneteit. Poén, hogy az olajkút robbanásával járó füst annyira megzavarta Coenék forgatását, hogy aznapra nem tudták tovább folytatni a munkálatokat. Anderson lehetőség szerint tartózkodott a stúdióhelyszínektől. A zárójelenetben a Beverly Hills-i Greystone Mansion látható. Meglepő lehet, de az alagsori tekepálya is ugyanitt található, melyet a forgatás kedvéért valamelyest felújítottak. Az 1928-ban épült kúria népszerű forgatási helyszín, én is felhoztam már korábban, mégpedig A tökéletes trükk kapcsán.

Kiemelt kép

További képek: 1+2